Aktuális

Az egykori állami gondozott ma sorstársain segít

Ezért kapta a Példakép Alapítvány díját Tinó Krisztina. Õ maga is lehetett volna hajdan rászoruló arra a támaszra, amelyet most õ nyújt másoknak. Mert hajszálon függ az ember élete sokszor.

– Sokan választják a segítő szakmát az állami gondozásban felnőtt gyerekek közül?

– Nem tudok róla – mondja Tinó Krisztina, aki baptista teológián végzett, teológus–szociális munkás szakon. Részemről sem volt ez magától értetődő, el is kallódhattam volna, ahogyan nagyon sokan. Azok, akik nagykorúvá válva kikerülnek az intézetekből, az utca, a börtön és a hajléktalanszálló közül választhatnak. Épp ezért kell velük foglalkoznunk.

– Az életkezdési segély, amellyel útra bocsátja az állam a gondozottait, mire elég?

– Most ez olyan másfélmillió körül van. Van, aki egy hét alatt elveri a kaszinóban. Én például még ezt sem kaptam, a magaviseletem miatt… Amikor nagykorú lettem, még csak adható volt. Nevelőszülőknél éltem hároméves koromtól, Kaposváron. Eléggé szorosan fogtak. Az otthoni feszültségeket az iskolában vezettem le. Anyuéknak három saját fiuk volt, én voltam az egyetlen kislány, de egyáltalán nem voltam elkényeztetve.

– A nevelőszüleiddel tartod a kapcsolatot?

– Apu meghalt, anyuval inkább csak telefonon. Magányos, sok a panasza. Mostanában jött rá, hogy mégiscsak szüksége volna rám. De azt már ritkán kérdezi meg, velem mi van. Tizenöt éves voltam, amikor úgy intézte, hogy elkerüljek otthonról. Időnként ellógtam az iskolából, mire ő beadott kollégiumba, három utcával arrébb, mint ahol laktunk. Akkor aztán elkezdtem csavarogni, és nyolc hónap után kirúgtak a kollégiumból. Ő pedig nem fogadott vissza. Bekerültem a kaposvári intézetbe. Csavarogtam, verekedtem, így Debrecenbe, javító-nevelő intézetbe küldtek. Ebben az időszakban ismertem meg a vér szerinti szüleimet. Behívatták őket a fegyelmi tárgyalásomra, és választás elé állítottak: vagy elmegyek az anyámékkal, vagy a javító-nevelő. Az utóbbit választottam.

– Ennyire megrázó volt megismerni őket?

– Furcsa történet. Tizenketten vagyunk testvérek, és tízet fölneveltek a szüleim. Engem és a három évvel fiatalabb öcsémet nem. Én a hatodik, az öcsém a nyolcadik gyerek volt a családban.

– Miért alakult így?

– Ezt én is nagyon szeretném valamikor megtudni.

– Milyennek láttad őket?

– Borzasztónak. Igazából dühöt éreztem irántuk. Vagy nem is tudom. Gyűlöletet?

– Hogy fogadtak?

– Sehogy. Mondták, hogy ők a szüleim, ennyi. Érdekes, hogy a gyerekek közül egyedül én viseltem az anyám nevét. Egyszer kikértem az intézetben az anyagomat, benne volt egy apasági nyilatkozat, valamikor nyolcéves korom táján keletkezett. De csak jóval később írtak át az apám nevére.

– Lehet, hogy nem is ő az apád?

– Nem tudom. Hasonlítok rá.

– Az öcsédet, aki szintén állami gondozott, ismered?

– Igen. A balatonberényi intézetben találkoztunk, ahová behozták a nevelőszülei tizenhárom éves korában. Bementem hozzá, és mondtam: „te vagy az öcsém”. Olyan volt, mintha az ikertestvérem volna.

– A többi testvéreddel nincs kapcsolatod?

– Nincs. Láttam őket, ennyi.

– Otthagytak a kórházban a szüleid?

– Igen. De nem mondtak le rólam, csak tizenhat éves koromban, amikor inkább a javító-nevelőt választottam.

– Kezdettől tudtad, hogy a nevelőszüleidnek nem vagy édes gyermekük?

– Persze. Nyilvánvaló is volt. Rengeteg verést kaptam, és nehezen engedtek el bárhová, míg a tesóimmal egészen másképp bántak. Egyszerű parasztcsalád volt. Nem tudták kimutatni az érzelmeiket. Arra sem emlékszem, hogy anyu valaha az ölébe vett, vagy megölelt volna. Egy megdöbbentő élményem volt tizenkét éves korom körül: amikor anyut műtötték, beadtak az intézetbe arra az időre, míg kórházban volt, mondván, nem maradhatok otthon apuval és a fiúkkal. Akkor kezdtem érezni, hogy tényleg nem ide tartozom.

