A Magyar Antistigma Munkacsoport munkája

Kata középsúlyos depresszióban szenvedett, pár hétig kórházi kezelésre is szorult. Ott az orvos az első napon figyelmeztette őt és betegtársait, hogy saját érdekükben soha, sehol nem meséljenek arról, hogy megjárták a pszichiátriát, és még véletlenül se posztoljanak erről a közösségi médiában. Kata később a munkahelyén sem említette a betegségét, de az egyik munkatársnőjéről kiderült, hogy szintén depressziós. Ezek után megindult a teljes meg nem értést sugározó sugdolózás a lányról, az egyik kolléga egyszer Kata előtt nevezte hisztériásnak őt. Kata a depresszióban szenvedő lány védelmére kelt, megpróbálta elmagyarázni, hogy ez egy betegség, aminek testileg is kimutatható okai vannak, például a kortizol nevű hormon hiánya. A szavai a totális meg nem értésbe ütköztek, Kata azt mondja, már ezért is örül, hogy saját depresszióját mindig is tabuként kezelte munkahelyi környezetben. 

„Még az egészségügyben is megtörténik, hogy nem veszik őket komolyan”

A pszichiátriai ellátásban dolgozó orvosok, pszichológusok vagy más szakemberek számára egyáltalán nem ismeretlen jelenség a mentális betegekkel szembeni előítélet, az emberek egy jelentős része valamiféle gyengeséggel vagy jellemhibával azonosítja ezeket a kórképeket, rosszabb esetben pedig egyenesen potenciális veszélyforrásként kezeli a pszichiátriai pácienseket. „Magyarországon nem létezik átfogó antistigma program” – tudjuk meg dr. Haluska-Vass Edittől, a Semmelweis Egyetem, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika tanársegédjétől, klinikai szakpszichológusától. „Pedig külföldön az ilyen jellegű kezdeményezések nagyon jól működnek, például Ausztráliában vagy Nagy-Britanniában. Az utóbbi országban a közösségi médián keresztül igyekeznek ismereteket terjeszteni, de iskolákban és munkahelyeken is tartanak tréningeket. Ausztráliában a média közvetlen alakítására is van példa. Ezek a programok utólag javaslatokat tesznek egy már megjelent médiatartalom megváltoztatásával kapcsolatban, ha az stigmatizál pszichiátriai betegséggel élőket.”

Forrás: Getty Images

A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának munkatársai szintén szembesültek azzal, hogy a betegek rengeteg negatív tapasztalattal rendelkeznek a betegségük megítélésével kapcsolatban, sokszor úgy érzik, hátrányba kerülnek vagy „rossz szemmel” nézik őket, ha kiderül róluk, hogy milyen problémáik vannak. „A betegek mesélnek, megosztják a tapasztalataikat, elmondják, hogy sokszor találkoznak megbélyegzéssel” – mondja Vass Edit. 

Nem csak felnőttbetegség – iskolapszichológussal beszélgettünk a gyerekkori depresszióról

Saját magukat is stigmatizálják

Az elfogadásra azért is nagy szükség van, mert a pszichiátriai betegséggel élők hajlamosak arra, hogy saját magukat stigmatizálják, az előítélet miatti félelem határozza meg cselekedeteiket. „Ha az önstigmatizáció a betegek identitásának része lesz, az negatív következményekkel jár, ennek nyomán a betegek képesek saját magukat hátrányos helyzetbe hozni. Előfordulhat, hogy nem mennek el állásinterjúra, mert úgy gondolják, úgysem őket választják majd, vagy nem fordulnak orvoshoz a betegségükkel, így nem kapnak kezelést, és romlanak az esélyeik arra, hogy normális életet élhessenek. Pedig, ha megkapják a szükséges segítséget, akkor általában nem is lehet észrevenni rajtuk a betegségüket.”

