Le tudunk válni a babáról?

Hajni: Ő nem sírt, mi kicsit

Barnabás strandra ment. Na, nem először, de elsőként egész napra, és nem is mostanában, hanem 11 hónaposan, múlt júniusban. Akkoriban kétszer aludt napközben, egyet mindenképp ágyban, párnák közt, egyet akár a babakocsiban. Minden nagyobb programot az első alvás utánra időzítettem, mivel ha délelőtt kipihente magát, akkor jókedvű volt, különben meg csak nyűglődtünk egész nap. A szabályt viszont aznap megszegtük. Én szorongtam, ő pancsolt. A strandon minden szuperül ment: anyukám úszni tanította (kapott úszósapkát – nem a szüleim őrültek meg, valamiért neki is kötelező volt), tépte a füvet, homokozott, apukám vállán séta közben elaludt mindkétszer… Este 6-kor ért haza – mi már öt óta percenként kirongáltunk az erkélyre, hátha jönnek… Anyukámék feldobottan meséltek, ő fáradt volt, rám se nézett. Az apja karjában csücsült, én meg cipelhettem fel a hátizsákját és a babakocsiját. Ha Balázs viccelődött, kegyesen elmosolyodott, de nekem kerülte a tekintetem, ettől persze én is visszahúzódó lettem. Alig vártam az esti szoptatást, hátha visszaszerezhetem a bizalmát. De nem omlott a karjaimba: szopott (tej volt bőven, egész nap „gyűjtöttem”), és aludt. Mivel másnap is dolgoznom kellett, a program megismétlődött. Reggel Barnabás kurjongatásokkal üdvözölte a szüleimet, az autóból vissza sem nézett, amikor elhajtottak. Este ugyanaz.

Barni első strandolására “melegít”

Hétfő reggel tudtam kicsit javítani. Valószínűleg felmérte, hogy vagy hirtelen elkezd járni, vagy ez a csaj viszi a játszóra, mert ma itt senki más nem jelentkezik érte. Akkor már kaptam mosolyt, nevetést is, együtt ettük a kiflit, és volt napközbeni szopi is! Bár elkezdhettem volna elhagyni – ha már két napig végül is megvolt nélküle -, de akkor még nem volt szívem.

Ez volt az első két külön töltött nap, amit aztán gyakran megismételtünk, és amikor már nem szopott egyáltalán, megpróbálkoztunk 14 hónaposan az első külön töltött éjszakával is. Nem akartam, korainak tartottam, de győzködtek a szüleim és a férjem is. Én csak azt szerettem volna, hogy anyukámék aludjanak nálunk, tegyék le ők este a szokott helyén, elég változás lesz neki ez is. Végül meggyőztek: stramm gyerek, és ha gáz van, húsz perc alatt ott vagyunk érte. Esküvőre mentünk, úgyhogy minden adott volt, hogy két év alkohol- és táncmegvonás után pótoljam a kimaradást. Így is tettem, de csak fél kilenc után, addig fél szemem állandóan a telefonon csüngött. Aztán jött az SMS: „Alszik. Nem sírt.” Mi azért az apjával kicsit könnyeztünk.

Másnap pedig nem „büntetett”, örült nekünk, és én egy hónapra feltöltődtem lendülettel! Azóta nagyvagány lett, idén húsvétkor már három napra Siófokra utazott a nagyszülőkkel – rettentően hiányzott, de a pár hete született új kicsink miatt talán ezek voltak az utolsó napjaink kettesben jó időre…

Saci: Sírj egy kicsit!

Samu sem bömbölt. Sőt. Hátra sem nézett. Sem amikor először Anyuval maradt egy órára, talán négyhónaposan, sem tizenegy hónaposan, mikor először hagytam az edzőtermi játszóban, míg én tőle pár méterre, az üvegfal túloldalán költögettem szunnyadó izomzatom… Az edzőtermi óvó néni ráadásul vadidegen volt neki! Szokás szerint kétségbeestem, de nagyon. Mégsem alakult ki köztünk a nagykönyvi kötődés?! Mondták, ez éppen a biztonságérzet jele. Erre én? Legközelebb bemelegítés helyett az üvegfalra tapadva reménykedtem: ugye sír? Legalább egy picit… És igen, sírt. Két percet. Szégyellem, de boldog voltam. Mondom, hogy nem vagyok normális…

Mónika: Három telefon

Anno felkészültünk, hogy apátiába, de minimum bárányhimlőbe zuhant nyolchónapos Letibaba vár minket az első külön töltött órák után. A biztonság kedvéért három telefon is volt nálunk, és ennek ellenére is majdnem hazarohantunk az első „felnőttprogramunkról”, hátha mind egyszerre romlott el, és azért nem ér el alkalmi bébiszitterünk, azaz a szomszédasszonyunk. Ám végül egy jókedvű babát és egy mosolygós babavigyázót találtunk otthon. Utóbbi beszámolójából csak lassan bontakozott ki, hogy miután minden rendben volt, s Letícia elaludt, ő a szunyókálás két óráját nem az odakészített kávé és könyvek szórakoztató társaságában töltötte, hanem egy pillanatra sem elmozdulva Leti mellől inkább azt figyelte, nyugodtan lélegzik-e. Az, hogy neki lesz a legnehezebb, meg sem fordult a fejünkben, de ma is nagyon hálásak vagyunk…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Gombos Edina: Miranda tiszta apja! » • Hó végére palacsintát! » • A donorbaba nagyon is saját! » • Mi teszi az úriembert 2009-ben? » • Balinéz nők a világválságban » • Egy nagyhatalom rövid története »