Interjú Horváth Mariann hatszoros világbajnok párbajtőrvívóval

Horváth Mariann hatszoros világbajnok és kétszeres Európa-bajnok magyar párbajtőrvívó. Sportolói pályafutásának befejezése után azonban egy teljesen új fejezet kezdődött el az életében, hiszen egy rendhagyó, azonban annál különlegesebb szakmában helyezkedett el, ugyanis sportkommentátor lett. Az egykori élsportoló jelenleg az Eurosport kommentátora, ahol főként teniszről, téli sportokról és vívóversenyekről közvetít. Munkáját a Magyar Olimpiai Bizottság Média-díjjal, az Eurosport pedig Sipos János díjjal jutalmazta. 

Hogyan kezdődött a sportolói karriered? Miért pont a vívás? Hogyan csöppentél bele a sportágba?

Azt hiszem, harmadikos lehettem, amikor jött egy olyan vívóedző, aki úgy gondolta, hogy szívesen toborozna embereket. Mivel én mindig valamilyen férfias dolgot szerettem volna csinálni, mint például lőni vagy lovagolni, esetleg vívni, úgy döntöttem, hogy elkezdek lejárni az edzésekre. Ebben az időben azért még nem úgy működött a vívás, mint jelenleg. Most pár hét után már fegyvert kap a kezébe a gyerek és már vív is, hogy ne unja meg. Én két év után rettenetesen utáltam az egészet, mivel nem csináltunk mást, csak körbefutottunk, ugráltunk, indiánszökdelések és vívó lábmunka volt. Nem kaptunk még fegyvert, nem iskolázhattunk edzővel, arról nem is beszélve, hogy nem vívhattunk egymással. Nagyon utáltam, de akkor már nem lehetett kiszállni belőle, ugyanis annyi csavar van a történetben, hogy időközben az általános iskolában átraktak egy sporttagozatos osztályba, ahol már kötelező volt valamit sportolni. Az volt bennem, hogy csak járjam ki a nyolcadikat, és úgy hagyom ott az egészet, mintha nem is lett volna.

Mi hozta meg az áttörést?

Nyolcadikban elkerültünk a KSI-be az edzőkkel együtt, és ott egy teljesen más világ fogadott. Itt már lehetett villannyal vívni. Nekünk akkor ez egy csoda volt, hogy égett a lámpa, látszott, hogy megszúrtuk a másikat,  nem pedig arról szólt, hogy éppen ki, mikor, mennyire becsületes, tehát bemondja-e a tust. Ez nagyon megtetszett, ráadásul a társaság is nagyon jó volt, úgyhogy végül maradtam.

Horváth Mariann a Budapesti Vívó Világbajnokság női párbajtőr egyéni döntőjén, a Budapest Sportcsarnokban, 1991-ben (MTI Fotó: Németh Ferenc)

Volt egy év, amikor mindent megnyertél, hiszen az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon is első lettél egyéniben és csapatban is. Így összesen négy aranyéremmel térhettél haza. Egy korábbi interjú során említetted, hogy nemcsak a vívás, de az összes küzdősport eredménye még egy eredményes felkészülési időszak után is teljesen kiszámíthatatlan. Mit gondolsz, ez a hatalmas siker minek volt köszönhető? Mi volt más ebben az évben?

Nem tudom, hogy mi lehetett más. A mostani fejemmel és tapasztalattal a hátam mögött már úgy gondolom, hogy amikor valamitől elkezd menni a vívás – ez sokszor egy megfoghatatlan dolog, ami az összes többi sportágban is így van –,

Ez az egyik része, a másik pedig az, hogy ezzel az ellenfél is tisztában lesz. Ha például az ellenfél azt látja bennem, hogy „na igen, ő volt az, aki múlt héten megnyerte a világkupaversenyt”, akkor elég nagy önbizalombeli különbség lesz. Csak az, ha az embernek elég önbizalma és hite van azzal kapcsolatban amit csinál, meghozza az eredményt.

Tényleg érdekes, hogy mekkora hatással lehet az, hogy fejben mennyire erős valaki, hiszen amit te is említettél, könnyen elbizonytalanodhatunk magunkban, vagy akár adott esetben az ellenfél is saját magában.

Így van. Aki olyan sportot űzött, ahol van egy ellenfél, és ő maga is volt már ellenfél,  az pontosan tudja. Teniszben is számtalanszor elmondjuk, hogy fölállni Novak Djokoviccsal szemben, az azt jelenti, hogy Djokovic 30:00-vel kezd. Tehát óriási előnye van annak, akinek ilyen eredményei és önbizalma van. Sőt… Ilyenkor már az öltözőben elkezdődik az, hogy csak ránézek és arra gondolok:  „Úristen, én Djokoviccsal fogok teniszezni! Jaj, istenem, mit csináljak?” Csak kevesen tudnak úrrá lenni ezeken a gondolatokon.

Az olimpián ‘96-ban volt először női párbajtőr, és ha jól tudom, pont ezzel egy időben hagytad abba a sportágat. Nem volt benned megbánás, vagy nem motoszkált a fejedben az a bizonyos „mi lett volna, ha”?