A Semmelweis Egyetem munkatársai és a Moravcsik Alapítvány ezen akartak változtatni, így jött létre a Magyar Antistigma Munkacsoport. Idővel csatlakoztak olyan szervezetek, intézmények, amelyek szintén foglalkoznak pszichiátriai betegekkel. Ezek egy része egészségügyi intézmény, például a Debreceni Egyetem, a Péterfy Sándor utcai Kórház-Rendelőintézet, a Heim Pál Gyermekkórház vagy a győri Petz Aladár Kórház. De a profiljukban ide tartozó civil szerveztek is fontosnak érezték, hogy az alakuló Antistigma Munkacsoportban szerepet vállaljanak, a Budapest Art Brut Galéria és a VIKOTE Kognitív és Sématerápiás Központja is csatlakozott a kezdeményezéshez.

Hírességek vallomásai segíthetik az elfogadást

A munkacsoport tevékenysége több részből áll, igyekeznek a helyben már jól működő kezdeményezéseket és a külföldről átvett jó gyakorlatokat összefogni és egy országos programmá formálni. Emellett szeretnének egy átfogó felmérést készíteni magának a stigmatizációnak, hazánkban létező mértékéről, jellemzőiről.

A felmérés egyik részét a médiaközlések vizsgálata jelenti, a szakemberek azt szeretnék megtudni, hogy a tudatunkat, világképünket nagyban formáló média milyen képet mutat a pszichiátriai betegekről. „A legtöbb embernek innen van információja, de sajnos ezek a felületek gyakran negatív sztereotípiákat közvetítenek – állapítja meg Vass Edit. Sokszor bűncselekmények kapcsán, szenzációhajhász módon tálalt hírekben van szó pszichiátriai betegségről, pszichiátriai betegekről.”

A szakember egy külföldi vizsgálatot idéz, ahol a klasszikus médiafelületeket vizsgálták ebből a szempontból, és úgy találták: a pszichiátriai páciensekről szóló híradások 60 százaléka az említett bulváros vonalat képviselte, és csak 27 százalékuk hangsúlyozta a felépülés, gyógyulás lehetőségét. (A Magyar Antistigma Munkacsoport a magyar nyelvű online sajtót szeretné vizsgálni, ez a kutatás jelenleg előkészületi fázisban van.) Ha egy bűncselekményhez kötődően szólnak médiatartalmak pszichiátriai betegekről, annak egyértelműen negatív hatása van. Külföldi kutatások azt tapasztalták, hogy ilyenkor három-négyszeresére nő a stigmatizáló felhangú, nem egy esetben agresszív hangvételű kommentek száma a virtuális térben. De ennek az ellenkezője is kimutatható.

Harry herceg például többször is nyíltan szólt arról, hogy a húsz évig elfojtott gyásza miatt depressziótól szenvedett. Az énekesnő Lizzo azt mondja, a népszerűség és hírnév sem segített abban, hogy túllépjen a szorongáson és a depresszión, de az utóbbi betegséggel kapcsolatos tapasztalatáról Katy Perry, Dwayne Johnson és Michael Phelps is beszélt már nyilvánosan. Mindenki eldöntheti, hogy melyik híresség „coming outját” tekinti hitelesnek, viszont tény, hogy egy-egy ilyen „vallomás” segítheti az elfogadást.

Még az Alzheimer-kórt is erős negatív hozzáállás övezi

Talán nem véletlen, hogy pont a depresszió az a betegség, amelyet legkönnyebb arccal vállalni a nyilvánosság előtt. Változó lehet, hogy egyes betegségekkel szemben mennyi és milyen fajta attitűdök tapasztalhatóak. A cikk írása előtt körbekérdeztem ismerősi körömben, miket gondolnak azokról az emberekről, akik a három, talán legtöbbet emlegetett pszichiátriai betegségben, a depresszióban, a skizofréniában és a paranoiában szenvednek. Tudományosnak semmiképpen nem mondható az eredmény, de talán valamennyire jellemzi a közgondolkodást. A depresszióssal kapcsolatban igazából senki nem fogalmazott meg negatív véleményt. Legtöbben azt mondták, hogy minden ember depressziós valamennyire, de többször elhangzott az is, hogy ők súlyos traumákon átesett emberek. A paranoiás és a skizofrénnel szemben inkább a betegséget hangsúlyozták, de többen céloztak arra, hogy jó eséllyel nehezen tolerálható személyek lehetnek. 

