Mi van velem?

Előfordul (persze melyik gyerekes családban nem?), hogy mérges leszek rájuk, és (itt jön, amit nehéz megfogalmazni) bántom őket. Nem megverem, ez így nem igaz, de erősebben fogom meg a csuklóját, ráütök a kezére, vagy a popsijára, vagy megrázom, erőteljesebben rakom arrébb.

Ez azért is bánt, amellett, hogy fájdalmat okoz nekik, és a következő percben már bánom, mert úgy tudom magamról, hogy ellenzem a testi fenyítést. Félek az agressziótól, amit magamban érzek, és hogy egyszer nagyobb fájdalmat vagy sérülést okozok nekik. Beszéltem erről a férjemmel és egy nagyon kedves barátommal is (a bátyám).

Most “javulni” látom a helyzetet (nem bántom a gyerekeket), de mi történik, ha megint visszatér a korábbi állapot? Lehet, hogy azért van bennem időnként ekkora feszültség, mert már négy éve itthon vagyok velük? Nekem úgy tűnik, jól bírom az itthonlétet, eltekintve az időnkénti “leeresztésektől”, mikor nincs kedvem semmihez. (2-3 hetente 3-4 napig.) Egyébként a férjemmel elég gyakran tudunk kettesben programokat csinálni, elszabadulni itthonról.

Az is lehet, hogy családi örökség? Elmesélésekből tudom, hogy anyukám is hasonlóan türelmetlen volt velünk, míg kicsik voltunk. Aggódom, hogy nem okoztam-e a gyerekeimnek én is hasonló sérülést (ha én az utóbbi ok miatt vagyok ilyen), és ha igen, mit tehetek utólag, hogy 20 év múlva mégse alakuljon így az ő gyerekeikkel való kapcsolatuk? Úgy tűnik, az, hogy tudtam róla beszélgetni valakivel, segített, de nem vagyok biztos benne, hogy végleg. Mi van velem? Kérem, ha tud tanácsot adni, segítsen, mit tehetek most vagy később a gyerekekért?

Válasz:

Először is azt kell mondanom, hogy a gyerekei szerencsések, netán éppen irigylésre méltók. Így, a távolból megítélve úgy tűnik, hogy nem is lehetne nekik jobbat kívánni, mint egy ilyen önismeretre és az önuralmon belül is őszinteségre törekvő anyát, aki képes megbánni is, amit tett – már a következő pillanatban -, és netán ezt valamilyen formában (egyszerűen és röviden) kifejezésre is juttatni.

Lehet, hogy csak a másfajta, súlyos esetekhez szokott, “eldurvult” pszichológus számára tűnik ilyen ideálisnak ez a helyzet? Nem hiszem. Előre bocsátva, hogy én is a testi fenyítés ellenzője vagyok (és tűrhetetlennek és szégyenteljesnek tartom azt a törvénytelen gyakorlatot, ami mostanában újra felütötte a fejét egyes iskoláinkban, hogy a gyerekeket térdepeltetik, kokit osztanak számukra, szamárpadban megszégyenítik), egyet kell értenem azzal is, amit a mindennapi családi élet praxisáról ír. Hogy ugyanis melyik gyerekes családban ne adódnának olyan esetek, amikor erősebben fogjuk meg a gyerek csuklóját, kezére vagy popsijára ütünk, vagy megrázzuk, vagy erőteljesebben rakjuk arrébb…

Egyszerűen: nem vagyunk tökéletesek, és ez természetes, és nincs is baj addig, amíg küzdünk tökéletlen megnyilvánulásaink ellen.

Gyerekeinknek szükségük van a mi határozottságunkra is, bizonyos helyzetekben – ugyanúgy, ahogy más helyzetekben az engedékenységünkre -, és nagy szükségük van őszinte, belső állapotainkkal azonos (mint mondják: kongruens) megnyilvánulásainkra. Ez tájékoztatja, orientálja őket a világban (az emberi viszonylatok és érzések világában is).

Ha maga fél az agressziótól, amit magában érez, akkor azt hiszem, hogy magától már nem kell félniük a gyerekeinek; aki magát vizsgálja, aki önismeretre és önuralomra törekszik és aki arra is rájön, hogy gondjait másokkal megosztva enyhítheti belső feszültségeit és javíthat a helyzeten, az jó úton jár. “Végleg” semmi ilyesmit nem tudunk elrendezni magunkban. C.G. Jung, a XX. század jeles pszichiátere arra tanít, hogy mélyebb belső konfliktusainkat, “kétfelé irányuló” vágyainkat valójában életünk végéig hurcoljuk magunkban és magunkkal, miközben meghozunk valamiféle döntést, ami külső magatartásunkat illeti. (Kifelé tehát “javul” a helyzet, ami nem jelenti azt, hogy ne kerülne sor mindig újabb belső feszültségre és küzdelemre.)

Ami pedig az időnkénti “leeresztések” depresszív, lehangolt korszakait illeti, arról tudnia kell, hogy ez nem más, mint az agresszív feszültségek – vagy mondjuk így: az aktivitásra való vágy? – befelé fordítása. És bizony: kézben tartandó, a megfelelő irányba fordítandó és így felhasználandó volna… Gyerekei érdekében és a maga érdekében is.

Jó és szerencsés, hogy tudnak kettesben programokat csinálni a férjével, és fontos volna, hogy, ha lehetséges, még valamiféle házi segítségre is szert tegyen, legalább időnként.

Talán azt sem árt tudni – s erre utaltam az imént is -, hogy az ilyenfajta, kontrollált, és kézben tartott agresszív feszültség, mint amilyenről maga írt, a vizsgálatok szerint, a kreatív emberek jellemzője. És míg egyfelől nagyon jó és fontos gyerekei számára, hogy otthon van velük, másfelől már most gondolnia kéne arra, hogy mit fog majd csinálni – ha lehet, csak fél napban, és nem is mindennap -, akkor, amikor már óvodások lesznek. Esetleg már most is tudna otthon foglalkozni valamivel, aminek nincsenek kényszerítő határidői, és csak néhány esti vagy hajnali órát vesz el a hétből. Nem hiszem, hogy türelmetlenségét örökölte volna, és tovább örökítené – de az lehet, hogy a kreatív cselekvésre való hajlamát az öröklés vonalán is hozza és továbbadja.