Az a jó, ha testvére van az embernek – II. rész

Vilma néni, az egyes lány

– Egyes lány, könnyű neki – mondta Vilma néniről nagyanyám, s gyerekként sokáig nem értettem, mi az, hogy egyes lány, s miért könnyű Vilma néninek. Aki ugyan erős, büszke asszony volt, de szüksége is volt az erejére. Férje nagyvérű, mulatós ember, ha hetivásárkor megjött a kétlovas szekerével, vagy fütyörészve érkezett, kocsikeréknyi bokrétával, vagy káromkodós rossz kedvvel. Soha ki nem lehetett számítani a kedélyét. Hol fölkapta Vilma nénit, s fordult vele, míg az rá nem parancsolt, hogy hagyja már abba a bolondozást, vagy harsányan szitkozódott az udvaron s az istállóban, takarodott is előle mindenki.

Vilma néninek ilyenkor vonallá szűkült a szája, nem szólt, de nem is terített. Elmaradt az ebéd, el a vacsora. Ez volt a büntetés. Erre meg azt mondta nagyanyám, hogy a Vilma ezt is megteheti, ő vitte a nagyobb részt a házasságba. És azért vihette, mert egyes lány. Nem kellett osztoznia senkivel. Bezzeg neki muszáj volt, náluk hat testvér részelt a tizenkét holdon. S mivel nagyanyámnak négy gyereke született, tovább sorvadt az a kevés, amit összedolgoztak.

Aztán eljött az idő, amikor Vilma nénit, az egyes lányt már nem irigyelte senki. Féltve őrzött, szerelmetes fia nem jött vissza a Voronyezs köré vont gyűrűből. Keserű öregasszony lett a szép Vilma néni, szálegyedül maradt, soha nem heverte ki egyetlen fia elvesztését.

Ennyit magyarázatul, talán arra is, hogy témamegbeszélés után miért köszönhetett el így fiatal szerkesztőm (maga is egyke):

– Rehabilitáld az egykéket…
Akiket persze, ő is tudja, nem kell, nincs is miért rehabilitálni, a legkevésbé ők tehetnek bármiről.
Na, de térjünk vissza napjaink egykéihez, akik vérmérséklet, nevelési szokás, családi kötelék és sok egyéb miatt más és más módon viszonyulnak helyzetükhöz.

Azt adom tovább, amit én kaptam

Illés Erikáról azt mondta, aki ismerte, igazi búra alatt nevelt, agyonszeretett, féltett egyke gyerek. Ma a tizennyolc éves Matyi és egy ikerpár, a tizenegy éves Judit és Vilmos édesanyja. Amikor beszélgetünk, szüleiről, különösen édesapjáról majdnem annyit mesél, mint a gyerekeiről.

– Igen, engem világéletemben nagyon szerettek. Volt nekem egy apukám, aki a születésemtől a halála pillanatáig olyan biztonságos szeretettel és figyelemmel vett körül, ami most, bár ő már nem él, ebben a pillanatban is itt van velem. A gyerekem születésénél őt hívtam először, ő volt az, aki azonnal jött, ha szóltunk, hozta anyu főztjeit, és hozta az odaadását. Mérnökember volt, precíz és mégis laza. Az intellektuális életemet ő irányította. S talán az akarást is tőle örököltem, hogy addig kell csinálni valamit, amíg nincs kész.
Anyukámtól is fontos dolgot tanultam. Azt, hogy egy családot el kell látni. Anyu mindig velem volt, azt főzte, ami a kedvencem, és oda vitt, ahová szerettem volna menni. Igen, talán kicsit elkényeztetett. De nagyon figyelt. Figyelt arra, hogy jó iskolába járjak, és benne volt a levegőben, hogy illik jól tanulni. Azt hiszem, azt akarta, hogy legyek valaki. Sokszor gondolom, talán elégedetlen, hogy “csak” három gyerekem van, hogy a közgáz angol szakos diplomája, és a rajztanári diploma nem vitt tovább. De én elégedett vagyok magunkkal, a férjemmel, a gyerekeimmel, akiknek ugyanúgy mindent szeretnék megadni, ahogy nekem a szüleim.