Nem, mert általában hallgatok a megérzéseimre. Abban az időben már nem éreztem azt a nagy tüzet magamban, ami egy nagyon fontos hajtóereje az eredményességnek. Nagyon sokszor fel lehet fedezni, hogy ki az, aki még nem nyert, és mindennél jobban akarja a győzelmét, és ki az, aki már jóllakott és nem éhes. Én akkor már túl voltam egy sérülésen, de mostanáig állítom, hogy nem befolyásolta az eredményességemet, tehát egyáltalán nem erre fogom. Úgy gondolom, ha már nincs meg bennem az a tűz, akkor már nem érdemes tovább csinálni. Azt éreztem, hogy na, akkor itt most azonnal abba kell hagyni hétfőről keddre.

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a sportolói pályafutásod után egy nagy fordulat következett be a karrieredben, hiszen sportkommentátor lettél. A sportolók nagy része legtöbbször edzőként folytatja. Benned felmerült az edzősködés gondolata?

Soha az életben nem merült fel. Nálam a vívás nem arról szólt, hogy van egy sportág, amit nagyon szeretek, és abban szeretnék tevékenykedni. Szerettem versenyezni és győzni. Szerintem mindegy lett volna, hogy milyen sportágban. Engem inkább ez érdekelt, nem pedig az edzősködés.

Fotó: Szász Marcell/Nők Lapja

Sajnos továbbra is kevés női sportkommentátor dolgozik a szakmán belül. Te hogyan kerültél bele ebbe a világba?

Sportkommentátor úgy lettem, hogy előző nap még eszembe se jutott. Miután abbahagytam a sportot, elmentem a sajnos már elhunyt barátomhoz, Szegő Andráshoz. Andris ekkor elmondta, hogy pár hete alakult az Eurosport, majd megkérdezte, hogy mi lenne, ha kipróbálnám magam ebben a szakmában. Ez egy nagyon-nagyon szerencsés időszak volt. Ugyan az adás is kevés volt, viszont a kommentátor is. Az Eurosport jelenlegi vezetőjével, Szabó Gáborral együtt kezdtünk, és szinte azonnal kaptunk lehetőséget. Persze meg kellett tanulnunk, és rengeteget gyakoroltunk. Gyakran meghallgattak és kritizáltak, illetve javítottak minket, viszont januárban adtam be a jelentkezésemet, júniusban pedig már közvetítettem is.

Ezt az intenzív felkészülési időszakot hogyan kell elképzelni? Hogyan nevelnek ki egy sportkommentátort, milyen feladatokat kaptatok?

Akkoriban Palik Laci és Héder Barna vezette az Eurosportot. Ők mondták, hogy a héten éppen miket kell közvetíteni. Minden nap volt egy közvetítésünk, ami nagyjából fél, vagy egy óra, ráadásul olyan sportágakról, amikről nekem halvány elképzelésem sem volt.

Én a labdajátékokban sem vagyok egyáltalán otthon, de ott is rá voltunk kényszerítve, hogy mindenről közvetítsünk. Kosarat, focit, bokszot, szívatósabbnál szívatósabb dolgokat. Amikor készen lettünk, leültünk Lacival, Barnával és Gáborral, és meghallgattuk, hogy mit alkottunk. Ilyenkor javították a hangszínünket, a beszédstílusunkat és magát a közvetítés módszerét.

És hogyan lehet úgy közvetíteni egy sportágat, ami tőled nagyon távol áll? Milyen támpontok állnak rendelkezésedre, és egyáltalán hogyan lehet megoldani egy ilyen feladatot?

Hát azzal a hihetetlen önbizalmammal lehet megoldani, hiszen megjelentem az Eurosportban, és azt hittem, hogy én itt aztán mindenhez értek, de a második közvetítésnél szembesültem azzal, hogy igazából semmihez. De hát önbizalmam az volt, úgyhogy nekifogtam és csináltam. A felkészülés már nehezebb volt, hiszen akkor még nem volt internet. Az MTI székházában volt egy könyvtár, ahol a sport alcímnél volt körülbelül négy könyv. Az egyiknek a címe valami olyasmi volt, hogy Játékszabályok a sportban. Kinyitottam és megnéztem, hogy egy kézilabdameccs egyáltalán félidőből áll-e vagy harmadokból, körülbelül így. A legalapvetőbb szabályok voltak leírva ebben a könyvben, majdnem minden sportágról, így ez jó kiindulási alap volt. Elképzelni nem tudom, hogy internet nélkül hogyan tudtunk felkészülni, pláne most, hogy egyszerűen ömlik rád az információ, és mindent meg lehet tudni, ha valaki elég időt szán rá.

Ezzel szemben egy mostani közvetítésre való felkészülés hogy néz ki? Egyáltalán mennyire tudtok felkészülni egy ilyen adásra?

