Kivételes esély fiatalon

„Fiam, fiam, szegény leszel, mint a templom egere, keress inkább egy rendes szakmát.” Ezzel az ismerős szülői aggodalommal igyekezte terelni Szabó Balázst anyukája valamilyen stabilabb, kiszámíthatóbb munka és élet irányába. Tetétlenben, egy észak-alföldi kistelepülésen élt a család, és miközben persze természetes volt ez a fajta anyai aggodalom, nem lehetett nem észrevenni a gyerek zenei tehetségét. Balázs többféle hangszeren zenélt, de megfogadva az intelmeket, hogy egy másik szakma irányába is mozduljon el, az anyagilag mindig is nagy biztonsággal járó bábszínészetet választotta. Itt most tekerünk egyet az évek múlását mutató kisfilmen, melyek során Balázs megalapította első zenekarát, majd később ezt feloszlatta és újat alapított, és hirtelen egy budai kávéház irodalmi estjén vagyunk. Vidéki fiúk a tematika, zene és irodalom, a vendégek pedig Grecsó Krisztián és Szabó Balázs.

Grecsó, aki legutolsó regényéért, a nagyszülői szerelemtől generációkon át követett családtörténetért, a Mellettem elférsz-ért idén megkapta az Aegon Művészeti Díjat, amit évente egy könyv kaphat, a legjobbnak tartott kortárs irodalmi mű, nemcsak mesélt, nevetett és figyelt az esten, nemcsak simán volt jelen, hallgatta Balázst és zenéit, hanem egyre jobban megnyílt a szíve felé. Grecsó akkor már hónapok óta keresgélte, kit jelöljön irodalmi díjának társdíjára és az azzal járó kétmillió forintra. Elmesélése szerint sűrűn bombázták őt az önjelölt társdíjasok, soha annyi kiállításmegnyitóra, zenei esten való közreműködésre felkérést még nem kapott, mint abban az időszakban. Az estre ennek és a hétköznapok dolgaival, az éppen futó ünnepi könyvhét sűrű zsongásával fejében ült be, illetve ült ki a pódiumra mesélni. És valahogy, ahogy ott ült és egy megzenésített Radnóti-átiratot hallgatott, úgy érezte, megvan, megtalálta a társdíjasát.

November 27-én, a díj ünnepélyes átadásán, a Katona József Színházban erről is sokat mesélt, erről a pillanatról. Aztán egymással is ismerkedtek, merthogy nem régi kapcsolat az övék. Feltehettek két-két kérdést a másikról, amelyekre a választ kisfilmekben tártuk a másik és a közönség elé. Így aztán kiderült, Balázs hegedűszóval igyekezett rávenni az aranyhalát, ússzon már egy kicsit az ellenkező irányba körbe, sikertelenül. Grecsó régi tabuvágyát tárta elénk, egyszer úgy megnézni egy kiállítást, hogy közben lefekhet a földre a múzeumban, és onnan szemlélődhet. Balázs elárulta, hogy új városában, Budapesten gyakran cikázik hajmeresztő tempóban biciklivel a buszok közt, Grecsó pedig bemutatta kedvenc kiskocsmáját, törzshelyét a Pozsonyi úton, ahol nagy igazságokat mondanak egymásnak a férfiak, minél több sör fogy, annál kerekebbek és igazabbak ezek a nagy mondatok.

Zenéltek is sokat az este, beszélgettünk életről, irodalomról, díjakról és vágyakról, de kedvenc pillanatom az volt, amikor előzetes felkészítés nélkül Balázs anyukáját hívtuk a telt házas színház színpadára. Hogy mondja el, most már egy kicsit nyugodtabb? Most már nem bánja, hogy a fia kitartott a zene mellett? A mama feljött, leült a közénk a kanapéra, és ugyan zavarban volt – ki ne lenne –, úgy tűnt, kicsit nyugodtabb már fia sorsát illetően. Azt azért még elmesélte, hogy Balázs rettenetesen rossz gyerek volt, az iskola nem volt nagy barátja, de ahogy gyerekként a hangszeren játszott, abba, szülői szigor ide vagy oda, bele lehetett feledkezni. Sokáig ölelkeztek, aztán Balázs átment a hangszerekhez és búcsúzóul játszottak még egyet. Szép este volt, egy ígéretesen elindult zenei pálya fontos nagy pillanata. Később a színház előterében sokan gratuláltak neki, és fiatal zenésztársainak nem győzte hajtogatni, igen, ma este ő fizeti az italokat, egy körre mindenki a vendége.