„Megvetem magam, mióta kimásztam az anyaméhből” – humoristák a saját depressziójukról

Vass Edit azt mondja, az X (korábban: Twitter) felhasználóinak posztjai alapján történt külföldi kutatások szintén azt mutatják, jelentős különbségek vannak az egyes betegségek, illetve az ebben szenvedők megítélése között. 

Az Antistigma Munkacsoport kérdőíves kutatásokkal is vizsgálja a pszichiátria betegekkel kapcsolatos véleményeket a magyar társadalomban. Felméréseikben két mintán dolgoztak, megkérdeztek „egészséges” embereket, olyanokat, akik aktuálisan nem rendelkeznek pszichiátriai diagnózissal, illetve folyamatban van egy klinikai mintán történő kutatás. A betegségben nem érintett emberekkel felvett kérdőívet (amit személyes interjúk is kiegészítettek) nagyjából ötezren töltötték ki, többségük 25 és 45 év közötti, magas iskolai végzettségű, budapesti nő volt. „29 százalékuknak voltak negatív érzései a pszichiátriai betegekkel kapcsolatban. Ez nagyon magas arány, de összhangban van a külföldi eredményekkel” – osztja meg velünk a tapasztalatokat Vass Edit. A teljes mértékben elutasítók aránya körülbelül 5 százalék volt, míg nagyjából 31 százalék mutatott elfogadó attitűdöket. „Az eredmények alapján minél fiatalabb valaki, és minél magasabb az iskolai végzettsége, annál valószínűbb, hogy toleráns lesz.” Ugyanezen kutatás keretein belül segítő szakemberek véleményét, attitűdjeit is vizsgálták a témában. „25 százalékukat már kezelték pszichiátriai betegséggel – beszél az eredményekről Edit. – De sajnos ez nem jelent garanciát a nagyobb nyitottságra.”

Forrás: Getty Images

Iskolai tréningek, közös festés

A stigmatizációnak legfőbb oka az információhiány, sokan nem tudják, mit jelentenek valójában ezek a betegségek, ezért azonosítják például a depressziót a lustasággal, és ezért élhet bennük a félelem, hogy ezek az emberek akár veszélyesek is lehetnek. „Olyan tulajdonsággal ruházzák fel a betegeket, amikkel nem vagy csak kis mértékben rendelkeznek” – mondja Vass Edit.

A tudás megosztása a legfőbb eleme az antistigma programoknak, ezért nagyon hatékony olyan események szervezése, ahol az egészséges (vagy csak még nem diagnosztizált?) emberek találkozhatnak pszichiátriai betegséggel élő társaikkal, és így lehetőségük lesz (ahogy Vass Edit fogalmaz) „meglátni a címkék mögött az embert”. Több régebb óta működő civil kezdeményezés van, amelyek munkája már valamelyest becsatornázódott az Antistigma Munkacsoport tevékenységébe. A Mélylevegő Projekt például a közösségi médián keresztül próbál információt juttatni a társadalom minél szélesebb rétegéhez. A Mind the Mind Hungary egy nemzetközi kezdeményezés magyar csoportja, ők iskolákba és munkahelyekre mennek tréningeket tartani, segítenek felismerni és helyesen kezelni, ha valaki a közösségből pszichiátriai betegséggel küzd.

A Budapest Art Brut Galéria huszonnégy órás Festőmaratonjának keretein belül 2023-ban már hat magyar városban festettek együtt művészek, mentális betegek és bárki, aki belépett az ajtón. Senki nem tudta a másikról, hogy milyen apropóból van ott, beteg-e, művész, vagy csak érdeklődik az esemény iránt. Előfordult olyan is, hogy az éjszaka közepén bulizó fiatalok tévedtek be a rendezvényre, és csak festés közben tudták meg, hogy miről is szól az esemény. Nem tántorította el őket, lelkesen alkottak tovább.