Ez az információdömping egy kétélű dolog. Nyilván nekünk sokkal többet kell tudnunk, mint egy nézőnek, hiszen akkor ülhetek oda, ha tudok valami olyat mondani, amit ő nem lát a képen, vagy nem tud, de érdekli. Ez azért érdekes, mivel ugyanehhez az információhoz már egy néző is hozzájut. Abban az esetben, ha neki van egy-két kedvenc sportága, netalán kedvenc játékosa és állandóan keresi az újdonságokat, egy idő után óhatatlan, hogy esetleg többet fog tudni róla, mint én, hiszen ő speciálisan egy-két emberre keres, én pedig több sportágban, több emberre.

Korábban említetted, hogy szinte semmi segítségetek nem volt. Jelenleg mennyire használtok segédeszközt egy kommentálás során? Milyen eszközök állnak a rendelkezésetekre?

Amikor beülünk közvetíteni, akkor az egyik monitoron nézzük magát a versenyt, a másik monitoron pedig az internet segítségével szinte minden információt meg tudunk találni. Régen semmi nem volt… Volt egy rajtlista a rajtszámokkal és a nevekkel, meg egy könyv sportáganként az aktív versenyzőkről. Ezt kifénymásoltuk versenyzőnként, és minden verseny után felírtuk, hogy ki hányadik lett. Ma már ránézek a monitorra és nemcsak azt látom, hogy a legutóbbi versenyen, vagy a pályafutása során milyen eredményei voltak, hanem azt is, hogy például egy síversenyen egy adott szektorában a pályának milyen időt ment, milyen sebességet, hogy áll a világkupában a verseny előtt és hogy fog állni a pillanatnyi eredmény alapján a verseny után… Ha pedig helyszínen vagyunk, akkor még több információt kapunk egy harmadik monitoron. De például ha egy múlt heti síközvetítésre gondolok, az már nehezebb volt, hiszen akkor konkrétan másfél óra volt az adásidő. Egy síző két perc alatt jön le a pályán. Ha ezt beszorozzuk tizenöt versenyzővel, az 30 percnyi közvetítés másfél óra alatt, ennyinek sikerült lejönni. A maradék időben azt mutatták, hogy köd van és áll a verseny. Nekem pedig le kellett közvetítenem a várakozást és a ködöt a maradék teljes egy órában. Ilyenkor információkat kell mondani, és ha már végképp kifogytam mindenből, akkor ott élőben azon a bizonyos monitoron gyorsan elkezdek kutakodni az interneten, miről lehetne még beszélni.

Horváth Mariann, a linzi vívó Európa-bajnokságon (MTI Fotó: Németh Ferenc)

Egy korábbi interjú során említetted, hogy éppen a hatalmas információáradatnak köszönhetően nagyon nehéz értéket átadni a képernyőn keresztül. Mi az az érték, amit te szeretnél képviselni ebben a szakmában, vagy amiről úgy gondolod, hogy fontos lenne átadni a közönségnek a sporton keresztül?

A sportnak a tisztasága és a csodaszámba menő történetei. Nemcsak a politikai, de a jelenlegi világhelyzetben ez egy viszonylag tiszta dolog. Amikor egy küzdősportban ketten, vagy például úszásban, atlétikában nyolcan odaállnak a rajthoz, és lefutják vagy leússzák a százat, akkor tök mindegy, hogy valaki fekete, fehér, baloldali, vagy jobboldali, az számít, hogy ki a gyorsabb, éppen ezért – pláne egy mérhető sportágban – tiszta és egyértelmű a teljesítmény. Nagyon fontos, hogy legyen egy mérce. A másik pedig a történet.

Mennyire befolyásolja a közvetítéseket, hogy te is élsportoló voltál? Előfordul, hogy teljesen másként érzékeled a helyzetet, és jobban ráhangolódsz az adott sportoló rezzenéseire?

Szerintem ezt igazán nézőként lehet leszűrni, hogy ráérzett-e a kommentátor arra, hogy lesz-e változás az adott szituációban. Talán azt emelném ki, hogy jobban átéljük azt, hogy egy sportolónak mit jelent nyerni vagy veszíteni.

2012-ben te közvetítetted Szilágyi Áron olimpiai győzelmét, amelynek kapcsán Bochkor Gábor kritizálta a kommentátori teljesítményedet, mivel véleménye szerint túlságosan elérzékenyültél. Mennyire lehet ilyenkor helye érzelmeknek?

Szerintem azokat az értékeket, amiket korábban említettem, nem lehet hitelesen átadni akkor, ha nem viszünk bele érzelmet. Hiteles szerintem csak úgy lehet valaki, ha érzelmeket tesz egy olyan dologba, amiben érzelmek vannak. Ennél az esetnél ő nem az érzelmeket kritizálta, hanem azt, hogy ez mennyire volt túlzás. Egyébként azt kell, hogy mondjam, visszahallgattam, és valóban az volt. Ha ott ez a bőgés mondjuk öt másodperccel rövidebb, akkor szerintem sokkal hallgathatóbb lett volna. Ezzel nem mindenki ért egyet, de nyilván nem egyformán értékelünk egy közvetítést, hiszen nem is vagyunk egyformák.