Örüljön velem, szerelmes vagyok!

Jó, mert jó hosszú hétvégének nézünk elébe, s ennek mindenki örül.
Semmi nem jutott az eszembe. Ültem és úgy éreztem, mindent elmondtam már. De tudtam, hogy ez nem igaz. Arra gondoltam, soha nem fogok már szavakat egyberakni, nem állnak össze mondattá a gondolataim, mert átok ül rajtam. A megfelelés átka.

És arra gondoltam, keresek egy szabad embert.
Péter jutott az eszembe. Tetlják Péter Tótkomlósról. A fiú, aki leveleket ír nekem, kézzel írott, többoldalas leveleket. Néha a sorok közé néhány vonallal nevető kis arcot rajzol. Hogy mióta érkeznek a levelek?
Három éve? Négy éve? Száz éve?
Már stószba gyűlik, annyi a boríték. Ha rossz kedvem van, előveszem némelyiket. Kiveszem belőle a levelet, olvasom. Olyan, mintha beszélgetnénk. Tetlják Péter meg én.
Soha nem találkoztunk.
Az első levelében azt írta, huszonegy éves. Zenél, regényt ír, de legfőbb foglalatossága, hogy rendíthetetlen kíváncsisággal keresi, mi a dolga a világban.
Most Szegeden találtam meg. Amikor felhívtam, lasagnát – ezt a finom olasz töltött tésztát főztek a barátnőjével. Mondom, na, Péter, ha tud, akkor most írjon nekem egy levelet. Azt mondja, nem tud. Kérdezem, miért nem. Azt mondja, azért nem, mert most csak a szerelemről tud gondolkodni.
Aztán két nap múlva megjött a levele.

„Az ember vágyai és álmai mindenhol egyformák a földön. Hiszem, hogy a mi márciusunk bármely korban bármelyik országban megtörténhetett volna. Tetszik vagy nem tetszik, de nemcsak a DNS-ünk köt össze minket, hanem rokoni érzéseink is. Vágyainkért, álmainkért pedig harcolunk, ez mindig így volt és mindig így lesz.
Ha megkérdezem magamtól, mit is jelent nekem ez az ünnep, akkor azt felelem, mindent. Hogy miért? A válasz egyszerű. Szeretni, élni, álmodni, fájni, könnyezni, csókot kapni vagy adni, szabadság nélkül nem lehet.
Azt hiszem, minden kornak megvan a maga Petőfije. A mienknek is. Csak lehet, hogy nem ismerjük fel, hogy ő az.

Egyszer hallottam egy mesét, megtetszett nekem.
Egy nap az Északi Szél fogadott a Nappal, hogy melyikük tudja hamarabb levenni az utcán sétáló férfiról a kabátot. Na, idenézz, mondta a szél és kitolt mellkassal fújni kezdett. De minél erősebben fújt, a férfi annál inkább összehúzta magán a kabátot és elbújt benne. A Nap nézte egy darabig a Szél erőlködését, aztán elmosolyodott és semmi mást nem tett, csak előbújt a felhők mögül. A férfi a meleg sugaraknak tartotta az arcát és nemsokára levetette a kabátját.
Március tizenötödike és minden, ami utána következett, nekem erről szól. Hogy az ember kényszerek nélkül, szabadnak születik. Megismerésre, hogy szerethessünk, hogy vágyaink legyenek, hogy nyomot hagyjunk: itt jártunk, ezek voltak az álmaink, ilyenek voltak a tetteink. Élni nem lehet szabadság nélkül. Nélküle a könnyeknek nincs íze, a szerelmes ölelésnek és csóknak nincs varázsa.
Ezzel az ünneppel is kincset kaptunk a multból.
Hogy mit kezdünk vele, nem tudom. Sokan talán elfecsérlik, de mások talán elgondolkoznak.”

Ennyi volt a levél.
Utóiratként még ez állt ott.
„Örüljön velem, szerelmes vagyok! Rájöttem, nem szabad görcsösen hajszolni semmit. Ha hagyom, hogy történjenek a dolgok, elegendő, ha figyelek, s veszem a jelzéseket.
Tavasz van. Ugye maga is érzi, ennél jobb nem történhetik velünk…”