Kölcsey a saját neméhez vonzódott?

Míg mások könyveit le-levettem a könyvespolcról, a költőóriás versei nem kerültek kezembe a gimnázium óta.

Egyik este Nyáry Krisztián sokat sejtető bejegyzését olvastam a közösségi oldalon, azt írta, másnap lehull a lepel, nagy titokra derül fény. Portrérészletből persze felismerhető volt Kölcsey, de nem igazán tudtam elképzelni, miről lehet szó. Ismerve viszont Nyáry Krisztián eddigi munkáit, megmondom őszintén, sikerült felcsigáznia, és másnap izgatottan vártam a bejegyzést. Szaladt velem a nap, gyerek, munka, utazás, satöbbi, és bár láttam, hogy megjelent a szöveg, nem tudtam elolvasni, késő este jutottam újra hozzá.

Hiába keressük a múzsát

A bejegyzést sokan látták, nagyon finoman, tökéletes arányérzékkel azt a kérdést boncolgatja, vajon hogyan lehet az, hogy a Kölcsey szerelmi költészetében megjelenő hevület hazaszeretetté transzformálódik. Mi állhat ennek a hátterében annak tudatában, hogy pár találgatástól eltekintve nincs tudomásunk arról, hogy ezek az érzelmek valós személyhez, nőhöz kapcsolódtak volna.

Beleásva az egykori levelezésbe Nyáry Krisztián több szöveget is talált, amelyek arra utalhatnak, hogy Kölcsey heves érzelmeinek tárgya Szemere Pál, illetve Kállay Ferenc lehetett. Mindezt október 11-én hozta nyilvánosságra a kutató, a nemzeti Coming Out Day-en (Az Előbújás Napja).

Fontos ez?

Azóta is gondolkodom a gesztuson. Hogy érdekel-e, hogy Kölcsey esetleg a saját neméhez vonzódott?
Megmondom őszintén: nem. Fontos volt ezt leírni, egyáltalán a kérdést feltenni? Szerintem igen.

A Political Capital 2009-es felmérésből az derül ki, a magyar társadalom nem homofób, a közvélekedés inkább csak azt utasítja el, hogy a homoszexualitásról közügyként lehessen beszélni.
Az úgynevezett “elfogadjuk, csak ne lássuk” hozzáállás azonban nagyban rontja mind a homoszexualitással kapcsolatos társadalmi-politikai témák nyilvános megvitatásának esélyét, mind azt, hogy a melegek nyíltan felvállalhassák magukat, önazonosak lehessenek.

A 2006-os European Social Survey-felméréséből pedig az derül ki, hogy a melegek “rejtőzködése” régiós szinten nagyon magas hazánkban. Rejtőzködés alatt azt értjük, hogy a társadalom különböző nyilvános színterein (család, iskola, kortárscsoport, munkahely) magánéletüket titkolják.

Bár ezek a kutatások nem túl frissek, a témát illetően érdemi változás nem történt az elmúlt pár évben. Szerintem gesztusával Nyáry Krisztián nem kevesebbet vállal, mint hogy elkezd minket megtanítani intelligensen beszélni valamiről, amiről ez idáig elég sokszor nem sikerült.

Valamit tanulhatunk ebből

A szerző a hvg.hu-nak adott interjújában azt mondja, nem ért egyet azokkal a tudományos irányzatokkal, amelyek a szöveg mindenhatóságát vallják, és a költő személyisége egyáltalán nem számít a szövegek elemzésénél. Én a másik oldalon állok ebből a szempontból; már gimnáziumban is olyan tanárom volt, aki a puszta szöveget helyezte előtérbe az írói életrajz helyett. Most, így visszagondolva kicsit sajnálom, hogy Nyáry Krisztiánnal elkerültük egymást annak idején: a Pécsi Egyetemen engem nem tanított. Az életművet biztos, hogy nem fogja átírni az információ, de új árnyalatokat adhat bizonyos műveknek.

Visszatérve Kölcseyre… pár napja ő jár a fejemben, ami azért nem rossz eredmény. És az sem rossz, hogy azt gondolom, talán mégis le kellene vennem a polcról újra a könyveit, mert jó sok idő eltelt a gimnázium óta, most talán jobban szíven talál.

Jogos a kérdés: nekem ehhez tényleg az kellett, hogy felmerüljön a lehetőség, hogy Kölcsey a saját neméhez vonzódott? Nem hinném. Az persze tény, hogy az elhatározásomhoz szükség volt arra, hogy valami „megmozgassa” bennem a nevét. Nyáry Krisztián ebben zseniális, jó érzékkel választ, kiváló nyelvezetben tálal.

És hogy valójában fontos-e, hogy mi volt mondjuk Szemere és Kölcsey között? Szerintem nem. Szövegértelmezési szempontból legalábbis nem. Ha valamiért fontos, akkor sokkal inkább társadalmi szempontból, mert lehet, hogy a tolerancia egy más dimenzióját mutathatja meg egy olyan társadalomban, amelynek, ha az erényeit szeretnénk felsorolni, akkor az elfogadás bizonyára nem lenne az első tízben.