Szerelem vagy illúzió?

Kedves Soma!

A rálátásodat kérném egy számomra megdöbbentő élethelyzetre. Volt a gimiben egy kedvesem, két évig voltunk együtt, egymással éltük meg az első szerelem és az első (és egyetlen közös) szeretkezés élményét. Én hamarosan elmenekültem e kapcsolatból, a közelgő jegygyűrű veszélye miatt. Úgy éreztem, húszévesen még nem kötném le magam. Útjaink elváltak. Én néha próbáltam őt megkeresni, hogy mi van vele, de azt a választ kaptam még két év után is, hogy nincs kész arra, hogy újra lásson, így feladtam.

Eljött az ötéves osztálytalálkozó, ahol kiderült, nem múltak el az érzelmek, bár ő karikagyűrűt viselt már. Eljegyezte azt a lányt, aki utánam „összerakta”. Én épp egyedül voltam, és ő azt mondta, egy szavamba kerülne, és lehúzná a jegygyűrűjét. Én azt feleltem (noha egyedül éltem), hogy nem lenne tisztességes kérés tőlem. Majd a kocsiban hazáig a kezemet szorította, mint aki sosem akarja elengedni. De felkavaró volt e beszélgetés…

Ezután eltelt tíz év. A következő osztálytalálkozó elmaradt. Ő megnősült, van két gyermeke, nekem is született egy kisfiam. Nem tartottuk a kapcsolatot, semmit sem tudtunk egymásról.

Majd a múlt héten eljött a 15 éves találkozó. A régi két szerelmes kamasz állt újra egymással szemben. Mintha semmi nem történt volna az érettségi óta. Ültünk a kocsiban, megint kézszorongatva, és majd belehaltunk a vágyba és a fájdalomba, hogy elmúlt, ami volt, és nem jöhet el, ami lehetett volna. A tíz éven át épített falak ledőltek, és csak a tisztesség és becsület léckerítése tartja kordában az érzelmeinket.







Megbeszéltük, hogy nem vehetjük fel a kapcsolatot egymással, mert az a párjainkkal szemben nem tisztességes, és csak ötévenként jár nekünk a kezek összefonódása. Mindketten úgy érezzük, hogy van valami nagyon mély összetartozás az életünkben, bár a karma szót nem tudom, hogy idecitálhatom-e. Szívesen utánanézetnénk, hogy mi ez a mélység. De nem tudom, merre induljak el. És azt sem tudom, hogy vajon hazugságra, önbecsapásra épülnek-e ezentúl a házasságaink, ha ennyire zokogósra sikerülnek az osztálytalálkozók…

Köszönöm, hogy meghallgattál.
Jadviga






Kedves Jadviga!

Tehát valójában azt sem tudjátok, hogy ki a másik. Tizenéves gyerekek voltatok, amikor két évet együtt voltatok. Akkor még önmagatokat sem ismertétek, nemhogy a másikat… Persze, nagyon romantikus: első szerelem, ráadásul ő vette el a szüzességed. Viszont a félelmeid (és még ki tudja, mi miatt?) nem teljesedett ki a kapcsolatotok. Nem éltétek meg a kapcsolatban rejlő érzelmeket, tehát befejezetlenségével mintegy „lebegtetve” maradt. És valamiért az élet többi lehetőségében is ezt választottad, választottátok – mert ehhez a játszmához mindketten kellettetek, kelletek.

És miről is szól ez a játszma? Fenntartjátok egymás figyelmét, eljátsszátok a beteljesületlen, szenvedő szerelmespárt, folyamatosan azt az érzést lebegtetitek egymás előtt, mintha valami olyanról mondanátok le, ami az igazi boldogságot hozná el számotokra. Ő a te „Hufnágel Pistid”, aki mellett sokkal boldogabb és teljesebb életed lehetett volna. Nos, ti ezt a mozit, ezt az illúziót gyártjátok magatoknak. Ennek az az előnye – merthogy mindennek van előnye és hátránya –, hogy így lehet kire/mire hárítani. Így ahelyett, hogy a jelenben lennétek, gyártotok magatoknak egy olyan helyzetet, ahova kimenekülhettek a hétköznapok elől. Merthogy ti azt nem ismeritek… Nektek a gyermekkor nyíló szerelme és az ebből az alapból gyártott rózsaszín köd adatott meg. Vagyis ezt választottátok. Nem egymást, hanem a folyamatosan gyártott reményt. Ezzel kapcsoltátok magatokat össze.

