Tanuljon a szülő a gyerekkel?

„Kisfiam elment az iskolába. Ő egyelőre jól érzi magát, bár már a második vagy harmadik napon kérdezte, hogy kell-e még menni, de ez talán azért volt, mert a nagymama nyáron túl sokat lelkesítette. De szereti a tanító nénit, és ott van vele az óvodából a két legjobb barátja is. De én tele vagyok bizonytalansággal. És most? Mi a teendőm? Üljek le vele még a napközi után tanulni? Nagyon nincs kedvem. És úgy látom, neki se! A sógornőm, akinek már negyedikes fia van, mindent ellenőriz, és gyakran felhívja Magdikát, az osztály legjobb tanulóját, hogy megkérdezze, a fia jól emlékszik-e mindenre, nem felejtett-e el valamit, nincs-e valami, amit nem írt le. A fia ezért dühös. És nem nagyon jó a légkör náluk ilyenkor. Vagy így csinálja ezt egy gondos szülő? Szeretném jól csinálni, de nem tudom, hogyan, csak az jut eszembe, hogy anyámék engem is mennyire idegesítettek, amikor annak idején mindig a tanulnivalókkal jöttek elő…A sógornőmnél még azt is láttam, nem éri be azzal, hogy a gyereke már egész jól olvas mindenfélét, hanem időnként leülteti, és a gyorsolvasást gyakoroltatja, mert náluk ezt mérik az iskolában. Kövessem a példáját, vagy maradjak olyan »felelőtlen « és egyelőre jókedvű, mint vagyok?”

És most?

Maradjon! Jó volna mindenkinek tudni – szülőknek és iskolának –, hogy az iskolába óvodás megy, aki majd lassan válik iskolaéretté. Még nagyon sok mozgásra, játékra és mesére van (volna) szüksége. Számára ezek egyelőre még – testi és lelki értelemben egyaránt – a legfejlesztőbb tevékenységek. Persze jó, ha a gyereknek, amikor iskolába megy, nemcsak táskája és tolltartója van, hanem otthon megvan a maga kis padja, asztala, sarka – ahová jobbkezesek esetén balról, balkezeseknél jobbról esik a fény, vagy ha ez nem lehetséges, elölről –, ami egy nyugodt hely, kistestvérektől is óvott. Hogy leüljön-e a gyerekkel tanulni? Napközi után? Semmi esetre! Nem, nem otthon kell gyakorolni, hanem az iskolában, a délelőtt óráiban, amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb… És: nem kell(ene) – nem szabad(na)! – sietni! Bő időt kell(ene) hagyni az iskola első éveiben a kulturális alapkészségek elsajátítására, szilárd megalapozására. Ha a gyerek netán délben hazamenne – de jó volna! –, akkor se szabadna 8-10-12, majd később maximum 20 percnél többet foglalkoznia az úgynevezett házi feladattal vagy a „tanulással” alsós korában. És a kezdettől meg kellene szoknia, hogy az iskola az ő dolga! Nem kérdezik, nem ellenőrzik – nem, bármilyen rettenetesen és „a valóságtól elrugaszkodottan” hangzik. De persze azt is tudnia kell, hogy mi ott vagyunk a közelben, és akármikor, amikor kér, segítünk neki. De azzal megint csak nem mi foglalkozunk, hogy bepakolta-e, ami kell, elviszi-e a tornazsákot… Legfeljebb nem pakolta be, legfeljebb nem viszi el, és majd átéli ennek hiányát, sőt rossz esetben – és törvénytelenül – egyest kap. Nem olyan nagy baj! De így rá fog jönni, hogy mindezzel neki kell foglalkoznia. Ha így indítanánk – ha volna erőnk így indítani – családilag az iskolát, nagyon megkönnyítenénk a magunk és a gyerekünk számára az elkövetkezendő négy-nyolc-tizenkét – vagy még több – évet! Persze ezt sem dogmatikusan kellene felfognunk. Ha kedvünk van, barátságosan meglóbálhatjuk a tornazsákot indulás előtt anélkül, hogy prédikációba bocsátkoznánk arról, hogy lám-lám, most is itthon hagyta volna, ha mi nem „szólunk”. „Gyorsan” olvasni természetesen nem kell, mint ahogy „gyorsan” számolni sem – ez teljes félreértés a „mérési mánia” egyik torz kinövése. Pontosan tudjuk, hogy nagyszerűen és élvezettel olvasó olvasók lassan, sőt esetleg az átlagnál lassabban olvasnak felnőttkorban is, de gyerekkorban pláne. Mint annyi más dologban, itt sem a gyorsaság a döntő (hanem például a belső képalkotás, ami eleve „lassítja” az olvasási folyamatot). Jó lenne még arról is tudnunk, hogy kisiskolás korban – ami egyébként a memoriterek klasszikus korszaka lehet – a szabályok, a törvényszerűségek semmiféle szerepet nem szabadna, hogy játsszanak, még a nyelvtan, a helyesírás esetében sem. Ezekre majd a kamaszkor felé haladva kerülhetne sor egy normális iskolarendszerben, amelyik tud arról, hogy mikor milyen a gyerek, és ehhez szabja, amit meg akar tanítani neki.