Showman, csatorna nélkül

Öröm hallgatni, ahogy Hajós beszél, legyen szó a fiatalkori balhéiról, a családjáról, a munkájáról és a zenélésről, vagy a vakációról, amelytől a “csatorna nélküli” showman pihentnek és kisimultnak tűnik.

– Kisimultnak tűnök, mert hat év óta először nyaraltunk. Még a nászutunk is elmaradt annak idején. Mindig mondogattuk, hogy majd megyünk, aztán elkezdtem dolgozni, jöttek a gyerekek, és mindig volt helye a pénznek meg az időnek. Most voltunk a gyerekekkel először külföldön, és végig “kiszolgáltuk” őket: „Hozd le a kis gumikacsát, kérek egy labdát…” Amikor a fiamnak elege lett a napozásból, felmentünk legózni a szobába. Nem is akarom kiszámolni, milyen napidíjért rakosgattam a kis kockákat, órákig a négy fal között, egy távoli és egzotikus helyen. De mivel elhatároztuk, hogy azért megyünk el, hogy a gyerekek lássanak pálmafát, tengert meg tevét, rendesen viselkedtem. Nagyon jó volt együtt.

Szemüvegesből lázadó

Amikor én voltam gyerek, nagyon szemüvegesnek és nagyon kövérnek gondoltam magam. A szemüveg egyszerűen gátolt. Míg mások fogták magukat, és letépték a pólójukat, és azzal a lendülettel ugrottak fejest, én addig a cipőmbe raktam a szemüvegemet, és óvatosan eltapogattam a medencéig. Ha fociztunk, és fejbe rúgtak, leesett a szemüvegem. Egy nyáron lenéztem a Szent István parkba az erkélyről, és mivel izzadtam, a szemüveg lecsúszott az orromról, és összetört. Amikor kamaszodni kezdtem, a minden kamaszban megbúvó szorongást és a lányokkal kapcsolatos gátlást kivetítettem a szemüvegemre: nem azért nem bírok csókolózni, mert béna vagyok, hanem, mert szemüveges. Viszonylag hamar rájöttem, hogy meg kell ezt oldani. Tizenhat éves koromban elkezdtem nyaggatni az orvos apámat, hogy legyen kontaktlencsém. Elmentem gyúrni, kosarazni, kajakozni, és kitaláltam, hogy milyen hajam legyen. “Megszerkesztettem” magam, mert éreztem, hogy ezek a dolgok nem mennek természetesen.

El is múltak a gátlásaim. Olyannyira, hogy tizennyolctól huszonháromig volt egy egészen durva, tomboló korszakom. Akkor visszaadtam az életnek azt, amit addig “elszenvedtem” tőle. Volt minden: utcai verekedés, nagyivás, szüzesség elvesztése – de ha már olyan sokáig vártam rá, azon a bulin rögtön négyszer. Nem akartam tanulni, ezért voltam rakodómunkás, pincér, taxis, basszusgitáros és fehérgalléros bűnöző. Ez utóbbira nem is szeretnék visszaemlékezni, pitiáner dolgok voltak, a rendszerváltás zavaros időszakában. Nem voltak súlyos ügyek, csak egy-egy éjszakát töltöttem a rendőrségen. Elkezdtem játszani a rosszfiú-szereppel, de menet közben kiderült, hogy nem is vagyok annyira rossz fiú.

Nyilván az ellen lázadtam, amit otthon láttam. Anyám akadémiai kutatóintézetben dolgozott, apám agykutató orvosprofesszor. Amikor bejelentettem, hogy pincér leszek, azt mondta: jó. Fel se nézett az újságból. Már engem zavart, hogy nincs litánia, nincs hegyi beszéd. Rám nézett, és elmagyarázta, hogy ha nekem így jó, csináljam nyugodtan. Ha esetleg szeretnék továbbtanulni, abban tud segíteni. Bevált a taktikája, mert egy év múlva hazajöttem, és azt mondtam: kész, vége. Rájöttem, hogy egy étteremben jobb vendégnek lenni, mint pincérnek. Egyébként egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy szedjem össze már magam és tanuljak, mert ha nem, akkor orvos leszek. Ugyanis az apámnak csak oda van protekciója. Hozzátette, hogy fölvetet engem az orvostudományi egyetemre, de akkor beszéltünk utoljára, mert azt a szégyent nem viselné el. Továbbá, egész életemben mindenki rajtam fog röhögni, mert tudják, hogy hülye vagyok, csak az apám intézte el a felvételit.

Showman, csatorna nélkül – II. rész >>