A nagy játszma avagy család és karrier – II. rész

Gyanús jelek

Dr. Herczeg Márta orvosi diplomát szerzett 1992-ben. Amikor második kisfia megszületett, talán akkor szembesült azzal, nem akar főállású anya lenni, de arra sem képes, hogy karriert építsen a család, a gyerekei rovására.

“A diplomaátadás után nem egészen egy évvel megszületett az első kisfiam. Nagyon boldogan vártuk. Az első “gyanús jeleket” akkor észleltem magamon, amikor halogatni kezdtem a visszatérést a kórházi munkámhoz. Pedig vágytam dolgozni. Végül is kisfiam két és féléves korában kezdtem újra a munkámat egy megyei kórház pszichiátriai osztályán. Mivel férjem rendkívül elfoglalt, a két nagymama aktív dolgozó, maradt tehát segítségül a bébiszitter.
Nem magyarázom, milyen érzés egy kisgyerek mellől elmenni heti kétszer ügyeletbe. Milyen azt érezni, hogy sehol, sem otthon, sem a munkahelyemen nem tudom maradéktalanul ellátni a dolgom. Szembesülni mindig azzal, hogy gyerekem jobb (nyugodtabb, kipihentebb, türelmesebb, vele többet törődő) anyát, betegeim pedig jobb (felkészültebb, szakirodalmat követő, munkaidő után nem azonnal hazarohanó) orvost érdemelnének. Nem voltam elégedett, holott azt csinálhattam, amit csinálni szerettem volna.
Amikor megszületett a második kisfiam, csak annyit tudtam, mi az, amit nem szeretnék ugyanígy csinálni. Valamit másképpen kell tennem.

Váltottam. A gyes alatt grafológusi képesítést szereztem, most írásszakértőként és tanácsadóként dolgozom a Grafológiai Intézetben. Tanácsadóként egy olyan programban, amely éppen a nők, a családanyák szerepkonfliktusát segít feloldani, az önismeret, a pályairányítás és egy segítő kapcsolat keretében. Hetente két napot töltök az intézetben, két napot otthon dolgozom, gyakran este, amikor a gyerekek már lefeküdtek. Emellett egy újabb képzésre járok az Orvosegyetemre, amely érdekel, újabb hivatást ad, s amelyet majd olyan keretek közt tudok végezni, ami a családomnak is jó.
Ez az én megoldásom. Van, akinek tetszik, van, aki a fejét csóválja.”

Egy tábla csokoládé

Pöszmet Jánosné egy Kecskeméthez közeli kis faluban él. Negyvenkét éves, hat sikerült gyermeküket szeretetben, törődéssel nevelik. Nem tud munkához jutni, a kerti gazdaságból pótol valamit. Egyszer sikerült volna helyben elhelyezkednie. Amikor a hivatalnok meghallotta, hogy több gyerekük van, legyintett: az ilyenek megbízhatatlanok…

“Fiatal koromban azt volt az álmom, hogy tanító leszek. Rettenetesen szerettem olvasni. De érettségi után dolgoznom kellett, két kisebb testvérem még tanult. Aztán jött a szerelem, a házasság, a saját élet. Az első fiunk, Janika albérletbe született. Öccse, Zolika már egy kis szoba-konyhába. A harmadik kisfiút, Palkót már a fülöpjakabi, hitellel és családi segítséggel épített, saját házunkba hozhattuk haza. Ha nem is látványosan, de szerényen éltünk. Tervezgettem a visszatérést a munkába, amikor jogutód nélkül megszűnt a munkahelyem, s a csekély végkielégítés után ott álltam háromgyerekes anyukaként, akit senki nem akart foglalkoztatni. Sok gondolkodás után a férjemmel úgy döntöttünk, hogy legyen még egy babánk, hátha az kislány lesz. Így született meg Andriska.

