Én pénzem, te pénzed, mi pénzünk

Együtt kávéztunk, megbabonázottan bámultam a táskáját. Gyönyörű darab. Olyasféle, amilyen nekem sose lesz, mert képtelen volnék egyszerre ekkora összeget kiadni valamiért. Be is kellett érte nyúlnom az oroszlán szájába, magyarázta bólogatva. Nem értettem. Elmagyarázta. Keretösszegekből gazdálkodnak, mondta, a férje ugyanis közgazdász. A rezsi ebből a szempontból “jól tervezhető”, és kisebb-nagyobb ráhagyásokkal, a háztartás is.





A legnagyobb rizikófaktor én vagyok, nevette el magát, és elég volt csak a táskára nézni, hogy tudjam, mire gondol. Ő az a fajta nő, aki azonnal elveti a sulykot, ha vásárlásról van szó. Mivel a férje ugyanígy van a könyvekkel, azt találták ki, hogy jól elkülönített alapot hoznak létre az effajta vészhelyzetekre a nagymamától örökölt, faragott dobozban, amelynek tetején egy fenyegetően vicsorgó oroszlán őrizte a ládika kincseit. Aki tehát a dobozba nyúl, tudatában van, hogy most veszélyes vizekre téved. A módszer akkoriban, jó néhány éve, elég jól működött, de, hogy mit tesznek mostanában, a szenvtelen bankjegy-automaták és számlakivonatok korában, nem tudom.

Aki keres, az – dönt?

Juhász sÉvának sem volt könnyű, míg olyan társra nem talált, aki az életben is megfelelő partner

A következő történet szereplője azt kérte, ne írjam le a nevét, nem akarja, hogy bárki ráismerjen.

– Az olyan nőkre, mint én, mondják, hogy jó partit csinált. A férjem eltart mind az ötünket, nagy a házunk, van autóm, nem kell dolgoznom. Csak éppen nem vagyok senki. A párom csak azt a munkát képes tisztelni, amelynek a végén megjelenik valamilyen összeg, az enyémet csak szükségesnek, de nem hasznosnak tartja. Márpedig az dönt, aki keres. Ha tankolni akarok, szólnom kell, ha szerelőt hívok, előbb árajánlatot kell kérnem, azt megmondani, aztán visszaszólni, hogy kérjük-e a munkát vagy sem. Ruhát vehetek magamnak, de tudomásul kell vennem, hogy erről mi az ő véleménye.

Ezért inkább nem veszek semmit. Nyelvtanfolyamra nem járhatok, mert minek, az én dolgom a háztartás, meg az, hogy a gyerekeket fuvarozzam reggeltől estig, iskola, nyelvórák és az uszoda között. Azt vettem észre, hogy fukar lettem. Jobban vigyázok a pénzére, mint ő, én nem pazarolhatok. A múltkor a szomszéd nekitolatott a kerítésünknek, majdnem a szemét kapartam ki, annyira megrémültem, hogy majd nem akarja kifizetni. Azt hitték, megőrültem, úgy viselkedtem. Akkor este megint előhoztam, hogy inkább elmennék dolgozni, és ő megint kiszámolta, hogy az nem éri meg, mert akkor kellene valaki a gyerekek mellé, meg valaki, aki ellátja a háztartást, és úgy csak rosszabbul jönnénk ki. Az nem érdekli, hogy már a gyerekek is csak valami házicselédnek néznek, aki arra van, hogy őket kiszolgálja. Ördögi kör az enyém, látszólag a pénz, valójában a hatalom körül forog.

Balázs Péter a feleségére, Csillára bízza a pénzügyeket

Balázs Péter színművész, aki harmincöt éve él harmonikus házasságban feleségével, Csillával, valószínűleg elborzadna az előbbi történet hallatán:
– Nálunk ez úgy működik, hogy én keresem meg a pénzünk nagy részét, aztán a feleségemre bízom, hogy ő gazdálkodjon vele. Egy-egy nagyberuházáson kívül, ami közös döntés, mindent ő intéz, ehhez nálam sokkal jobban ért. Én elvesznék a sok feladat között, így viszont mindenem megvan – mondja, és sorolja, mi mindent tart számon Csilla.
Virágültetés, kertrendezés, kandallófa beszerzése, italkészlet feltöltése, újságlemondás, ruhavásárlás, temetőgondozás, karnisfényezés, szőnyegtisztítás, vendégfogadás.

– Rengeteget dolgozik, többet, mint én. Amikor megismerkedtünk, még a zsebpénzünkből gazdálkodtunk. Aztán, a főiskola után sokat dolgoztam színházban, televízióban, filmek is készültek még, úgyhogy szépen kerestem. Huszonöt éves voltam, amikor összeházasodtunk, az anyósomhoz költöztünk, és bevallom, bizony az első keresetemet nehéz szívvel adtam be a családi kasszába. De beláttam, és azóta is ezt tartom, hogy egy fiú akkor válik férfivá, ha nem sajnálja a pénzt odaadni, vagyis képes családfenntartóvá válni.