Nem értek már semmihez!

Egy győri olvasónk azt írja: „Harmincnyolc évesen három gyermekem van: 14, 11 és 8 évesek. 1989-től folyamatosan gyeden és gyesen voltam. Amikor a legkisebb gyermekem hároméves lett, már létezett a főállású anyaság. Igényeltem, de a feltétele az volt, hogy meg kell szüntetni a munkaviszonyomat. (Jelenleg elég, ha fizetés nélküli szabadságot igényel a szülő a munkáltatótól.) Gondtalan évek következtek 2003-ig, amikor a kislányom betöltötte a nyolcadik életévét. Akkor munkanélküli állományba kerültem. Tizenöt évet töltöttem el azzal, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat, hogy úgy neveljek gyerekeket, ahogy én azt ideálisnak érzem. Most már szívesen dolgoznék, de mi lesz a családdal? A gyerekek azt az életformát szokták meg, hogy anyának mindig van ideje. A másik pedig, hogy nem értek én már a világon semmihez! A mai elvárások, a „trendi” életmód nem az én értékrendem. Az eredeti szakmám nyomdaipari végzettség és érettségi. Nem beszélek nyelvet, és a szakmai érettségim gyakorlatilag már nem ér semmit. A nyomdaipar nyomtatás-előkészítő fázisait átvette a számítógép és a digitális technika. Nem vagyok teljesen tétlen, számítógép-kezelői tanfolyamra járok. Az is elképzelhető viszont, hogy nem sikerül megfelelő munkát találnom.”
(B. I.)

Kedves B. I. olvasónkat – ha más még nem mondta volna – biztosítjuk arról, hogy mindeddig a legértékesebb munkát végezte: gondtalan és gazdag gyermekkort biztosított a gyerekeinek azzal, hogy „anyának mindig volt ideje”. Nem igaz tehát, hogy „nem ért semmihez”. Ugyanakkor, ha eldöntötte, hogy dolgozni szeretne, néhány gondolattal meg kell barátkoznia: például azzal, hogy a gyerekeinek nem kell mindent öntől megkapniuk – bizonyos teendőket tanuljon meg „leosztani”, akinek csak tudja. Ha más megy a gyerekeiért, más főz rájuk, más tanul velük, attól még nem fog sérülni a viszonyuk, ha a fennmaradó időben teljes lényével velük van, és ha cserébe azzal a sikerélménnyel gazdagodik, hogy jó munkája és tisztességes fizetése van. A mai viszonyok között nehéz ilyet találni, de aki talált, annak azt nagyon meg kell becsülnie, és a megtartásáért olykor áldozatokat kell hoznia – sokszor bizonyos mértékig a családban való jelenlét rovására. Senkit sem biztatunk arra, hogy minden bőrt hagyjon magáról lenyúzni – sok munkaadó megpróbálja. Mondjon nemet, ha kell! De ne keseredjen el attól, ha a tanult szakmája fölött eljárt az idő! Folytassa a tanulást teljes gőzzel! Sok levélből kitűnik, hogy a munkavállalók az államot, a társadalmi viszonyokat hibáztatják, amiért nem találnak épp abban a munkakörben állást, miközben maguk semmiféle kompromisszumra nem hajlanak. Nincs államszocializmus, nincs kötelező foglalkoztatás – piacgazdaság van. A jó munkahely – sajnos – nem jár állampolgári jogon. Tehát: félre a kisebbségi érzéssel!

Merítsen erőt „egy fonyódi anyuka” leveléből, aki sosem adja föl.
„Harmincnégy éves vagyok, két gyermeket nevelek egyedül. Egy vidéki OTP-fiókban dolgoztam tizenkét évig. Gyes után visszavettek, de már akkor közölték velem, hogy addig lesz munkahelyem, ameddig. Másfél év múlva szóltak: nincs tovább. Fölajánlották a végkielégítést, vagy hogy háromórás munkaviszonyban tudnának alkalmazni, bizonytalan ideig, húszezer forintért. A segélyem harminchétezer forint kilenc hónapig – mert ezt választottam. Munkahely-lehetőség ebben a Balaton közeli kisvárosban nincs. Ha van, akkor szezonális munka – reggeltől estig, hétvégeken is. Mivel a kisebbik fiam négyéves, nem tudok elhelyezkedni ilyen helyekre, nincs kire bízni. Hiába tanultam (érettségi, német középfokú nyelvvizsga), a legjobb esetben elmehetek takarítani vagy konyhai munkára. Mégsem tudom megbánni, hogy kettőt szültem, mert anyának lenni a legszebb dolog és a legnagyobb cél, amit egy nő elérhet. Csak sajnálom a gyerekeimet, hogy mellettünk nem áll egy százezer forintot kereső apuka. Pár évig van esélyem, mert negyvenéves kor felett már nem ember az ember, csak amíg szexi húszéves. Persze, akinek gyereke van, főleg, akinek kicsi, itt az sem ember már a munkaerőpiacon. De nem adom fel, mert két gyönyörű és egészséges fiam van, ők adják az erőt a mindennapokhoz.”

Megvédenénk a „szexi húszéves” munkavállalókat: nem a külsejük miatt vannak – ideig-óráig – előnyben, hanem azért, mert a pályakezdőt félpénzen – és korlátlanul megnyújtott munkaidőben – lehet foglalkoztatni. Ugyanez a helyzet a kevésbé „szexi” nyugdíjasokkal.