A bodobács

Tűz az áprilisi nap. Ahol ér, ott pillanatok alatt felforrósodik a bőröm, de hát másra se vágyom. Az árnyékban hideg van. A föld még nem tudott átmelegedni, hűvös áramlatok jönnek a hátam mögül. Eszembe jut nagymama, a feltartott ujjával. Minden tavasszal elmondta:
– Az r betűs hónapokban nem szabad a földre ülni, megértettétek?
Hát nem ültünk a földre. Csak akkor, ha nagymama nem látta.

A meleg elálmosít. Még felsorolom magamban. A spenótot megcsináltam, fokhagymásan, ahogy szeretik, a tésztát csak melegíteni kell, a főtt sonkából összevágtam a maradékot, kis tejföllel, borssal finom lesz… Nem jutok tovább. Hiába tudom, hogy mindjárt indulni kell, a napsütés győz, és én hagyom magam… Elalszom.
Percek múlhattak csak el, gyerekhangokra ébredek. Egy cérnavékony hangocska énekli.
– A gazda rétre meeegy, a gazda rétre meeegy, a gazda kija, kija, kija, kija rétre megy…
A kerten túl, az utcán, a kerítés tövében néhány kisgyerek guggol. A cérnavékony hang gazdája folytatja.
– A bodobács is vele meeegy, a bodobács is vele meeegy, a bodobács is kija, kija, kija rétre megy…
– Ez nem bodobács, hanem suszterbogár – szólal meg egy másik hang, egy kisfiúé.
– De bodobács, igaz, anya?!
A cérnavékony úgy látszik, erősítést kér, de hiába, anyja is tanácstalan.
– Lehet, hogy a suszterbogárnak két neve is van – próbálkozik. Én is ezt mondtam volna, gondolom.

Aztán észbe kapok, sürgősen félreteszem gyerekek és bogarak iránti érdeklődésemet, pakolok, összeszedem magam, s rohanok, hogy elérjem a legközelebbi HÉV-et, HÉV-ről a metrót, metróról a távolsági buszt.
Elértem. A Vasi Volán járata a négyes kocsiállásból indul, alig néhány utassal. Egy ballonkabátos fiatal nő egy magas, tizenöt év körüli kislánnyal mindenkit maga elé enged. Csak amikor fölszállnak, akkor értettem meg, hogy miért. A gyerek nem tud járni. Az asszony gyakorlottan, oldalról öleli át a nagyocska lányt, s szinte ölben teszi föl a buszra. A sofőr – szigorú vonású fiatalember – állna föl, de a fiatalasszony leinti.
– Hagyja csak, kitanultam, köszönöm – mondja halkan.

– Gyere, cicám! – fordul a kislányhoz, és a vezető mögötti ülésre ülteti.
Egyetlen válltáska a csomagjuk, abból egy kismagnót vesz elő, a fülhallgatóját a lány fejére illeszti. Az odahajol anyjához, odadörzsöli az arcát a vállához.
A háromórás úton csak néha suttogott valamit a mama a lányának. Egyszer akkor, amikor enni adott neki. Apró falatonként vitte a szájához a szalvétába csomagolt szendvicset. Míg a gyerek rágott, simogatta a karját, halkan beszélt hozzá. Ekkor történt, hogy a kislány az ablakra mutatott. A fiatalasszony odanézett. Közel hajolt az üveghez, odanyúlt, és a tenyerébe tette a bogarat, amit a gyerek észrevett.
– Hogy kerülsz ide, suszterbogárka? – kérdezi, és szétnyitja az ujjait. A kislány az anyja tenyerét nézi, le nem veszi a szemét a pici pontról.
Egy bodobács, gondoltam, és a kerítésnél guggoló délelőtti gyerekek jutottak az eszembe. Egy bodobács a buszban…
A sárvári elágazásnál az asszony a sofőrhöz lép.
– Ha itt megállna egy pillanatra, sokat segítene…
A férfi lassít, a busz megáll.
– Itt egy lélek sincs, hogy mennek tovább?
– Nem messze várnak ránk, könnyen odajutunk – mondja halkan a fiatalasszony, és az ellenkező irányba int.
A vezető a tükrökbe néz, és egy ipszilonkanyarral lassan megfordítja a buszt. Átmegy a kereszteződésen, s a jóval odébb várakozó öreg Skodánál megáll. A fiatalasszony már átkarolva támogatja a gyereket.
– Vigyázz, cicám, lépcső! – mondja, és ölbe fogva leveszi a buszról.