Növögettek a gyerekek, s én megint munkát kerestem. Életem legkeserűbb élménye volt, amikor jelentkeztem a postára, napi ötórás munka, helyben, nekem ideális. A munkaügyis hölgy megkérdezte, hány gyerekem van. Mondtam, hogy négy. Erre mondta, hogy négy gyerekkel nem vagyok megbízható. Hiába mondtam, hogy itt lakik mind a két nagymama, a gyerekek betegsége esetén sem kellene otthon maradnom – meg sem hallgatott. Szégyen, nem szégyen, sírva mentem haza.

Hasonlóan jártam másutt is. Még dolgoztam a végét járó téesznél, hittant tanítottam az iskolában. Éppen főiskolára jelentkeztem, amikor kiderült, hogy megint babát várok. Ekkoriban veszítettük el apósomat, és reméltük, hogy majd vigaszként érkezik a kis jövevény. Így is lett. S bár nem “terveztük”, örömünkre jött ötödik fiunk, Péter. Az az idő testileg, lelkileg megviselt, bár a fiaink erőt adtak, az iskola legjobbjai közé tartoztak.
A szülést követő tavasszal orvoshoz mentem, állandó rossz közérzettel. Gyomorfekélyre, epekőre gyanakodott. Az ultrahang ki is mutatta az “epekövet” – tizenkét hetes terhes voltam. Én, aki szültem öt gyereket! Bizony, sírva fakadtam. A rendelőtől az első utam a templomba vezetett, fohászkodtam, ha már kaptuk ezt a babát, s ha megérdemeljük, legyen már kislány…!
Este, amikor a férjemnek megmondtam, bizony nem örült. Azt mondta, hogy elegen vagyunk. Sírva válaszoltam, hogy ez a kicsi nem tehet semmiről. A férjem három napig nem szólt hozzám. A harmadik nap este egy tábla csokival jött haza, és mondta, nem úgy gondolta, csak nagy megrázkódtatás volt neki. A fiúk mind állították: elférünk, ne féljünk. A szülést sosem fogom elfelejteni. A pici Klára este született. A legmeghatóbb az volt, hogy az egész falu velünk örült.

Most már ő is ötéves lesz, és nekem munkát kell találnom. A környéken, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán semmi lehetőség. Reménykedtem egy hírben, hogy a Munkaügyi Központoknál lehet piacképest tudást szerezni gyesen lévő anyukáknak. Amikor elmondtam a kérésem az illetékesnek, megkérdezte, hány gyerekem van. Mondtam, hogy hat, s hogy húsz éve otthon vagyok, úgy nézett rám, mint egy torzszülöttre.
Pedig reménykedve mentem, hogy talán tudnak javasolni valamit, hogy képesítést szerezzek az érettségi mellé, netán otthon végezhető munkát – de semmi. Itt vagyok a jóeszű gyerekeimmel, a jó szándékommal, és nem tudom, hogyan tovább. Zoli főiskolára akar menni, Palkó most kezdte a középiskolát, Andris hatodikos, a két kicsi óvodás. Férjemet műtötték, féltem. Én itthon, a kerttel dolgozom, paprikát nevelek, de abból csak ősszel van szűkös pénz. Karrier? Ugyan, csupán munka kellene…”

Szerencsére, jön a nagymama

Németh Ágnes és férje kutatóbiológusok. Egy három- és egy egyéves kisfiuk van. Ágnes nem csupán a hivatása szeretete okán, de anyagiak miatt is visszament dolgozni. Bár csak részmunkaidőbe. A gyerekek körül édesanyja és férje is segíti. S talán, mert ők sem hagyják magukat, egy pillanatban a szerencse is melléjük szegődött.

“A mi szakmánknak élni manapság csak szerelemből lehet, egy kutatóbiológus sem erkölcsi, sem anyagi értelemben nincs megbecsülve. Szerencsére a család körülöttünk nagy és segítőkész, így a sok éve lakatlan, régi szentendrei nyaraló lett a lakásunk. Szerényen felújítottunk egy szoba-konyha-fürdőszobás lakrészt, “téliesítettük”, azaz megjavíttattunk egy háború előtti fafűtésű samottos vaskályhát. Diploma után lett állásom, ami nagy szó, férjem is végzett, ő klasszikus terepbiológus, gyakran van vidéken, néha hétvégén is el kell mennie. Kisfiunk 1998 nyarán született, másfél évig itthon voltam vele gyesen. Ekkor készítettem a disszertációmat, és letettem a doktori szigorlatot. Hogy ez a kisbaba mellett sikerülhetett, az nagyrészt édesanyám és férjem segítségének köszönhető.