Az elején úgy gondoltuk, hogy még várunk a gyerekkel. Amúgy is úgy terveztem, hogy nekem egy gyerekem lesz. Aztán született egy csodálatos Matyink, aki az elején minden fizikai és lelki erőmet igénybe vette. Kiderült, hogy a gyerek: “macerás” dolog. És iszonyú felelősséggel jár. Aztán ahogy nőtt, nyílt az értelme, elvarázsolta a világot. Még az idegeneket is. Négy és fél évesen olvasott. Akkor már anyatigrisként vettem körül, és tudtam, én ennek a gyereknek mindent meg fogok adni, ami csak erőmből telik. Hat és fél éves koráig nyúzott testvérért. Akkor megadtuk magunkat. És óriási öröm volt, hogy ikreink születtek. S talán jutalmul, Judit és Vilmos olyan jó, gondtalanul növekedő gyerekek voltak, – Matyi ekkor kezdett iskolába járni –, hogy ez az idő volt életünk legszebb szakasza. Ami másképp, más tartalmakkal ma is tart.

Megkívántuk őket…

Zsóka, dr. Barcsay Erzsébet is egyedüli gyerekként nevelődött.

– Nem emlékszem, hogy szenvedtem volna attól, hogy egyke vagyok, jól elvoltam. Szerettem olvasni, anyu sokat foglalkozott velem. Meglehetős szigorúság és fegyelem uralkodott otthon, s bár ügyvéd volt a papám, s valószínűleg több jutott nekem, mint sok osztálytársamnak, ez nem volt látványos. Amúgy sem volt az szokás, hogy egyet sóhajtottam, s már ugrottak volna. Talán kamasz koromban éreztem, hogy jó volna, ha lenne egy bátyám, akivel lehetne menni ide-oda, aki partner lenne.

– Nagy családotok van. Netán éppen azért, mert te egyedül voltál…?
– Azt hiszem, inkább azért, mert megkívántam ezt az életformát. Egyetemista koromban barátságba keveredtem egy házunkban lakó családdal. Négy gyerekük volt, akkor várták az ötödiket. Följártam hozzájuk, láttam az életüket és tetszett. Jól éreztem magam náluk. Egyszer azt mondta Ágota, a mama, hogy elutaznának egy hétre a férjével Olaszországba. Életükben először. Vállalnám-e a gyerekeket. Huszonöt éves voltam, orvosi egyetemista. “Komolyan rám bíznád őket?” – kérdeztem. Azt mondta, igen. És odaköltöztem hozzájuk. A tízéves Mártit anyukám vállalta. És ott maradtam négy gyerekkel, Zsófi volt tizennégy, Zsuzsi tizenkettő, Gege öt, Dudu akkor lett szobatiszta. És megismertem a sűrűjét, és jól ment minden. Akkoriban leendő férjemmel sokat beszélgettünk, hogy mi majd hogyan is csináljuk. S úgy gondoltuk, valahogy így. Annál is inkább, mert úgy hisszük, hogy az ember fogadja el, amit kap.

– Négy helyes lányotok van.
– Így is terveztük. Négy gyereket szerettünk volna. Tiltakozunk is, ha kérdik, fiúra vártatok?

– Mi az, ami jellemzően más nálatok, mint a te gyerekkorodban?
– Nálunk valahogy “családabb” minden. Ha éppen nem ölik egymást, ami azért négy lánynál előfordul – Réka tizenegy, Anna kilenc, Dorottya hét, Rita négy és fél éves –, hanem játszanak, vagy motoznak, kérdeznek, beszélgetünk, eszünk az asztalnál, olyankor elnézem őket, és látom, jó nekik így együtt. S az is jó, azt gondolom, hogy sok olyan helyzet van, amikor kompromisszumot kell kötniük. Nem biztos, hogy azt a csizmát vesszük meg, amit Réka szeretne, mert gondolni kell arra, hogy jövőre még jó legyen Annának, aztán Dorottyának is. A süteményt is el kell osztani, és a helyet is a fürdőszobában. És azt hiszem hogy ez nem baj. Ellenkezőleg.

