Panasz

Az ember fiatal pszichológus korában időnként úgy érzi – nem akarom azt mondani, hogy arra gondol –, hogy csak az a baj, hogy nem ő minden gyerek apja és anyja egy személyben. Mert ő persze, tudná, hogy hogyan kell jól csinálni mindazt, amit a szülők “elrontanak”. Nagy tehertől és félrevezető feszültségektől szabadul meg az ember, amikor rájön, hogy ebben nincs igaza. Ennek a felfogásnak valamilyen értelemben a tükörképét látom abban a szülői szemléletben, hogy “ha én nem tudtam megoldani a gyerekem problémáját, egy idegen hogy is tudná?”.

Az persze, más, ha a gyerek gyógyszert kap, vagy fényeket villogtatnak neki, zenélnek a fülébe, különleges szerkentyűkön hintáztatják – akkor már valami szakmai, szakszerű, a külső, tárgyi világban jól megfogható dolog történik. De hogy csak az együttlét feloldhat valamit…? “Hát akkor nekem miért nem sikerült?” És a szülő közel sodródik a féltékenységhez. Mert nem tudja, hogy a kisgyerek – vagy a nagy gyerek –, élve a lehetőséggel, hogy egy idegen ember bezárkózik vele zavartalan ötven percre, tulajdonképpen, nagyon tehetségesen, önmagát gyógyítja. De ehhez éppenséggel egy idegenre van szüksége, akit mintegy vetítővászonként használhat, hogy belső világának problémáit – öntudatlanul vagy félig tudatosan – megjelenítse.

Azt gondolom hát, hogy sok szálból szövődik össze ez a szülői magatartás, és azt hiszem, nem járnánk helyes úton, ha ezt megpróbálnánk a szülő számára „értelmezni”. Ez annak a kollégának a feladata volna, aki majd a szülőt veszi terápiába, vagy aki netán a szülőkkel és a gyerekkel – gyerekekkel – együtt családterápiát folytat.