A gyes mellett napi négyórás állásba mentem vissza, édesanyám jött, hogy ne kelljen a kicsit bölcsődébe vinni. Ekkor már vártam a másik babát. Második kisfiunk tavaly nyáron született, vele egy évig voltam itthon, ezt a kompromisszumot kötöttem a munkahelyemmel. Ugyanis napközben is szoptattam, és ettől semmiképpen sem akartam megfosztani a kicsit. Könnyebbséget jelentett, hogy a munkahelyemtől kapott számítógépen itthon sok munkát el tudtam végezni. De megkeresnek telefonon is, s nekem is járt az agyam, mit hogyan lehetne csinálni. Ma már megint teljes időben dolgozom, a nagy óvodás, a kicsit ismét édesanyám vállalta.

Mivel a fizetésünkből bajosan tudunk megélni, minden különmunkát vállalunk, amit csak találunk. Férjem a természetvédelemben is dolgozik, én egy zenekarral tartok ír és skót táncházakat szerte az országban, és biológiából felvételi előkészítést is vállalok.
Hát, ez a mi karrierünk. Itthon igyekszünk mindent magunk megcsinálni. A férjem ezermester, felássa a kertet. Én télire befőzök, fagyasztok, olyasmit is, amit erdőn, mezőn gyűjtünk, kenyeret sütök. A házat bővíteni kellene, szűkösen vagyunk négyen egy szobában. De nem volt semmi tőkénk a kölcsönhöz. S akkor gondoltam egyet, telefonáltam, és egy mesebeli fordulattal megváltozott a helyzet. Egy tévés kvízjátékban nyertem egymillió forintot. Így már kaptunk szocpolt és kölcsönt is – építkezni fogunk.
Sommázatként annyit: számunkra természetes volt, hogy családot alapítunk, s szerettünk volna a kedvelt munkánkkal foglalkozni. Ez meg is van, csak megélni nem lehet belőle. Ezért kénytelenek vagyunk mást is csinálni. Ami nélkül viszont lehetetlenség élni, az az összetartó, szeretetteljes család. A mi életünk, azt hiszem, ezt elég jól példázza.”

Kóstolóul, elsőre, ennyi fért. Van még nagyon sok történet, sokféle megoldással és megoldatlansággal. Reméljük, érdekes lesz a téma folytatása. 18. számunkban másféle megközelítésből, az internetes véleményekből idézünk majd. Terveink szerint közelebbről is bemutatunk néhány fiatal párt – ők hogyan csinálják? Lesz egy külön fejezet, amelyben utánajárunk, milyen részmunka, távmunka, bedolgozási és egyéb lehetőségek vannak. S egyáltalában: vannak-e? Mit ajánl a Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága. Milyen támogatást tud nyújtani az Otthon Segítünk Alapítvány?

Összegyűjtjük mindazt, amit a bébiszitterek alkalmazásáról tudni érdemes. Pszichológus véleményét kérdezzük arról, mire figyeljen a kisgyerek mellett munkába álló mama.
Mivel segítenek a Munkaerő Központok, van-e tanulási lehetőség a gyes és a gyed ideje alatt?
Kérdéseiket is várjuk, mi érdekli még önöket? (A borítékra írják rá: Család és karrier)
Idézettel kezdtem, idézettel zárom. “Mindenkit csak arra az igazságra lehet megtanítani, amit már úgyis tud. De erre viszont meg kell tanítani.” Ezért kellenek a tapasztalatok, ezért jó megismerni mások tanulságát. Hogy az igazságot, amelyet már úgyis tudunk, magunkévá tegyük, s ismeretében okosan változtathassunk életünk körülményein, önmagunkon.”