Mindennapi nyavalygásaim – II. rész

Milyen érdekes. Eszembe nem jutna… Két darabban is láttam mostanában. Évek óta figyelem, hogy mit csinál. Annyi lendület, kedv, sárm, jófajta figyelem, annyi finom emberi dolog van abban, ami “átjön” magából a nézőtérre. Nagyon igazi… Mindent odaad magából, amikor játszik?

– Maga azt gondolja, hogy mérlegelek? De nem. Amennyit problémázok a saját életemen, amennyire nehézkes vagyok a privát dolgaimban, hogy tegyem, hogy ne tegyem, jó ez, nem jó, annyira biztos, szinte gátlástalan vagyok a színpadon. Nem úgy vagyok biztos, hogy nincsenek kételyeim, hogy nincsenek megoldatlan szerepek. De a színpad az a hely, ahol a legteljesebb biztonságban érzem magam. Az, hogy most kicsit csináljam-e, vagy nagyon, hogy tartogassak valamit, vagy ne – az soha nincs. Teljesen át tudom adni magam. Mondjuk, jobb estéken. Persze, vannak rosszabb estéim, de akkor is az a cél, hogy jól, igazul megcsinálni…

Korán bemegy esténként a színházba?

– Öregszem. Régebben nagyon korán jártam, fél hatkor már bent ültem. Soha nem értettem azokat a kollégákat, akik úgy fél hét tájban beestek. Ez hogy lehet, gondoltam, hát hiszen át kell lényegülni… Jaj, most már én sem megyek korán. Mindig azt hiszem, hogy ez már a romlás jele…

Az látszana…

– Az bizonyos, hogy változik az ember. Változik az én viszonyom is a szerepekhez. Talán az is benne van, hogy esténként már nem kell akkorát lépni magamból, hogy oda, abba a színpadi világba érjek. Annyira viszont nem tudok változni – és lehet, hogy itt van az említett nyavalygások gyökere –, hogy tudomásul vegyem végre: a színészet is egy szakma. Egy megtanulható mesterség, amelynek vannak szabályai, van használható eszköztára, amelyet lehet gazdagítani, tágítani – de messze nem annyira emberi és lelkiismereti kérdés, mint amennyit én csinálok belőle, teljesen fölöslegesen.

Lehet, hogy a maga alkatával csak így megy. Lehet, hogy a nyavalygásai nélkül nem lenne olyan Anton Pavlovics, akinek a rejtett szerelmes életét, a leveleit én tegnap este, ott az Új Színház Stúdiójában… csak ültem belefeledkezve, néztem, és hallgattam volna magukat reggelig.

– Annuskával? Györgyi Anna a partnerem. Szerintem is jól sikerült. Tegnap este érzékeny közönség volt.

Ennyire számít?

– Ennyire. Na, látja, pont ebben a Csehovban lehet megélni hihetetlen szélsőségeket. Volt este, hogy úgy éreztem, rémesen ment. Máskor röpülünk. Talán azért is, mert nincs benne semmi fogódzó, se díszlet, se függöny, se partnerek, semmi. Csak a darab és a mi kettőnk aznapi… nem is tudom mijeink. Állapotunk, vágyunk, legszemélyesebb kívánságunk, hogy megmutassunk valamit… Hát ez az. Megint itt van. Amiről beszéltem, az összemosás. Hogy túl közel engedem magamhoz ezt az egészet. A szerepet. Ettől aztán azt érzem, hogy ha mondjuk, maga azt mondja nekem: ma este rossz volt, kedves Kulka János… Akkor én nem azt gondolom, hogy mint színész ma este nem játszottam elég jól. Hanem, hogy egy szar ember vagyok, mert hogy mertem én rossz lenni… Közben tudom, hogy ha elégedetlen vagyok, akkor a szakmával kellene foglalkoznom, nem a szép lelkemmel, hogy még mit mutassak meg magamból. Nahát, erre mondom, hogy néha fáraszt és idegesít a saját nyavalygásom. Valahogy nem férfias. Annyi más, érdekes dolog van a világon… Engem annyi más érdekel.

Amíg valahová el nem ér az ember, addig azt hiszem, a legizgalmasabb dolog: saját maga. De lehet, hogy azután is…

– Maga ilyen lélekbúvár?

Ne gúnyolódjon! Szerep szerint különben is én kérdezek. Ha nagyon odavan, akkor kihez megy, mihez fog? Keres egy barátot, egy könyvet…?

– Nem, mostanában nó könyv. Iszom. Nagyon szeretek esténként fröccsöt inni. Száraz fehér borból. Három fröccsel, sőt, már kettővel a legrosszabb kedvemből is ki lehet billenteni. Ne féltsen, töményet nem iszom, napközben meg csak vizet.

Lehet, hogy főz is?

– Na, most ezt is megtudják az olvasók…

Ha nem akarja, nem tudják meg…

– De, de, de! Szeretek főzni, nagyon. És imádom az autókat. De vicc nélkül, a főzést rendkívül kreatív dolognak tartom. Szemben a színészettel… A sütés meg valami egészen csodálatos dolog. Az, hogy ott van a liszt, meg alig valami, és elkezd átlényegülni az egész dolog. Ahogy a kalács elkezd kelni…

Kalácsot süt?

– Húsvétkor sütöttem. Nem sima kalácsot, hanem olyat, amelyiknek a tésztájába szalonnapörcöt kell gyúrni, meg hámozatlan tökmagot, meg frissen vágott kakukkfüvet. És most zárójel. Ránéztem az órámra. El kell mennem. Elkésem.

Egy kérdés még?

– Mondja.

Annyi ember bőrébe bújt már bele. Segít ez valamit?

– Érzést, szenvedélyt él meg az ember, és sok jó mondatot mondhat el a sajátjaként. Nagyon sokat tanít ez a szakma. Hogy segít-e? Mire gondol?

Az életére. Segíti-e élni az, hogy színész lett.

– Élni? Nem. Azt hiszem, azt magának kell az embernek megtanulnia.

És mondja, milyen lett a kalács?

– A húsvéti kalácsom? Nagyon finom…