Erõs Antónia a kamerák mögött

Az csak valószínű, hogy jelenleg ő a legnépszerűbb magyar híradós, az viszont biztos, hogy gyönyörű nő. Média-ikon, aki, ha akarná, pillanatok alatt szexszimbólum lehetne. De nem akarja. Ez egyrészt magától értetődő, teljesen normális hozzáállás, másrészt meg szokatlan. Ettől jó. Ettől is.

– Szokatlanul bátor vagy ebben a mai sztárközpontú, címlaporientált, furcsa világban, ahol minden képernyőn látható ember a nézettségi indexébe kapaszkodik. Nem tartasz attól, hogy nem a hiteles hírközvetítés, a tökéletes test, lehajtható tetejű kocsik, divatbemutatók, karibi nyaralások, szerelem, siker és a hasonló pozitív fogalmak jutnak az emberek eszébe, ha rólad esik szó, hanem az, hogy beteg vagy?

– Nem. Egyébként nagyjából emlékszem, hogyan vált közkeletű információvá az, hogy cukorbeteg vagyok. Kilencvennyolc óta dolgozom az RTL-nél. Akkoriban sok interjú készült velünk, így velem is, hogy „bevezessék” az arcunkat. Egy interjú közben kiderült, be kell adnom magamnak az inzulint. „Ez már valami, lelkesedett az újságíró, és megkérdezte, leírhatja-e. „Miért ne?” – válaszoltam, hiszen ezzel élek együtt. Rögtön címlapra kerültem. Kicsit furcsálltam a dolgot, de nem bántam, azóta pedig kifejezetten örülök neki, hiszen ezáltal többet beszélhetünk egy valóban fontos dologról. Szó szerint életbevágó, hogy az emberek minél többet tudjanak a cukorbetegségről, a megelőzésről, az ellenőrzésről, és jó, hogy én, mint afféle médiaszemélyiség, ebben segíthetek.

Semmiféle hátrányom nem származott abból, hogy kiderült a betegségem, viszont az ügynek sokat használ, hogy általam kicsit többen foglalkoznak vele.
Egyébként néha valóban furcsa helyzetbe kerülnek azok, akik cukorbeteggé válnak. Hála az inzulinnak, ez ma már nem halálos kór, hanem jól kezelhető állapot. Cukorbetegként valóban az átlagostól eltérő életformát kell élni, ám semmilyen szempontból sem olyan fogyatékosság, ami csökkent értékűvé tenné azt, akit utolért. Ezt még mindig sokan nem tudják, vagy másképp gondolják. Egy levelezőpartnerem elmesélte, hogy ismerősével együtt kerestek munkát. Szinte minden szempontból egyforma eséllyel pályáztak. Kor, iskolázottság és így tovább. Két hely volt. A felvételi beszélgetésen egyikük elmondta, hogy cukorbeteg. Minden szempontból megfelelt, ám csak a barátnőjét vették fel. Jó, nyilván senki sem mondta, hogy azért utasították el, mert nem tartják egészségesnek, de mégis maradt benne némi keserűség.
Ennél is jobban megdöbbentett egy fiatal lány története, akinél tizenhét évesen alakult ki az inzulinhiány. Nem ő keresett meg, hanem egy barátnője, aki leírta, hogy a lány többé nem jár társaságba, képtelen feloldódni, kerüli korábbi barátait, teljesen magába zárkózik. Fél attól, mit lesz, ha megtudják, hogy többé nem egészséges, cukorbeteg.

– Nálad mikor derült ki, hogy „cukros” vagy?

– Kilencvenöt májusában diagnosztizálták. Akkor huszonöt éves voltam. Nem tudni, mitől alakult ki, azt sem igazán, hogy mióta tartott már. Állítólag három-négy nap alatt teljesen megszűnhet a szervezetben az inzulintermelés. Ma sem tudják pontosan, mi okozhatja a változást. Az biztos, hogy akkoriban minden szempontból szörnyű időszakot éltem át. Remélem, ilyen pokoli félévem soha többé nem lesz.

– Szakmai vagy magánéleti krízist éltél át?

– Egyszerre jött minden. Apukám nagyon beteg lett, és az akkori munkahelyemen, a kaposvári televízióban is komoly bajok voltak. Nemigen volt mellettem senki, aki segített volna eligazodnom a gondok között, ráadásul képes vagyok olyan problémákon hetekig rágódni, amelyeken szerencsésebb természetű emberek másodpercek alatt átlépnek. Ez kifelé nem látszik, de nagyon megvisel. Szóval ebből az állapotból vezetem le a betegségemet. Viszont az is igaz, hogy amikor ezt egy nagyon komoly szakorvosnak elmondtam, azt válaszolta: lehet, de jelenleg nincs egyértelműen kimutatható, tudományosan bizonyított összefüggés a lelkiállapot és a cukorbetegség kialakulása között. Nem tudni pontosan, mitől bukkan fel. Sok mindent ismernek persze, de nincs egzakt, megfellebbezhetetlen bizonyítékkal alátámasztott magyarázat.

A teljes cikk a 26. heti, június 28-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.

További cikkek az e heti Nők Lapjából: • Öncsonkítás vagy jog az önrendelkezéshez?» • Paul Newmann:”Úgy kell annak, aki tervez”» • Ártó-védő napsugarak »  • Meghívom egy kávéra » • A fóka, akit csúnyán becsaptak »