Le az elérhetetlen nõideállal!

Istennőnek születtünk – ezt mindjárt az elején szögezzük le. Tudjuk ezt jól, benne van egy-egy mélyebb hanglejtésben, mások előtt rejtett simításban, és abban a nézésben… abban, amit úgy alulról felfelé küldünk.

Nem kell persze hozzá ő, merthogy közös nőiségünkben is egyediek vagyunk akkor is, ha épp csak a fürdőszobában látjuk magunkat visszatükröződni, nem a másik szemében. Nem mintha nem járnánk jobban a férfiakkal, mint egy vacak tükörrel, ami csak két dimenziót tud. Velük kezdeni azért is jobb, mert – úgy tűnik – sokkal jobban értékelnek bennünket, mint mi saját magunkat. Kövér vagyok? Nem! De kicsit fogyhatnék? Nem! Szerinted ez már narancsbőr? Nem! Egy férfitól mindig a legjobb választ kapjuk (igaz, az mindig ugyanaz, és kevéssé tűnik alaposnak). A gond az, hogy minden kérdés felesleges, hiszen a „hogy nézek ki” témakörben úgysem hiszünk senkinek. A srácok nem elég kifinomultak, a barátnők udvariaskodnak, anyu elfogult, apu az egyes és
a hármas egyben. Mi marad?






Tökéletes külső trükkökkel

Csak az amatőrök fordulnak a tükörhöz, ami tudvalevőleg a legrosszabb választás (még a kirakat is jobb). Sík képet ad, a világítás torzít, árnyékol. A leginkább téves információt mégsem ez, hanem mi magunk adjuk, főként ha bizonytalanok vagyunk, és hajlamosak az önostorozásra.

De mi van velünk? Hol a legendás női öntudat? Talán nem nézünk elég olasz filmet az ötvenes évekből? Vagy ellenkezőleg. Talán túl sokat járunk moziba, olvasunk újságot, bámulunk óriásplakátot. Nézzük a jó nőket. Gondoljuk mi. Valójában a huszonegyedik századi technikát csodáljuk: minden szépen ívelt csípőben van némi számítógépes trükk.
Nincs az a csodásan telt mell, nincs az a hamvas bőr és elbűvölően légies karcsúság, amit a retusőr képes kikerekíteni. Hasonló van persze, jól láthatjuk a strandon: százból jó, ha egy.

Nincs is ezzel baj, hiszen mi is sokkal szívesebben nézegetjük azt az egyet a címlapokon, mint a másik kilencvenkilencet. Feltéve, ha létezik valahol Jennifer (18), Amy (23) és Stella (26), vagyis valódi emberekhez van szerencsénk.
A zavar ott kezdődik, ha a szépség (éspedig ez a fajta tökéletesnek látszó szépség) a fejünkben összekapcsolódik a boldogsággal. Ha a kivételből mérce lesz.

Mintha az élet másról sem szólna, mint nagyméretű mellek és kerek fenekek diadaláról. Mintha bárkinek a mindennapjai szebbek, a főnökei elégedettebbek lennének, a főztje finomabb, a gyereke rendesebb pusztán attól, hogy azonos mell- és csípőbőségméretet tud felmutatni.


„Nincs mit takargatnunk!”

A Budapest Rádió stábjának nőtagjai – mint sokan mások – évek óta mondogatták: „Le kell számolnunk az elérhetetlen ideálok káros hatásával”, hogy „Nekünk, átlagos testű nőknek el kell fogadnunk magunkat”, és hogy „Ne dőljünk be a szexista bulvármédiának”.
E szavak vagy elérték a céljukat vagy nem, vagy adtak önbecsülést vagy nem.
A rádiósok többet akartak: látványos akciót, egyértelmű provokációt, olyasmit, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Kezdeményezésüket Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter is támogatta. Ráébredtek: elveik hangoztatásánál többet ér, ha példát adnak. Ha megmutatják saját, nem tökéletes testüket – mégpedig nem szégyenlősen, hanem büszkeséggel. Hogy mindenki lássa: pontosan olyan szép, amilyennek érzi magát. Úgyhogy elhatározták: vetkőznek. No, nem teljesen, fehérneműig.






A pasik plasztikaellenesek

„Hol a fésű?” „Nekem még egy kis pirosítót!” „A fenekemet takarjuk ki!” Intelligens és magasan képzett rádióriporterek éppúgy festenek, ha fotózásra készülnek, mint bármelyik amatőr szépségverseny mezőnye. A repkedő félmondatok nem éppen arról tanúskodnak, hogy a lányok végleg kibékültek a külsejükkel, és úgy gondolják, mindenféle segédeszköz nélkül a legjobb formájukat hozzák. De mint mondják, a természetes nőiség gondolata nem is erről szól.
– Nem lehet úgy élni, hogy ahányszor belenézel a tükörbe, azon keseregj: „miért nem születtem olyan vékonynak”, „miért nincs olyan hosszú lábam, mint ennek vagy annak a lánynak az újságban” — mondja Takács Alíz, a kampány kiötlője. 