Van egy emlékképem. A második gyerekünk, Anna születésekor maradt bennem. Hátulról láttam, ahogy Rékának megmutatják a kisbabát. Topogott, izgalmában emelgette a kis lábát, alig várta, hogy lássa. Akkor éreztem: ha egy gyerek jól van “bevezetve”, ha jól van a bőrében, annak egy testvérnél nagyobb ajándékot nem adhatunk…

Nagypapától unokáig – egykék

A társaságban csak figyeltem. A szemüveges férfi szellemes volt, jól riposztozott, alapos műveltsége egy polihisztoré, adatai naprakészek, helyzetelemzése korrekt, figyelme odaadó, megjegyzései olykor szellemesen szurkálók, kíváncsisága határtalan, mozdulatai megfontoltak, elsőnek áll föl, és adja rád a kabátot, derűs és nagyvonalú. És egy kicsit mindig körön kívül áll.
Talán, mert erre az írásra készültem, azért jutott eszembe, hogy megkérdezzem, Laci, te egyedüli gyerek vagy? Igen, mondta Kőrös László, sőt az édesapám és a fiam is egyke. Miért kérded?
Elmondtam. Így kerültem ismeretségbe a három Kőrös-fiúval. S ha nem gátolna a terjedelem, regényt lehetne írni róluk, olyan gazdag, tekervényes, fordulatos, a szokatlantól sem visszarettenő, mondhatnám “reneszánsz” életet élnek. Ma is, 2003-ban.

A nagypapa, idősebb Kőrös László az alföldi Balástyán él. Valaha erdőmérnök, katonatiszt, geodéta, jövő-menő ember. Ma nyugdíjas és szélmolnár. Évek alatt épített egy szabályos, működő alföldi szélmalmot. Abban van a műhelye, ott bütyköl, szerel, fúr-farag, és oda húzódik, ha nyugalmat akar. De nem akar. Gondol egyet, és hipp-hopp Pesten terem. Gondol egy mást, és Sopronba utazik, ahol tanult. Most restaurálni hívják egy másik malomhoz, de a gazdálkodáshoz is vannak ötletei. Késői gyerekként született, édesanyja szívbetegségben korán meghalt, ő ezért maradt egyedül.

Fiát, társaságbeli ismerősömet, ifjabb Kőrös Lászlót, ez a nyughatatlan, gazdag életű apa és szelíd, a szabályokat, az illemet tisztelő édesanyja észrevétlen aggodalommal nevelte. Féltették, de soha nem mutatták. Tizenhét évesen egyedül utazhatott Németországon végig, de farmert, amire nagyon vágyott, nem kapott. Bár apja akkor katonatiszt volt, elintézte, hogy pannonhalmi diák legyen, ezt tartotta a legjobb iskolának. A könyv, a tudás tisztelete igazi értéknek számított a családban, a később latin-magyar szakos egyetemistának mindig volt kitől kérdeznie. Ma fordító, újságíró, alkalmi szobrász, örök kíváncsi, ablakukban citromot, paradicsomot és ananászt hajtat. És nem fárad el válaszolni. Mert ma már tőle kérdez Bence.

Azaz a kisfia, Kőrös Benedek, aki kezétcsókolommal köszön, lesegíti a kabátomat, megkérdi, hogy mit hozhat, s hozza is. S bár ott vannak a szülei, modorában nincs semmi irányított, semmi szervilis, valami derűsen bájos, fiúsan férfias kedvességgel teszi mindezt. Még valami apás fölény is érződik a mozdulataiban, tessék nyugodt lenni, itt minden rendben van.

Amikor kérdem, nem hiányzik-e testvér, mondja: de. Egy nálam kisebb lány vagy egy velem egykorú fiú. De jól megoldom, teszi hozzá, és mesél a barátairól, a szomszédokról, ahol rendszeres vendég, főleg ott, ahol nemrég kisbaba született. Általában ő megy a barátaihoz, akik közül az egyiket, Farkas Gábort a zánkai Nagyi-táborban ismerte meg, ahová a nagymamájával járnak immár harmadik éve, és mennek az idén is, mert nagyon szeretik. Jó barát még Hanka, az angoltanár bácsi lánya, aki – mondja Bence – igazi egyke, azt hiszem…

Hozza a fényképeket, ahogy kezeli, látszik, fontosak a dolgok, a tárgyak, az emlékek. Ahogy fontos az is, hogy anyával most tanul főzni. Vagyis, nézem, hogy mit hogyan kell csinálni, magyarázza.

