Te mivel vigasztalod magad?

Nemrég hallottam, hogy rekordbevételre számít az idén a nemzetközi luxusipar. Várhatóan 10 százalékkal növekszik a luxuscikkeket gyártó cégek bevétele, eléri a 191 milliárd eurót. A luxuscikkek kereslete elsősorban Kínában, Indiában, Brazíliában és Oroszországban bővül, de beindult a növekedés Európában és az Egyesült Államokban is.

Régóta izgat, hogy mi mindennel vigasztalja magát az ember. Nem tudom, máshol mi a helyzet, Magyarországon egyértelműen az a menő, ha másokat még szerencsétlenebbnek nevezünk, esetleg azzá is teszünk, mint amilyennek magunkat érezzük. Röhögve meséljük a poklos vicceket, tudják, az üstről, amely mellett nincs őr, de egyébként mi magunk pont így működünk. Kinyitjuk reggel az újságokat, konstatáljuk, hogy még mindig szebbek vagyunk, mint Alekosz, többször látjuk a napfényt, mint Stohl András, gyakrabban jutunk nőhöz, mint Jáksó, oszt nincs is akkora baj. Lehet menni dolgozni, ahol ugyan anyánkba üldöznek bennünket arrogáns, szintén saját kínjukat a mi vérünk árán gyógyító, rossz emberek, akik üvöltenek, ha úgy tartja kedvük, rákot okoznak alkalmazottaiknak, de vezetni semmilyen szinten sem tudnak, ám végül pénzt kapunk… vagy esetleg nem. Mindegy – este irány az otthon, kapcsolni be számítógép, ülni le mellé és megkeresni, melyik fórumon lehet valaki pofájába úgy belecsapni, hogy Szatymazig freccsenjen a vér.

Az egymás megalázása iránti igény egyre nő, most borítékolom, hogy amint valaki kitalálja, hogy ő rossz ember lesz hivatalosan, de úgy, hogy ezért folyton meg is verik a nagyközönség előtt, az bármilyen magasra is viheti. Legfeljebb végül lelövik az utcán – a kedves közönség ugyanis tök komolyan veszi azt, ami pedig nem az aktuális alanyról szól, hanem róla magáról, személyenként. Nem mintha ez nem menne el felsőbb szintekig – szinte semmi sem szól arról, hogy milyen minőségű a munka, amelyet elvégzünk. Inkább csak egymás napját rohasztjuk, egymás arcáról próbáljuk őrjöngve leradírozni a mosolyt. Figyeld csak meg, te milyen gyakran mesélsz másoknak arról, ki milyen rossz, gonosz, megvetendő, eltiprandó. Ezek nehezen detektálható dolgok – igazinak tűnik minden harag, őszintének valamennyi érzelem, amely feltör belőlünk. Csak statisztikailag lehet észrevenni, hogy rossz irányba megyünk: egyszerűen nem lehet mindenki rossz.

Egy idős ismerősöm két órán át mondta nekem, melyik bridzspartnere miért gyík, hernyó, aljanép és esetleg pondró is, valamint hogy ő hogyan vett mindezért elégtételt, milyen megalázó leveleket írt, hogy szólt be. Emlékszem, még kacagott is hozzá. Amikor kezdett fáradni, megkérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy azért veszekszik mindenkivel, mert unatkozik. Az illető nem buta és nem is őrült meg, képes volt átgondolni a kérdést, sokáig hallgatott, majd ennyit mondott maga elé nézve: lehet. Lehet, hogy bezártuk magunkat az állandó haragba, nem távlatban igyekszünk megjavítani életünket, csak az adott napot szeretnénk túlélni, ha mások megölése árán, hát úgy.

Hogy hogy függ ez össze a fenti hírrel? Szerintem ez is jel. Ott, ahol már nem kell a helyzetünket naponta indokolni, ahol már nem keresnek percenként mentséget, ott elvannak az emberek. Fogyasztanak, dőzsölnek, akármi. Bármilyen szinten. Még a fonnyadt narancs is luxus, ha tudjuk jól enni. Nem, ők nem jobb emberek, mint mi. A gazdagok nem jobbak, mint a szegényebbek, de nem is aljasak természetüknél fogva. Szerintem nincs jó és rossz ember, csak mindannyiunknak vannak problémái, aztán van, aki úrrá tud lenni ezeken és van, aki nem. Aki elvan a saját életében, az megengedheti magának, hogy jó embernek látsszék, lényegében az is legyen, akinek muszáj állandóan haragudnia, az gonosznak fog látszani. S aki gonosznak látszik, az az is. Nem? Ma kit aláztál meg? S kit fogsz ezután? Kire haragszol? Mennyire?