– Milyen szakmát tanultál?

– Sokfélét: szakácsnak, élelmiszerbolti eladónak, de ez utóbbi nem érdekelt. A javítóban szövetkészítőnek tanultam, azt sem fejeztem be. Amikor visszavittek Kaposvárra, egy nap után megszöktem a barátnőmmel együtt. Tabon kerestünk munkát és albérletet. Így, amikor megfogott a rendőrség, nem vittek vissza, hanem gyámot rendeltek ki mellénk, és az intézet fizette az albérletet, míg nagykorú lettem. Megszabadultak tőlem, és én is tőlük.

– Kemény lehetett a javító-nevelőben, ha rögtön utána megszöktél.

– Nem emlékszem, milyen volt. Azt tudom, hogy voltam fogdán, mert egyszer dühömben berúgtam az ablakot. Jó közösség volt.

– A gyakori váltásokat hogyan viselted?

– Annyira bekeményítettem, hogy nem foglalkoztam semmivel.

– Nincs rossz emléked? Nem éreztél fájdalmat, nem sajnáltad magad, nem hiányzott senki?

– Nem kötődtem senkihez annyira, hogy hiányzott volna. Ha most bezárnának, az nagyon megviselne. A javító után kezdtem kötődni. Az utógondozómmal nagyon jó kapcsolatom volt. Volt egy jó barátnője Tabon, a lelkészné, aki befogadott, neki is volt egy nevelt lánya. Végül mégis nagyon rossz viszony alakult ki köztünk, de mielőtt elváltunk volna, a szomszéd falu, Hidas kétgyerekes lelkész házaspárjának beajánlott, és odaköltöztem. Azóta is hozzájuk megyek haza hétvégeken. Ők a második szüleim.

– Ott tanultál meg szeretni?

– Nem gondolom, hogy ott tanultam volna meg. Nem tudom, hol. Anyunak csak a nevelőanyámat hívom. De anyák napján például nem köszöntök föl senkit. Tudatosan. Nem nagyon szeretem ezt az ünnepet. A karácsonyt még annyira sem. Nem nagyon volt olyan élményem, ami alapján meg tudtam volna szeretni. Egyszer kaptam egy karórát, annak nagyon örültem. Meg egyszer egy babát. Annak nem, hiszen mindig a bátyáim matchboxaival játszottam. Mondjuk, néha el is ajándékoztam őket a barátaimnak, és azt nagyon rossz néven vették. 1993-ban költöztem Budapestre.

– Szakácsként dolgoztál?

– Nem. Értelmetlen munkának tartom: öt perc alatt megeszik, amit órákig főztem. Elvégeztem egy diakónusképzőt és mellé egészségügyi szakiskolát. 1996-ban végeztem, és elmentem önkéntes diakónusnak Németországba, egy gyermekotthonba. Majd hazajöttem, és az Albert Schweitzer Szeretetotthonba kerültem. Itt ismertem meg Csépányi Gabriellát, akivel nagyon jó barátok lettünk, az ő révén kerültem később a Diótörés Alapítványhoz. Olyan segítő munkát kerestem, amiben hiteles tudok lenni. Tehát mindenképpen állami gondozottakkal akartam foglalkozni, de nem tudtam eldönteni, hogy inkább kicsikkel vagy nagyokkal. Aztán, amikor gyakorlatra mentem az Alföldi utcai gyermekotthonba, és szembe jött velem egy kisgyerek sírva, hogy „mama!”, akkor eldőlt. Úgy éreztem, ezt én biztosan nem bírnám. Inkább a felnőttek. A főiskola után egy ideig hányódtam, dolgoztam itt-ott, gondolkodtam. 2004-ben aztán megkerestem Csépányi Gabit.

– Mi a munkád?

