2009. Július 01.

Nők a nagyvilágban: Egy kubai dzsesszénekesnő Magyarországon

A gyönyörű kubai dzsesszénekesnő kilép a színpadra, megrázza fekete afrofonatait, kivillantja hófehér fogsorát, és szívből elkacagja magát. Derűje beragyogja az egész Művészetek Palotáját. Karjai kitárva, a hangja felbúg, és csak úgy dőlnek belőle a latin ritmusok. Elsa Valle immár tizedik éve él Magyarországon...

Koronczay Lilla

A közismert kubai dzsesszénekesnő egyébként a magyar dzsesszénekes, Winand Gábor hites felesége, akkor is épp együtt adnak énekórát, amikor felkeresem őket az Etüd Zeneiskolában. Szó se róla, nem hétköznapi jelenségek. Gábor fejére kötött kendőjében, nyakába akasztott amulettjével úgy fest, akár egy indián medvevadász, Elsán fehér lenvászon ruha, amelyben szinte vakít csokoládébarna bőre, sűrű afrofonatai a derekát verdesik.

“Egy biztos, ha leülök egy
padra az utcán – imádok sétálni
Budapesten – , és valaki odalép
hozzám, két perc múlva már
buli van. Imádok beszélgetni,
zenélni, egyáltalán, élni!”

– Hol fonatod ezt a hajkoronát?

– Van úgy, hogy Budapeszten, de Hollandiában is szoktam – szólal meg bájos akcentussal. – Ha fekete lány fonja, akkor elég három-négy óra, ha európai, akkor egy egész napig is eltarthat – azzal hangosan, teli torokból elkacagja magát.

– Melletted aztán nem lehet szomorkodni!

– Nem is szoktak. Soha nem értettem, miért mondják a magyarokra, hogy állandóan rosszkedvűek – gesztikulál élénken, és csodálkozón elkerekedik a szeme. – Én ezt nem így látom. Vagy lehet, hogy csak én hozom ki belőlük a másik embert? Egy biztos, ha leülök egy padra az utcán – imádok sétálni Budapesten -, és valaki odalép hozzám, két perc múlva már buli van. Imádok beszélgetni, zenélni, egyáltalán, élni! Rengeteg barátom van itt. Remek zenészek, rajongók, szomszédok. Csak beköszönök, és mindjárt felderül az arcuk. Azt mondják, én jelentem számukra a napfényt.

– Tényleg, nem fázol nálunk? Hogy jutott eszedbe Magyarországon letelepedni?

– Ugyan, ha belül a lelkedben jó meleg van, nem mindegy a hideg? Csak kalandoztam, ahogy szoktam. Érdekeltek a magyar népdalok. Kubában végeztem a zeneakadémiát, és utána bejártam Európát, különböző izgalmas zenei kurzusokon vettem részt. Mindig azt csinálom, amihez kedvem van.

– Miért pont a népdalok?

– Mert gyerekkoromban sokat hallottam Bartók Béláról. Zongorázni tanultam, és nagyon tetszettek a darabjai. Ezekre a motívumokra voltam kíváncsi… Meg persze Gáborra. Egy németországi dzsesszfesztiválon hallottam először énekelni, és tátva maradt a szám. Attól kezdve alig vártam, hogy újra találkozzunk.

– És milyen volt a budapesti fogadtatás?

– Ha a művészetre, a zenére és a közönségre gondolsz, első perctől kezdve otthon éreztem magam… Ami meg Gábort illeti, hát ő elég lámpalázasnak tűnt, csak ült szerényen egy sarokban a koncertje után, úgyhogy nekem kellett becserkészni. Először nagyon megijedhetett, hogy „juj, vihar közeleg, ez a nő nagyon pörög!” – szerelmesen felnevet, és kérdőn rásandít a férjére.

– Igen, én vagyok a csendesebb, gátlásosabb – néz rá vissza komolyan, büszkén Gábor. – De ennek a nőnek nem lehetett ellenállni. Először csak barátok lettünk, aztán beleszerettem. A barátaim szerint rengeteget változtam, sokkal nyitottabb, fesztelenebb lettem, mióta vele élek.

– Szereted, hogy megnézik idehaza?

