Stahl Judit: “Élvezem és szorongok – valahogy így vagyok a boldogsággal”

– Mi a siker receptje?

– Miért, mi a siker?

– Mondjuk az, ha a magunk urai vagyunk. Önre rengetegen felnéznek: televíziós műsora van, könyvkiadója, magazinja, pénze…

– Nézze, nekem a kudarcaimról is lenne mit mesélnem, mert bőven van. Olyan nincs, hogy valakinek végig fáklyásmenet az élete. Illetve, ha van, én nem tartozom közéjük. Ráadásul maximalista vagyok.

– A maximalistákra azt szokták mondani, hogy rengeteget elérnek, de képtelenek hátradőlni, és azt mondani: most jó.

– Pontosan erről beszélek! Sokat szenvedek attól, hogy szinte folyamatosan elégedetlen vagyok… Hogy mindig, mindenben felfedezem a hibákat. Kifejezetten unintelligensnek tartom a magam részéről, hogy nem tudok megelégedni, hiszen a bölcs ember belátja, vannak határok és elfogadja, amikor nincs tovább.

– Sosem boldog?

– Bonyolult ügy. Még főiskolás koromban volt szerencsém Popper Péterrel beszélgetni. Egy idő után megkérdezte tőlem, hogy mi a bajom. „Nem vagyok boldog!” – válaszoltam. „Értem – mondta –, és ki ígérte, hogy az lesz?”

Hát, igen. Ez azóta is sokszor eszembe jut. Viszont időközben megismertem magam annyira, hogy rájöjjek, nem az út végén, hanem az utazás során vagyok boldog! Azt szeretem, ha keresek egy új célt, ha elindulhatok egy új úton, hogy megint útközben legyek. Egyszerre élvezem és szorongok is, vajon jól csinálom-e. Valahogy így vagyok a boldogsággal.

– Ez elég ijesztően hangzik.

– Nekem azért működik. Az embernek nagyjából hetven éve van ezen a földön, vagy annyi se. Ez elég kevés idő ahhoz, hogy megengedhessük magunknak, hogy rosszul érezzük magunkat, és bent ragadjunk olyan helyzetekben, amelyek akár százszázalékosan rosszak.

– Azért a pénz, ha nem is a boldogság maga, de eszköz a boldogsághoz.

– Egyetértek. De pénzből nekem annyi kell, hogy ehessek-ihassak, azt a könyvet vehessem meg, amelyiket akarom, világot lássak, gondoskodhassak a gyerekemről, képes legyek neki utakat nyitni, és ha valaki a családból vagy én megöregszem, megbetegszem, méltó körülmények közt tehessem. Ez nem kevés. De soha nem éreztem, hogy ennél többre lenne szükségem. A barátaim szerint puritán vagyok. Tény, hogy nem vágytam soha dizájnerruhákra, drága ékszerekre. Ez persze neveltetés kérdése is. Az iskolában mindenkinek volt Adidas cipője, és én is szerettem volna egyet. Erre Apu azt mondta, hogy nem lehetek olyan buta, hogy nem veszem észre: a hőn áhított Adidas Martfűn, a Tisza cipő üzemében készül, és a két cipő között csak három csík a különbség.

– El tudta fogadni az érvelését?

– Mivel nem volt hajlandó megvenni nekem a cipőt, nem volt más választásom. De felnőttként már helyeslem, amit tett.

– Ezek szerint, ha a lánya, Hanna, egyszer Adidas cipőre vágyik majd, azt fogja mondani neki, hogy „lányom, lenne ugyan pénzünk Adidas cipőre, de nem kapsz, mert csak a csíkokat kell megfizetnünk”?

– Nem, nem mondom neki. De a múltkor, amikor elkezdte sorolni, hogy ő miket szeretne: gördeszkát, szemüveget, csuklóvédőt, stoplis cipőt – mert jár focizni –, akkor leültettem magam mellé, elővettünk egy papírt, mivel olvasni nem tud még, és lerajzoltuk mindazt, amire vágyott. Utána elmeséltem neki, hogy az emberek havonta kapnak fizetést. Elismételtük a hónapokat, mert azt már tudja, mit jelent, majd megkértem, hogy jelöljük be közösen, hogy a stoplis cipő melyik hónapban legyen, mikor vegyük meg a gördeszkát és a többit. A lapot kiraktuk a hűtőre, ott is volt hónapokon át.

– Bevárta az ajándékokat?

– Be. És így nemcsak egyszer, de minden hónapra jutott neki öröm…

– Ki a szigorúbb szülő, ön vagy a férje?

– Egyértelműen Csaba. Viszont nagyon vigyázunk arra, hogy Hanna felé mindig egységes legyen az álláspontunk.

– Csabával együtt dolgoznak, kezdettől fogva együtt építették a vállalkozásokat. Mi a munkamegosztás kettejük között?

– Az üzleti részben én vagyok a döntéshozó. Az ötletekkel meg úgy vagyunk, hogy ha nekem eszembe jut valami, Csaba is hozzáteszi a magáét, és akkor máris közös lesz. Egymást inspiráljuk, és a barátaink többször szóltak már, hogy amikor beindul az agyunk, nem vagyunk kellemes társaság. Például nem lehet érteni minket: egyrészt hadarunk, másrészt félszavakkal kommunikálunk… Nem véletlen, hogy a férjem huszonöt éve a legjobb barátom.

– Ritka, hogy a gimnáziumi szerelmespárok együtt maradnak. Általában az egyetemen vagy később az egyik fél rájön, hogy „még nem élt eleget”, és „kíváncsi arra, milyen lehet mással”.

– Igen, mert a legtöbben a szerelmi házasságokat részesítik előnyben a tartós érzelmi szövetségekkel szemben. Ezt nagy hibának tartom. Sérülékenyek azok a kapcsolatok, amelyeket csupán a szenvedély tart össze, mert a szenvedély múlékony valami. Mi már legalább nyolcszor elválhattunk volna, ha nem engedünk elég szabadságot a másiknak, ha nem fogadunk el sok mindent, ha nem kötünk ezer kompromisszumot…

Arról, hogy mi a legfontosabb egy párkapcsolatban, s hogyan lehet a tartós érzelmi szövetséget hosszú ideig megtartani, Stahl Judit a legfrissebb Nők Lapjában beszél. Az interjúból azt is megtudhatjuk, hogyan vitázik, hogyan érvel és hogyan kezeli az érzelmileg strapás helyzeteket, s arra is fény derül, vajon milyen hozzávalóktól lesz igazán “finom” a siker.