Fantomra hangolva – II. rész

– És az édesanyja?
– Ő még él, hála istennek, nem fiatal már, de a korát nem árulhatom el, mert arra nagyon kényes. Fél évet a nővéremnél tölt Kanadában, fél évet meg itthon nálam, meg a másik nővéremnél. Repked a világban, aztán tízegynéhány ezer kilométer után úgy száll le a gépről, mintha a hatos villamossal jött volna két megállót. Már megint elvesztek a bőröndjeim, mondja, és nevet. Na, nem baj, rántja meg a vállát, majd holnap elintézzük. Mert a bőröndjei valahogy mindig elvesznek. Fiatalon színitanodába járt ő is, Záray Mártával, Kovács Erzsivel tanult együtt énekelni.

– Ugye jól emlékszem, hogy a musical magyarországi megjelenésével egy időben került a zenés színpadra?
– Mindig zenésznek készültem, már érettségi előtt zenekarban basszusgitároztam. A sógorom dobolt, így bevettek, pontosabban bedobtak a mélyvízbe. Kísértem szegény Máté Petit, Cserháti Zsuzsát, Zárayékat, két szám között énekelhettem is. Jó iskola volt. A mai napig bármelyik dalt le tudom kísérni basszusgitáron vagy zongorán. Aztán katonaság után hívott a Rock Színház egy szerepre, és nem sokkal később már elénekelhettem Jézust.

– Zenekarban játszani és színpadon énekelni. Két külön élmény, sok hasonlósággal. Melyik a fontosabb?
– Lehet, hogy most nagy titkot árulok el, de a legjobban akkor érzem magam, amikor zenélek. Az a tökéletes élmény. Bár nem is tudom… Most egyik nélkül sem tudom elképzelni az életem, de mégis: ha egyszer nem énekelhetnék többé, de a zene megmaradna, úgy is teljes embernek érezném magam.

– Szokott játszani csak úgy magának?
– Mostanában ebből annyi jut, hogy ha a gyerekeket már lefektettük, ha mindent elvégeztem az istállóban, és eleget foglalkoztam a darabbal is, akkor leülök, előveszek egy jó CD-t, Chic Choreát például, meg a basszusgitáromat és játszom. Egészen addig, míg a feleségem le nem jön, hogy ez most már túl hangos, felébrednek a gyerekek. Bár most a kicsivel – ő még csak kilenc hónapos – nehéz éjszakáink vannak, mert megfázott, nem kap levegőt, esténként ki kell szívni az orrából a váladékot, és éjjel is többször fel kell hozzá kelni.

– Tényleg felkel a gyerekhez éjjel?
– Mi az hogy! Persze, hogy felkelek. Bár a bemutató után, amikor nagyon fontos, hogy kipihenten menjek az előadásra, nem lehet háromszor-négyszer felkelni, olyankor nincs mese: aludni kell. De ezt a feleségem is így gondolja, sőt, tudja.

– Megkérdezhetem, hogy ez az első házassága?
– Az első és az utolsó! Örök életemben áldani fogom azt a pillanatot, amikor megkértem a kezét, bár akkor már vagy négy éve ismertük egymást. Megláttam, megszerettem, megkértem, elvettem. Negyven éves voltam, és sosem akartam korán nősülni. Láttam én, hogy nem jó ezt elkapkodni. Ő egyébként táncol, a Rock Színházban volt stúdiós, most is eljár fellépni.

Léna Hamlettel, a csikóval

– Ott volt a kislányok születésénél?
– Igen, bár amikor Léna született, császármetszésbe fordult a dolog, és ki kellett mennem a folyosóra. Meg is ijedtem rettenetesen, de szerencsére nem lett baj. Emília születésénél ott voltam, és végignevettük az egészet, aztán kiküldtük a videokazettát az édesanyámnak, aki persze végigzokogta. Így van ez.