Nyisd már ki a szemed, és vedd már észre, hogy valójában, igazából nem kellettetek egymásnak! Az elején te kimenekültél, mondván, a „közelgő jegygyűrű veszélye miatt”. Ez duma. Bocs, hogy ilyen durva vagyok, de segítséget kértél, és szeretném, hogyha felébrednél, és elég bátor lennél az önmagaddal való szembenézéshez! Ha téged igazán magával ragadott volna az a kapcsolat, akkor még benne maradsz, és nem gyártasz kifogásokat! Ahogyan később ő is ezt tette. „…azt a választ kaptam még két év után is, hogy nincs kész arra, hogy újra lásson…” Aztán – minő véletlen… – a következő körben ő közeledett (még a jegygyűrűt is lehúzta volna), akkor meg te nem mentél bele. Valahogy mindig kicsúsztatok egymás karjaiból. Ezt választottátok. Feltehetően a mese, az illúziók izgalmasabbak, mint az egymás melletti elkötelezettség lett volna…





Gondolj csak bele! Eltelik 1 év, 2, 3, 8, 10, 15, a hétköznapok mindenkivel azok, és megélitek egymás mellett azt, hogy a másik nemhogy nem érdekes és nem vonzó, hanem időnként idegesítő és unalmas. Mert minden hosszú távú párkapcsolatban természetes, hogy van olyan, hogy épp nem a másikra vágyunk. És minél több levegőt adunk a társunknak, ez annál ritkábban történik meg. Persze, mint mindenben, vannak kivételek, gondolok például a társfüggőkre, akik nem is képesek az autonóm életre. (Állandóan egymáson lógnak, mint kisgyermek az anyja csecsén. Ez igen korai sérülésre vezethető vissza. Náluk az ősbizalom, ősbiztonság sérült.)
Szóval akárhányszor lehetőségetek lett volna arra, hogy folytassátok a kapcsolatot, nem ezt választottátok. Hanem egy örök ábránd életben tartását. És abban a pillanatban, ahogy ezt belülről meglátod, szét fog foszlani. Mert ábránd, és ez a természete, hogy előbb-utóbb elillanjon. És kívánom is, hogy illanjon el minél hamarabb, és mindketten képesek legyetek a jelenben lenni, és élvezni a valós életeteket! És ahelyett, hogy rózsaszín álmokat szősz, élvezd a férjed, házasságod, jelen életedet! Ne haragudj, de számomra ez a mondat nem csupán gyermeteg, de önsorsrontó is: „csak ötévenként jár nekünk a kezek összefonódása”. Persze, ez bizonyos szempontból nagyon kedves és romantikus, amint két felnőtt ember mintegy rituálészerűen mindig visszazuhan a múltba, a gyermekkorába és az illúziógyártásba.

De bizonyos szempontból pedig nagyon veszélyes, ugyanis ha tovább folytatjátok ezt a játékot a lelketekben, simán eljuthattok oda, hogy megutáljátok a párotokat. Hogy elhiszitek azt, hogy ti a „tisztességet” választva lemondtatok az igazi boldogságról, a valódi szerelemről. Tudomásul kéne végre már venni, hogy annak idején többször is úgy döntöttetek, hogy nem egymást választjátok. Felesleges, önsorsrontó és önlehúzó állandóan visszamenni a múltba, és megkérdőjelezni, hogy vajon jól döntöttetek-e, és mi lett volna, ha… Akkor (és ráadásul többször és éveken keresztül) úgy döntöttetek, ahogy, és ezt most már itt lenne az ideje elfogadni, és nem állandóan a múlton siránkozni, hanem a jelenben örvendezni! Mert ha nem ezt teszitek, akkor nemcsak magatokkal toltok ki, de a gyereketekkel, párotokkal is!





Mindenesetre ez a „mozi”, amit egymás által gyártotok magatoknak, nekem valahol mélyen azt üzeni, hogy a lelketeknek szüksége lenne a repülésre, a mesére, valami megfoghatatlan idealisztikusra. Meg kell keresni az életben, hogy mi az a pozitív, önépítő tevékenység, élmény, ami által ezt megélhetitek. Talán művészfilmeket nézni, vagy elkezdeni festeni, verseket olvasni, írni? Ezt nektek kell megérezni, hogy mi az, ami jólesne. Kezdj el valami újat, vágj bele! Amikor az ember tudatosan elenged valamit vagy valakit, akkor nagyon segítő tud lenni, ha ezzel párhuzamosan megnyílik valami újnak.

És még valami. Ha mélyebb összefüggésekre vagy kíváncsi, hogy miért választottad ezt a beteljesületlen „tangózást” a fiúval/férfival, akkor feltétlenül ajánlom neked a Hellinger-terápiát. Erre vonatkozóan pedig két könyvet: Thomas Schafer: Ami a lelket megbetegíti és meggyógyítja, Johannes Neuhaser: Mitől működik a szerelem (Bert Hellinger párterápiája). (Mindkettőt a Bioenergetic Kiadó adta ki.) Ez segíteni fog az okok felderítésében, hogy jobban megértsd magadat is. Izgalmas út lesz! Minden jót!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu Bővebb információért kattints ide! »