Baj, hogy túl normális vagyok?

Barabás Évivel, az RTL Klub műsorvezetőjével jobb a helyzet, ugyanis ő ismer fel engem. – Imádom a Nők Lapját! Anyu alig várja, hogy a címlapon legyek – robban be a kávéházba, és lelkesen felajánlja, hogy sorban áll nekünk palacsintáért…
– Másra számítottál? – kérdezi mosolyogva, amikor tálcával a kezében visszavitorlázik az asztalunkhoz, és én még mindig nem tértem magamhoz.

– Hát szó mi szó. Se napszemüveg, se blazírt pofa, és még ez a palacsinta is…
– Sokan mondják, hogy más vagyok, mint a többiek. Balázsy Panna kolléganőm ezt így fogalmazta meg: Tudod, mi a te bajod? Te vagy köztünk az egyetlen normális ember.

– Fogadjunk, hogy vidéki vagy!
– Nyertél. Bonyhádon nőttem fel, akkor még falu volt, ma tizenötezer fős városka. De azért van néhány nevezetessége, például odajárt gimnáziumba Illyés Gyula. – és már citálja is fennhangon a költő Bonyhádi ég című versét: “Szállt épp felém a labda, elé szaladva úgy rúgtam vissza, magam is vele szálltam egy darabig…”





– Szavalóversenyen mondtad?
– Ezt pont nem. De ez volt az a vers, amelyet először meg kellett tanulnunk a gimiben. A magyartanárunk régivágású, klasszikus műveltségű pedagógus volt, aki az irodalommal elsősorban önismeretre nevelt bennünket. Nagy mázli, hogy ilyen emberrel találkoztam. Akkor persze, nyűgnek éreztük a biflázást, de az első érettségi találkozónkon csak álltam az iskola mögötti sportpályán, a hatalmas gesztenyefák tövében, és arra gondoltam, milyen gyönyörűek ezek a sorok! Móricz Zsigmond is megemlékezett Bonyhádról. Azt írta, hogy a bonyhádi tehénnek és a bonyhádi lánynak nincs párja, mind a kettő annyi hasznot hajt. Egyszer Déri János riportműsort készített a városról, akkor tudtuk meg, hogy a bonyhádi vörös-tarka tehén valóban világhírű tájfajta. Emlékszem, kíváncsian vártuk, kit mutat be, mint Bonyhád leghíresebb szülöttét. Jót derültünk, amikor egy tehén orrához nyomta a mikrofont. Két évvel ezelőtt meg is szervezték az első Tarkafesztivált Bonyhádon, mi meg beharangoztuk a Reggeliben. Nagyon sokan mentek el.

– Lelkes patriótának tűnsz.
– Büszke vagyok rá. A hétvégén is hazautazom, mert én leszek a konferanszié a Samsung-futáson. Lassan már hagyomány lesz, hetedik éve csinálom. Mikrofonnal a kezemben loholok, Jóska bácsi meg a többiek kiállnak az út szélére, integetünk, kiabálunk egymásnak.

– Mit sportolsz a futáson kívül?
– Régebben úsztam. Harmadikos-negyedikes gimnazista lehettem, amikor a versenyek mellett az edzőmnek is segítettem. Az érettségi után már kerestem is vele. Néhány évig napközistanárként és a művelődési házban dolgoztam, hétvégenként pedig úszást oktattam.

– Hogyhogy nem tanultál tovább?
– Nem sikerültek a felvételik. Esetleg, ha télen lettek volna… De májusban én nem tudok tanulni, mert olyankor másról szól az élet. Süt a nap, forr a vérem, egyszerűen nem megy. Igaz, nem is igen tudtam, merre tovább. Harmadikban még matematika fakultációra jártam, s csak akkor lett világos, hogy a humán vonal fekszik nekem jobban, amikor negyedikben megnyertem a Kazinczy Szépkiejtési Versenyt. Akkor is másnak kellett figyelmeztetnie: Évi, nem világos, hogy ez a te utad? De még hiába mondták. Erős szociális érzékenységgel áldott meg a sors, úton-útfélen hangot adtam a fene nagy igazságérzetemnek. Elszántan küzdöttem az ifjúság jogaiért, táborokért, sportolási lehetőségekért, diáknapokat szerveztem az iskolában, szóval vak hittel masíroztam előre…