– Három ellátási szint van az alapítványnál, én a nappali ellátásban dolgozom. Amikor bejön hozzánk a fiatal, aki segítséget kér, életútinterjút készítek vele. Elmondja, milyen segítséget vár, én is elmondom, miben tudunk segíteni, és elkészítünk közösen egy tervet. A segítségnyújtásnak vannak feltételei részünkről. Például, hogy a csoportfoglalkozásunkra eljárjon. Kedden van az úgynevezett pszichotengely: önismeretet, kommunikációt, konfliktuskezelést tanítunk. Szerdán a kultúra- és az ecotengely – ezen elvben a gyakorlati dolgokról beszélgetünk: hogyan kell csekket kitölteni, hogyan lehet hetven-nyolcvanezer forint havi jövedelmet beosztani, telefonon ügyet intézni, állásinterjún viselkedni. A „kultúrtengely” az ünnepekről szól, illetve múzeumokba, moziba, focimeccsre megyünk, kirándulunk. Az alapítványhoz tartozik egy „félutas ház” is, a XVIII. kerületben. Itt 18-24 év között lehetnek a fiatalok, tehát hasonló az utógondozóhoz. Illetve – egyelőre – hajléktalan-ellátást is végzünk a Dózsa György úti hajléktalanszállón. A gondozás másik három feltétele: a bejelentett munkaviszony, az előtakarékosság és a szociális munkásokkal való együttműködés. Van egy vidéki ellátó helyünk is, ahol pszichiátriai betegek, drogosok élnek, akik próbálják felépíteni magukat, hogy egyszer be tudjanak illeszkedni a társadalomba.

– Van olyan, hogy neked volna szükséged segítségre?

– Néha igen, például, amikor kiderült, hogy komoly műtét előtt állok. Ami a saját életemet illeti, most intéződik a lakásom. Szeretnék majd saját családot, ha nem sikerül, örökbe fogadnék egy fekete kisfiút.

– Miért feketét?

– Nem tudom. Ez az én hülyeségem.

– Azt mondod, még lesz egy beszélgetésed a szüleiddel. E tekintetben tehát nincs béke benned?

– Nincs. De nem haragszom rájuk. Keserűség van bennem, és kérdéseim lennének. De egyébként jobb ez így. A putriban talán jobb gyerekkorom lett volna, de nem gondolom, hogy ennyire vittem volna, mint most. Ha anyám értelmes magyarázatot tudna adni, miért hagyott a kórházban, elfogadnám. Ha mondjuk, azt mondaná, hogy muszáj volt hazamennie a testvéreimhez. Nem tudom, milyen körülmények között laktak akkor.

– Jártál ott valaha?

– Igen. Rozoga ház, két szobával, amiben számtalan ember lakik. Azt hiszem, a nyolc általánost mindegyik testvérem kijárta. De az anyám és az apám analfabéta.

– Mire vársz a kérdéssel?

– Még érnie kell ennek a dolognak. Még lelkileg nem vagyok elég erős. Kis félelem is van bennem, milyen lenne ennyi év után a találkozás.

– Sokszor hajszálon függ, merre fordul az ember élete, nem?

– Igen is meg nem is. Lehettem volna én is hajléktalan. Például, amikor a lelkészékhez kerültem, elmondták, mik az együttélés szabályai náluk. Én pedig az első napon mindjárt meg is szegtem. Elmentem egy lánnyal, és úgy berúgtam, mint az állat. Eszter, a lelkészné azt mondta, fölhoz Pestre, és kirak egy hajléktalanszálló előtt. De aztán adott két hét próbaidőt, és azóta eltelt tizenhat év.

– Min múlnak ilyenkor a dolgok?

– Legnagyobbrészt magamon. Például én a legjobban a töritanáromat szerettem az általános iskolában, de vele voltam a legszemtelenebb. Talán így tudtam kifejezni akkor a szeretetemet. Egyszer – hatodikos lehettem – fölálltam órán, és közöltem, hogy baromira nem érdekel, amit beszél, és én sokkal okosabb vagyok nála. Ezen nagyon megsértődött, és sokáig nem beszéltünk. Ez akkor nagyon kikészített, de talán segített fölismernem, hogy hol a határ. Én is tudatom a klienseimmel mindig, hogy nálam hol a határ. Persze azért próbálkoznak. Négy év alatt hármat küldtem el a csoportból. De aztán visszajöttek. Volt olyan, hogy éjjel kettőkor hívott föl az egyikük, hogy mit csináljon, ellopták a személyijét. Mondtam: én most alszom, majd holnap megbeszéljük. De azért jólesett, hogy fölhívott…









Még több az e heti Nők Lapjából:
• Tökös kis falatok »
• Az egykori állami gondozott ma sorstársain segít »
• Gaál Noémi legszívesebben kánikulát jósol »
• Várakozó állásponton »
• 4 utazási betegség 4 természetes gyógymódja »
• Mennyi az ideális nyaralás? »
• Találkozás egy indiánnal »
• Álruhás riporter a közértben »
• A nyár “igent” ígér » 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése