Aktuális

Egy férfi és egy nõ

Ugye, Ti is szerettek néha belehallgatni mások beszélgetésébe egy presszóban? Félfüllel, közömbösen kibámulva az ablakon, mintha egyáltalán nem érdekelne, ami a másik asztalnál zajlik. Pedig néha valódi emberi drámák bontakoznak ki a hangfoszlányokból. Vadas Zsuzsa lehallgatási akciója.




Rajtunk kívül még egy szemüveges lány ült a cukrászda kerthelyiségében, beletemetkezve a laptopjába. Ilona, így hívta a férfi a nőt, már szótlanul nézte a kókadt rózsákat, amelyek eufórikus örömkitörésre ragadtatták. A férfi jóleső meglepetéssel és kissé zavartan szemlélte a kipirult nőt és a sebtében vásárolt hervadozó csokrot. Szavaikból következtettem, hogy most találkoztak először, mondhatni ez volt az első randevújuk, amelyet egy társkereső szolgálat hozott össze. Tivadar – te jó ég, ilyen névvel már csak eszelősen bizalmatlan agglegények szaladgálnak –, anyja halála után, idős nénikéje tanácsára tett egy utolsó, társkereső próbát. Csodát nem várt tőle, ezért sem feccölt sok pénzt a virágra, de ennyi esélyt adott még magának. Ilona, már közel a negyvenhez – a jelentkezési ívre feltehetően csak harmincötöt írt – érezhetően mindent erre az egy lapra tett fel. Az egész elrontott életét.

– Olyan régen kaptam már virágot – lehelte alig hallhatóan, és tényleg úgy tett, mintha mélyen meghatotta volna a férfi figyelmessége. Magában talán azt gondolta, hogy rémesen sóher alak lehet, ugyanakkor mégsem jött üres kézzel, és ez a javára írható. A pincér megjelenése riasztotta fel mélázásából. Ásványvizet rendelt és kávét. Tivadar teát, citrommal.

– Sosem iszom kávét – magyarázta – felmegy tőle a vérnyomásom.

– Az enyém alacsony – jegyezte meg szinte mentegetőzve Ilona –, az orvosom javasolta a kávét. Egyébként én is jobban szeretem a teát. Átmelegít. Télen mindig teázom. Gőzölgő, forró tea, gyertyafény, barátságos meleg szoba, nincs is jobb annál.

Nézték egymást kicsit elfogódottan és várakozásteljesen. Tivadarnak lassan megjött a bátorsága, és elárulta, hogy boldogult mamáját kivéve, soha nem érezte még ilyen jól magát női társaságban. Egyszer már jegyben járt egy lánnyal, aki szelíd volt, mint a bárány, de amikor kitűzték az esküvőt, megmakacsolta magát: vagy ő, vagy a mama. Hosszú évekbe telt, amíg kiheverte ezt a csalódást, és azóta fél a nőktől. A nő a férjéről mesélt – szoknyák után futkosott és ivott, mint a gödény. Egyszerre nevették el magukat, amikor az asztalukhoz somfordáló hajléktalan – figyelemre sem méltatva a csendben haldokló rózsákat – a férfi orra alá nyomta virágcsokrát: „Szép virágot, a szépasszonykának!” Tivadar nem hajtotta el, még borravalót is adott, gavallérosan. Ilona örömében rendelt volna egy féldeci konyakot, de erőt vett magán. Csak ült, szendén, átszellemült mosollyal, és talán az járhatott a fejében, hogy a pasi nem egy Adonisz, de nem kelt rossz benyomást. Majd rábeszéli divatosabb frizurára, és egészen jól festene drapp öltönyben, fekete garbóval. A kolléganőinek meg azt mondja majd, hogy a villamoson ismerkedtek össze. „Képzeljétek csajok, felszálltam, millió csomaggal, és átadta a helyét. Mentünk négy megállót, úgy nézett, hogy majd kiesett a szeme, és segített lecipelni a csomagjaimat. Olyan édes volt, hogy megadtam a telefonszámomat. Legközelebb már autóval jött értem”.

– Kocsija van? – kérdezte mintegy mellékesen.

– Régimódi fazon vagyok – válaszolt Tivadar –, utálom a zajos, nyomulós járműveket. Sétálni szoktam. Meg túrázni a hegyekben.

– Jaj, de jó – lelkesedett Ilona –, pont erre vágytam. Hosszú sétákra a Duna-parton, nézni a felhőket, a vizet, a hajókat. Hajókiránduláshoz mit szólna?

– Víziszonyom van – közölte komoran a férfi. – Már attól tengeribeteg leszek, ha csak ránézek a vízre. Egyszer nyertem egy tengeri hajóutat, azt s átadtam a bátyám gyerekeinek. – Bátyja is van? – A nő hangján érződött, hogy erre nem számított. Valahogy úgy képzelte, hogy ennek a pasinak nincs az égvilágon senkije.

– Sőt, húgom is, Kanadában. Most akarnak hazajönni és gondoltam, átengedem nekik a lakásomat. A mamával kényelmesen elfértünk, ők öten vannak. Túl sokan lennénk.

Ilona agyán átfutott, hogy azért akar nősülni. A lakásért. Ha befogadja a sajátjába, élete végéig kerülgethet egy vadidegent, akiről nem tud semmit. Csak azt, hogy még egy közös szokásuk sincs. Ezután titokban hörpinthet fel egy kupica konyakot és mászhatja a hegyeket, holott táncolni szeretne, szórakozni, elegáns éttermekben vacsorázni, egy kicsit körbemutogatni a párját. Ezzel szemben főzőcskézhet a kanadai pereputtynak, vedelheti a citromos teát. Tényleg ezt akarja? Megingott.

– Mit szólna, ha bemutatnám a családomnak? – hallotta nagyon messziről a férfi hangját. Legszívesebben hozzávágta volna a kávéscsészéjét. „Az unokaöcsém disc’jockey és mindenkit meghívott szombaton a diszkóba. Nincs hozzá kedve?”

Ehhez már volt, de kicsit azért kérette magát. Hogy jön ő egy diszkóba, ahová a tinik járnak, végül, mintha kizárólag a férfi kedvéért tenné, beadta a derekát. A pasin látni lehetett, hogy a mennyekben jár. Végre talált egy nőt, aki szerény, megértő, igénytelen, könyörögni kell neki, hogy diszkóba menjen és szereti a virágot. Márpedig, aki a virágot szereti, rossz feleség nem lehet. Szegény mamának is ez volt a szavajárása.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top