– Nem csak itthon nézik meg, Párizsban vagy a saját hazájában, Kubában ugyanígy megbámulják. És tudod, miért? Mert… mert ő egy Királynő. Hihetetlen kisugárzása van. Szerintem nem is evilági teremtmény. Egy angyal vagy inkább tündér…

– Gábor arra gondol, hogy sikerül megérintenem az emberek szívét – mentegetőzik Elsa. – Ez nagyon nagy kincs. Akkor jöttem rá, amikor egy tévészereplésem közben megcsörrent a telefonom. Egy nő szólt bele: „Elsa, az édesapám nagyon beteg, hónapok óta meg se szólal. Veled azonban szeretne egy kicsit beszélgetni!” A bácsi édes volt. Agyondicsért engem, megköszönte, hogy felderítettem a napját, és egyáltalán, hogy itt időzöm nálatok… Olyan boldogságot éreztem, hogy alig bírtam visszatartani a könnyeimet… Látod, ezekért az élményekért érdemes!

– Meg azért a zongora nagyságú almás pitéért, amelyet egy kedves rajongó hozott nekünk a Fonó Zeneházba szilveszterkor – teszi hozzá Gábor. – Kizárólag Elsa kedvéért sütötte… A postaládánk meg folyton tele van levelekkel. Mondom, mindenkit megőrjít a feleségem!

Édes kettesben. Férjével, Winand Gáborral egy közös koncert után

– Nem vagy féltékeny?

– Nem. Nagyon szépen élünk – simul oda férjéhez Elsa pajkosan. – Nem panaszkodhatok. Gáborral nemcsak muzsikálni jó, főzni is kiválóan tud. Ínyencek vagyunk, sok halat, rákot eszünk, időnként bontunk egy üveg bort, és megünnepeljük, hogy egészségesek vagyunk és szeretjük egymást.

– Kubába nem vágysz?

– De, most meg, hogy decemberben otthon jártunk, különösen húz valami hazafelé. Mindenkim híres zenész, apám trombitál, anyu énekel, a testvéreim, unokatestvéreim is mind játszanak valamilyen hangszeren. Éppen a családi zenekar fennállását ünnepelték, és az ottani Művészetek Palotája, a Casa de Iberoamericana rendezett a Valle család tiszteletére egy koncertet. Én is felléptem velük, és annyira örült nekem a közönség, mintha csak az imént jöttem volna el Kubából. Ez nagyon meghatott.

– Hogy lettél zongoristából énekesnő?

– A szüleim mindenképpen azt akarták, hogy hangszeres zenész legyek, de én mindig úgy éreztem, a hangommal tudok a legközvetlenebbül célba találni. Titokban eljártam képezni magam, aztán egyszer csatlakoztam egy bandához turnézni. Nagyon féltem, hogy anyuék megharagszanak rám, hiszen lógtam a suliból. Azt találtam ki, hogy megkérek egy híres énekest, akit anyu tisztel és csodál, hogy jöjjön velem haza, és szerenádozzunk együtt a szüleimnek. Akkor talán megbocsátanak. Így is lett. Anyu szíve majd’ kiugrott a helyéről, és attól kezdve zöld utat kaptam. Tizenhét évesen kezembe vettem a sorsomat.

– A kubai muzsikusok mind elkóborolnak? Úgy tudom, a bátyád, Ramon Valle is Hollandiában él.

– Igen, a kubaiak mindenütt jól érzik magukat, vidám nép, és nem félnek a biztosat elhagyni. Magyarországon lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy az emberek, még a művészek is, túlságosan röghöz kötöttek. Elképesztően ragaszkodnak az otthonukhoz, a szeretteikhez! Én azonban szívesen utazom mindenhova, fellépésekre, barátokhoz, vagy egyszerűen csak látni, tanulni…

– És te Gábor, elengeded?

– Fájó szívvel. Leginkább folyton vele lennék, Spanyolországban, Párizsban, akárhol. De azért nem vagyunk egy Korda Gyuri-Balázs Klári-féle klasszikus páros, abban az értelemben, hogy kizárólag együtt tudnánk csak működni. Ha jön egy telefon, azonnal indulok én is.

– Útközben azért lemezek is születnek?

– Hajaj! Elsának hamarosan újabb cédéje jelenik meg, és nekem is most került forgalomba a korongom. Elsa bátyjával, Ramonnal együtt készítettük, aki ismert dzsessz-zongorista. A feleségem pedig három dalszöveget is írt rá.

– Milyen nyelven?

– Spanyolul – vág közbe Elsa. – De Gábor nem engedte, hogy betanítsam a kiejtést. Saját maga küzdött meg vele, és fantasztikus lett! Megint meglepetést okozott nekem. Szóval jól halad a spanyolban, de azért még mindig én vezetek a magyarommal! Ha majd eljutunk a döntetlenig, lehet, hogy veszünk egy házat Kubában, hogy az év egyik felét ott töltsük.

– Jó ötlet, legalább feltöltheted az akkumulátorodat!

– Ó, annak mindegy, hol vagyok. Ugyanis szeretettel töltődik!

Elsa Valle: Bemba