A technika fejlődésével az ideálisnak tartott alak végleg elérhetetlenné vált az átlagos nő számára. Nos, ha Alíz lenne az átlagos nő prototípusa, akkor neki valóban semmi szüksége a technikára. Ha kerekebb is itt-ott, magassága felveszi a pluszokat. Neki viszont más problémája van. – Kicsi a mellem, nem elég kerek a fenekem. Volt idő, amikor gondolkodtam plasztikai műtéten.  

– És a mindenkori férfi mit szól ehhez? – Lebeszél. A legutóbb például azt mondta a barátom, ha megműttetem magam, többé nem szeretne látni. Ez hatott. Azóta igyekszem odafigyelni magamra, de amin nem tudok változtatni, amiatt nem kesergek. Arról nem beszélve, hogy ha bizonytalanság van bennünk, az a kapcsolatainknak sem tesz jót.






„Kinek is csinálom ezt?”

Hogy a lányok messze nem sanyargatják magukat holmi megfelelni vágyásból, arra bizonyíték az a négy tálca szendvics, amit a stúdió folyosóján halmoztak fel. Befutnak a tévések (ott vannak, ha valaki valahol vetkőzik). Ahogy előkerül a kamera, a bátorság eltűnik, mindenki bujdokol a sminkesszobában… a mozgókép mégiscsak más. A kihívóra sminkelt Palicska Irén megvető pillantást vet a karajos szendvicsekre, majd bevallja, hogy rákapcsolt a diétázásra, amikor igent mondott a vetkőzésre. 
– Decemberben kezdtem, azóta tíz kilót adtam le – újságolja. Irén azok közé tartozik, akik esetében a jó külső kemény lemondásokkal jár. – Az egész életem egy fogyókúra. Így ment tizennyolc éves korom óta. Aztán egy nap megkérdeztem magamtól: kinek is csinálom ezt? Miért is szenvedek? Széles csípőt, párnás hasat örököltem, nincs értelme ez ellen a végtelenségig harcolni. Persze nem ártana még négy-öt kilót leadnom, de nem hiszem hogy ettől leszek boldog. Attól sokkal inkább, ha harmóniában vagyok magammal.






Fogadd el magad!

Van azonban olyan eset, amikor valóban nem csak az számít, mi hogyan érezzük jól magunkat. Annak idején a producerek Pokrivtsák Mónikának és Liptai Claudiának is értésére adták, hogy fogyniuk kell, ha meg akarják tartani a pozíciójukat. Szily Nórának erre a szempontra már nem kell figyelnie, amióta a tévézést rádiózásra cserélte, de annak idején ő is kapott főnöki megjegyzéseket. Igaz, ellenkező előjellel. – „Már sajnálom, hogy nem vettük bele a szerződésébe, hogy híznia kell hat-nyolc kilót” – ezt mondta az illető, és bár akkor rosszul-esett, ma már elismerem, igaza volt. Akkoriban olyan sovány voltam, hogy az már rosszul mutatott a képernyőn. Az egyetemi évek alatt folyton fogyókúráztam, mert egyszer visszahallottam, hogy azt mondják rólam: „jó csaj, csak kicsit nagy a feneke”. Később már öngyötrés nélkül is fogytam, amikor a hajnali adás miatt fél ötkor keltem, túlhajszoltam magam, egyszerűen nem tudtam annyi energiát bevinni, amennyit elfogyasztottam. A 171 centimhez 50 kilóra fogytam. Ma nem központi kérdés számomra az étkezés, van, hogy délután kettőig semmit nem eszem. Igyekszem odafigyelni, na de azért a kedvencemet, a körömpörköltet is megfőzik nekem a barátaim évente egyszer-kétszer. A sport miatt szégyenkeznem kell, három hónapja nem mozogtam. Áll a lakásban egy szobabicikli, kiválóan rá tudom akasztani a gyerek sporttáskáját. Pedig a Balatont minden évben átúszom, idén is formába kell hoznom magam addigra.





Nóra szerint az önelfogadás nem azt jelenti, hogy mindenre legyinthetünk, hagyhatjuk lenőni a hajfestéket, a szemöldököt. – A lényeg az, hogy nem várhatom el, hogy abban az értelemben legyek jó csaj, mint húszévesen. A kellemes, csinos, vonzó külső lenne a cél, de nem cicababásan, ahogyan az már nevetséges. Remélem, lesz hatása annak, ha most együtt kimondjuk, hogy jó nekünk az, amilyennek születtünk. Nekem az esik jól, ha a fiaim megdicsérnek, azt hiszem, lassan inkább a „jó anyós”, és nem a „jó nő” szerepére kell készülnöm.

Itt megszakad a beszélgetésünk, készen van a háttér, a világítás, a sminkes letette a ceruzát, a fodrász a fésűt. Lehet beállni. Az elszánt, jogaiért küzdő, határozott nők egyszerre elhallgatnak, Nóra térdeit felhúzva mintha kicsit összezsugorodna a kanapé sarkában. „Istenem, mire vállalkoztam?!” ez olvasható ki a tekintetéből.
– Csak nem félsz? 
– De. 
– Klasszul nézel ki. És tudod, önmegvalósítás, női büszkeség…
– Ühüm. Na jó, essünk túl rajta. Egyszer csak el kell fogadni magunkat. Legyen az az „egyszer”, mondjuk, most!