Közös pert indítanak a gyilkos amerikai hajó miatt

A hír: Közösen indítanak pert az amerikaiakkal a mosonmagyaróvári diákok
Együtt indítanak pert kártérítésért amerikai vendéglátóikkal annak a mosonmagyaróvári diákcsoportnak a tagjai, amelynek kirándulóhajója a múlt szerdán süllyedt el Philadelphiában – közölte a város polgármestere. A csoportot alkotó gyerekek szülei határoztak úgy, hogy csatlakoznak az őket befogadó amerikai családokhoz, és együtt viszik bíróságra az ügyet.

Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Az első pillanatban arra gondoltam: mi értelme van pereskedni egy ilyen ügyben? Csak azt lehet elérni vele, hogy a gyászfolyamat lelassuljon, hogy még évekig (mert egy ilyen per bármeddig elhúzódhat) csak a fájdalom dolgozzon a családtagokban, ne tudják elengedni a gyermekeiket. Aztán rákerestem, miféle hajókról beszélünk itt voltaképpen. És onnantól megértettem mindent. Mindössze 250 ilyen vízi jármű cirkál Amerikában, mind ősrégi darabok, a II. világháborús kétéltű katonai járművekből alakítottak át és újítottak fel őket városnéző utazásokhoz. És nem ez volt az első végzetes baleset, amit ezek a víziszörnyek, vízi veteránok okoztak.

1999-ban tizenhárom utasuk fulladt a habokba, mikor elsüllyedt egy tákolmány Hot Springben, 2002-ben négyen kerültek hullámsírba Ontarióban. A társaságok tehát, amelyek ezeket a már bizonyítottan életveszélyes duck boatokat működtették, tisztában kellett hogy legyenek azzal, hogy hát igen, a gépeik néha kipurcannak, ilyenkor meghal egy-két ember, de sebaj, a tegnapi hírekre már senki nem emlékszik, túl drága lenne biztonságos, új hajókat venni, ezek a fémmonstrumok meg elég jól jövedelmeznek; eszük ágában sem volt leállítani a kirándulásokat, lesz, ami lesz. Hátha nem történik semmi. Csakhogy ezzel a cinizmussal ismét megfulladt két fiatal. Érdekes módon ez utóbbi baleset után a cég állítólag kivonta a forgalomból a „kacsahajókat”.

Miért csak most? Az előző baleseteknél hogyhogy nem merült fel ez a kérdés? Talán ott a túlélők hozzátartozói nem fenyegettek perrel. „Túl könnyen” belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Remélem, a családok összefogása meghozza az eredményt. Igaz, a pénz nem adja vissza a fiatalokat nekik, de talán hozzájárul az egész procedúra – beleértve a sajtó cikkezését is – ahhoz, hogy az ilyen és ehhez hasonló, mások életét veszélyeztető társaságok ne működhessenek tovább. 

A tragédia kapcsán egy film is eszembe jutott, a kedvenc filmjeim egyike, Atom Egoyan Eljövendő szép napok című munkája. A történet kísértetiesen hasonló: egy észak-amerikai kisvárosban megtörténik a legrosszabb. Az iskolabusz elsiklik a jégen, és a szakadékba fordul. A gyerekek (a közösség valamennyi gyereke – gondoljunk csak bele) vagy meghal, vagy megnyomorodik. Ezt kell feldolgozni. A fájdalom leírhatatlan. Ekkor jön egy ügyvéd, aki azt javasolja, ne nyugodjanak bele a helyzetbe: indítsanak kártérítési pert. A film során láthatjuk, ki miért megy bele a dologba, és miért nem (érdekes módon a tolókocsis áldozat és az ikreit elvesztő apa ellenállásán bukna meg a dolog), látjuk, az érdekek és érvek mentén miképp bomlik fel az addig egységesen bánatába visszahúzódó kis csoport. A legszívhezszólóbb, legelgondolkodtatóbb, legszomorúbb filmek egyike, amely mégis fel tud emelni, vigaszt tud nyújtani. Talán ha a mostani borzalom túlélői és a családtagok megnéznék… A pszichológus munkája mellett nagy segítséget jelenthetne.