Nem ér a nevem!

A nyereményre már nem emlékszem, de arra igen, hogy azonnal megállapítottam, semmi a világon rá nem vehetne, hogy a megszerzése érdekében felemeljem a telefont. Tehát, mondta a lány, majd felemelte a hangját, úgy folytatta: A végzet fél tucat gyümölcs. Ez volt a rejtvény. Elmondta még kétszer, a fél tucat gyümölcsnél talányosan forgatta a szemeit, jelezve, hogy ott van a turpisság.

Az én hibám, füstölögtem magamban, pedig akkor már régen átkapcsoltam egy másik csatornára. Hányszor megfogadtam, hogy soha többé nem nézek és nem hallgatok ilyesmit, mert tudom, úgyis kihoz a sodromból. Pedig imádok játszani. Te, jó ég, szó sincs pedigről! A mondat helyesen így szól: játszani imádok. De nem bírom, ha azt várják tőlem, hogy feliratos zoknik, matricák és reklámbögrék megszerzéséért telefonon válaszoljam meg, a “Melyik pályaudvar található a Nyugati téren?” jellegű kérdéseket, aztán mondjam el a keresztnevem, meg azt is, hogyan jutottam el a megoldásig, esetleg, hogy ki segített ebben. Na nem!

Azt hiszem, a világ marketinggurujai már régen, jó érzékkel észrevették, hogy az emberek sokkal kevesebbet játszanak, mint amennyit kellene, és hiánypótlásként megpróbálják ránktukmálni a csöppet sem olcsó kis játékaikat. És aki hagyja magát, az máris könyékig turkál slusszkulcsot keresve a mosóporban, betűket keresgél üdítőskupakokban, gyűjt, kivág, felragaszt, beküld, betelefonál és remél.

Közben azt hiszi, játszik. Pedig nem.

Mert ennek az egésznek az igazi játékhoz nagyon kevés köze van. Az ugyanis minket gazdagít, és nem mást. Élményeket szerzünk vele, ezekből emlékeink lesznek, boldog és önfeledt pillanatok emlékei. Gondoljunk csak egy házibulira, ahol eleinte mindenki a poharába meg abba az egy szem ismerősébe kapaszkodik, egészen addig, míg valaki azt nem mondja: játsszunk!

És játszunk. És ettől a varázsszótól, amelyet persze tett követ, a köztünk lévő, apró kis félelmekből, gátlásokból, görcsből épített falak egy csapásra leomlanak. Már nem akarunk sem könnyednek, sem lazának mutatkozni, egyszerűen csak könnyedek és lazák vagyunk. Az is lehet, hogy akkor látjuk egymást először, mégis, ha később, valamikor összefutunk az utcán, és az egyikünk csak annyit mond: szükségállapot, hát a falnak dőlünk a nevetéstől, mert mindketten jól emlékezünk rá, hogyan próbálta Béla unokahúga elmutogatni ezt a szót a csapattársainak. Pusztán azért, mert egyszer együtt játszottunk, lett egy darabka közös múltunk. Van valami, amit csak mi tudunk, vannak szavaink, amelyek csak nekünk jelentik, azt, amit csak nekünk jelentenek.

Szóval sokkal, sokkal többet kellene játszani. Mert akkor egyre többen lennénk, akik megelégednénk azzal, ha a mosóporos dobozban mosóport, a joghurtosban pedig élő joghurtkultúrát találunk, nem pedig mézesmadzagot. Ha meg játszani akarnánk, csak azért nyúlnánk a telefon után, hogy összetoborozzuk a többieket, és nem azért, hogy szemforgató reklámnőcskék kérdésecskéire válaszoljunk, matricacsomagok reményében. Igen, ha játszani akarnánk, akkor játszanánk. Úgy igazán. Tétre vagy tét nélkül, de egy biztos: a magunk örömére.