Az is kiderül, Bence szigorú üldöztetésnek van kitéve: napi egy órát olvas kötelezően, de ez akkora teher, hogy néha túllépi a keretet, s lassan könyvtárnyi az irodalom, amin már túljutott. Hosszú vonatutakat emleget: “öregapámtól jövet apa Berzsián és Dideki átköltött történeteit mesélte, nagyon élveztük mind a ketten, ugye, apa?” – néz az apjára. Szobája ajtaján tábla: Veszélyes körzet! Kopog is, aki be akar lépni.

Hát ez az, mondja Bence, kaján fényekkel a szemében. A külön szobát, azt nagyon szeretem. És azt is, hogy nem kell osztoznom senkivel a számítógépen. De, hogy nekem minimum két gyerekem lesz, az bizonyos.

*

Nincs semmi baj az egykékkel, gondolom, hiszen az emberi életek, a döntések és a kényszerek annyifélék, ahányan vagyunk. És lám, egykék is ezerfélék. Ez a szó nem uniformis.

Az elején említett osztálykép, a sok testvér nélküli gyerekkel azonban megdöbbentett. Mert tudni mindenképpen tudni kell, amit a gyerekek ösztönösen éreznek: az a jó, ha testvére van az embernek. Ha közösségben gondolkodunk – márpedig közösségben élünk –, a gazdasági, szociális és lelki szükség egyaránt azt diktálja, hogy több testvér legyen egy családban. Ahogy múlnak fölöttem az évek, ez a dolog egyértelmű tapasztalássá lett számomra: hogy a szeretetben élő többgyerekes család az, ahol az ember természetes módon megtanulja az élet minden fontos tudnivalóját.

Emlékszem a beszélgetésre az író Esterházy Péterrel. Négy gyerekükről szólva ezt mondta: “A sok gyerek normálissá tesz. Ahol négy gyerek van, ott, mivel sok a munka, nem lehet sokat gondolkodni. Csinálni kell. Reggel nincs az, hogy fölkeljünk, vagy ne keljünk föl. Negyed nyolckor el kell indulni, ezen nincs mit spekulálni…”

Nincs szabály

– Feltűnik-e egy gyerekcsoportban, hogy valaki egyke? – kérdezem Csendes Zsuzsa óvónőt, akiről tudom, hogy individuál-pszichológiával is foglalkozik.
– Természetesen feltűnik, de meg is szoktuk kérdezni, hogy van-e otthon kisebb vagy nagyobb testvér. Ugyanis nagyon fontos a gyerek testvérsorban elfoglalt helye is. Vannak otthon túlféltett, túlkényeztetett, egyedüli kisgyerekek. Annyira kézhez kapnak mindig mindent, hogy az óvodában eszükbe sem jut, hogy maguk menjenek mondjuk a játékért, vagy hogy szóljanak, ha véletlenül nekik nem terítettek. Netán ki is mehetne a tányérért, de nem teszi. Az önállótlanokat azzal tudom segíteni, ha nagyon apró lépésenként, mindenért, amit tesz, megdicsérem. Ezek a gyerekek, mivel nincs testvérük, nem tudják átélni a rivalizálást, nehezebben teremtenek kapcsolatot, nehezebben illeszkednek be a csoportba.
Vannak aztán a túlságosan is magabiztos egykék, akik mindig elöl vannak: ők akarnak elsőnek megszólalni, fölmászni a mászókára, elmondani a verset, megkapni a levest. Náluk azt kell segíteni, hogy megtanulják, más is van körülöttük. S ezt úgy szerencsés tenni, hogy a gyerek közben ne veszítse el a kedvét, a magabiztosságát. Talán a csoportban lehet kialakítani olyan szokásokat, amelyek mindenkire érvényesek. Az egykék között nagyon sok gyors felfogású, értelmes gyerek van, éppen azért, mert nagy a figyelem körülöttük, sokat vannak felnőttek között, az intellektuális hatásokból is több jut nekik. Vannak ugyan az egykéknek tipikus jegyeik, de tudni kell, hogy – mint minden ember – egyéni, eltérő tulajdonságokkal bírnak. Akit érdekel, érdemes elolvasni Alfred Adler-nek a századelő neves német individuál-pszichológusának az erről szóló munkáit. Életünk jelentése című könyve nemcsak a család – benne az egykék, illetve a testvérek -, de önmagunk megismeréséhez is fontos gondolatokat tartalmaz.