– Jó szülők, szép család, szép otthon, szakmai sikerek. Voltak egyáltalán nehezebb időszakok az életében?
– Most, hogy mondja, felfutott bennem egy emlék, amikor a Rock Színházban egy új darabban csak valami kisebb szerepet kaptam, és, emlékszem, ott ültem borzasztóan nekikeseredve. De ezután jött a Jézus Krisztus Szupersztár, és az csoda volt. Vagy az is nagyon nehéz félév volt, amikor hazajöttem másfél év után Duisburgból, ahol a Nyomorultakat énekeltem, és senki nem tudta, hogy már itthon vagyok. A kutya sem hívott. Akkor csináltuk a nővéremmel, Sasvári Annamáriával a Sasi Te-show-t, amivel ma is eljárunk fellépni. Mindig ki lehet és ki is kell találni valamit.

Így akarok a legjobb lenni, így akarjuk ezt mind a hárman. Nem egymás ellen, hanem az előadásért és magunkért

– Reggel, ahogy idefelé jöttem, és mondtam egy ismerősömnek, hogy Önnel találkozom, a lelkemre kötötte, hogy kérdezzem meg: tényleg olyan nagy dolog ez Az operaház fantomja, vagy csak jól felfújták. Hát én most megkérdezem.
– Tényleg olyan jó. Először is van egy nagyszerű alaptörténet, benne egy misztikus lény. A misztikus lények pedig, tudjuk jól, nagyon izgatják az embereket. Gondoljunk csak Belfegorra, amit még a szomszédék szemcsés képernyőjű tévéjén néztem annak idején. Ezt a jó alapanyagot választotta ki jó érzékkel Webber – vagy a tanácsadói –, kikapták, és született belőle egy remekmű. Mert az, remekmű! Zeneileg és dramaturgiailag egyaránt. Ha a pályám három meghatározó szerepét kell mondanom, akkor a Jézus és Jean Valjean után a Fantom szerepe az.

– Megfér három fantom egy… darabban? Arra próbálok rákérdezni, hogy van-e versengés a hármas szereposztás miatt?
– Semmiképpen! Két nagyon jó kollégám, és leges-legjobb barátom játssza még a szerepet. Csengery Attila az én Léna lányom keresztapja, az ő Zsannáját pedig a feleségem tartotta keresztvíz alá. Miller Zolival pedig Duisburgban dolgoztunk együtt, és nagyon megszerettem. Egyáltalán, szeretem a tehetséges és jó embereket magam körül. Ezek után talán érthetőbb, hihetőbb hogy önálló alakításra törekszem, a magam eszközeivel, ötleteivel, úgy, hogy magamra figyelek. Így akarok a legjobb lenni, így akarjuk ezt mind a hárman. Nem egymás ellen, hanem az előadásért és magunkért.

– Azt mondta Jézus, Jean Valjean és a Fantom. Ez a három csúcspont. De mi jöhet ezek után?
– Mindig jön valami, ettől nem félek. Van egy dédelgetett álmom, a Lovas Színház – csak visszatértem a lovakhoz… – amelyet évek óta próbálunk összehozni, de nem sikerül. A pénz miatt persze. Pedig amikor Kisbéren egy könyvbemutatón elvittek a többszáz éves fedett lovardába, éreztem, hogy itt valami nagy dolgot lehetne csinálni. Világra szólót! Kiválasztottuk a darabot, Gárdonyi Láthatatlan emberét, van egy fantasztikus tehetségű zeneszerzőnk, Zakar István, és úgy volt, hogy jövő májusban, a csatlakozás idején bemutatjuk. Most is jött egy apró kis jel, valami lehetőség, de megint nem lett belőle semmi.

– Ez sem dühíti fel?
– De, ez egy picit feldühít. Mindegy, akkor sem szabad megalkudni. Ezt nem lehet öt lóval megcsinálni, ennek impozánsnak, hatalmasnak, igazinak kell lennie, mert csak úgy jó. Biztos, hogy egyszer megvalósul, és ha ehhez az kell, hogy én újra és újra nekiveselkedjem, hát ezt fogom tenni.