Mindegy, milyen tragédia ér, tuti te vagy a hibás

Valószínűleg ez a jelenség, hogy ítélkezünk és áldozatokat hibáztatunk, jelen van, mióta a világ a világ. Nyilván az emberi természethez hozzá tartozik, csak van, akinél erőteljesebben bukkan felszínre, más pedig észreveszi magát és nem tesz kinyilatkoztatásokat arról, hogy kit tart hibásnak egy tragédia kapcsán. Csak régebben ezek az ítélkezések nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint ma, az internetnek köszönhetően. Most aztán oda lehet böfögni névtelenül már bármit, lehet gyalázni a megerőszakolt áldozatot, a balesetet szenvedő gyerek szüleit, mintha minden gátlás és jólneveltség, szociális készség kiveszne az emberekből, ha online véleményt nyilvánítanak.

Különösen igaz ez az igazán tragikus híreknél, ahol az ítélkezők két lábbal tiporhatnak az áldozatok legérzékenyebb pontjain.

Így volt ez az elmúlt hetekben több esetnél is, olyanoknál, mint az aligátortámadás, amibe belehalt egy kétéves kisgyerek. Az első reakció, azt hiszem, minden szülőben az ilyenkor, hogy az én gyerekemmel aztán ilyen nem fordulhatna elő, amikor én vigyázok rá. De aztán, második reakcióként már fel kéne merüljön, hogy mit érezhetnek azok a szülők, mennyire borzalmas lehet gyászolni a gyermeküket. Milyen lelkifurdalást és bűntudatot kell hordozniuk egész életükben.

Nagy különbség van aközött, hogy magunkban mit gondolunk és hogy mit írunk le, mondunk ki nagy nyilvánosság előtt. Oroszlánként rávetni magunkat az áldozatokra szimpla gyávaság. Ez arról szól, hogy mi mint társadalom, kudarcot vallunk empátiában, könyörületben, hogy semmiféle együttérzés nincs bennünk mások iránt. Mert mindenáron igazságot kell osztani, kényszert érzünk, hogy megmondjuk, kinek milyen szálka van a szemében.

Persze csak írásban, persze csak névtelenül, persze csak messziről.

Amikor egy gyerek beesett a gorilla területére és a gorillát lelőtték: hibáztattuk, megszégyenítettük a szülőket. Felültünk a magas lóra és hangoztattuk a saját fantasztikus szülői képességeinket, hogy SOHA nem lennénk ilyen szülők, egy másodpercre sem vesszük le a gyerekről a tekintetünket, mi aztán megelőztük volna ezt a tragédiát. Ha mi vagyunk ott, az a gorilla még ma is élne és virulna. Mi nem néztünk volna más irányba, mi jól csináltuk volna. Bezzeg azok a szülők nem figyeltek, nem nézték, nem vigyáztak, biztos épp szívták fel a kokócsíkokat a vécében, azért tudott az a gyerek beesni a gorillához.

Az eszünkbe sem jut, hogy egy gyerek egy másodperc törtrésze alatt képes elkolbászolni a szülők mellől, hogy valami eget rengető marhaságot műveljen. Mert ilyenek ezek a gyerekek, nem az ő hibájuk, nem a szülők hibája és nem is a gorilla hibája. Egyszerűen csak történnek ilyen tragédiák, amikor igazából nincs felelős, nincs kire kenni, nincs ki fölött ítélkezni, csupán történt egy szerencsétlen baleset. De ez valamiért felfoghatatlan.

És ha már hibáztatunk, akkor az áldozatot kell hibáztatnunk.

Hogy magyar példával éljek, pont ez történt a debreceni molesztálós ügyben is. Ráadásul ott még a bíróság is asszisztált az áldozathibáztatáshoz. Ami amúgy bevett bírói gyakorlat itthon, már nem is csodálkozik rajta senki. Egy 14 éves lányt – te jó ég, az én lányom is hamarosan 14 éves! – három fiú molesztált. Az ítéletben enyhítő körülményként ott van, hogy a lány viselkedése is belejátszott abba, hogy őt molesztálták. Mert együtt bulizott a fiúkkal, még alkoholt is fogyasztott, hát akkor naná, hogy egy órán keresztül majd mindenféle testnyílását meg fogják gyalázni. Tök joggal.

Az a szörnyű, hogy ezt nemcsak a jog gondolja így, hanem az emberek többsége is – akiknek ugyanúgy van 14 év körüli lányuk ráadásul – hajlamos kővel megdobálni a lányt, mert biztos kihívóan öltözködött, és biztos olyan jeleket mutatott, hogy “gyere, erőszakolj meg”. Ilyenkor mit érezhet az a 14 éves lány, aki olvassa az őt hibáztató kommenteket? Mit éreznek a szülei? Hogy nincs bennünk annyi emberség, hogy békén hagyjuk azokat, akik már eleve a földön vannak, akiknek már így is tragédia történt az életében? Miért kell még négyszer beléjük rúgni?

Miért olyan fontos, hogy igazságot osszunk a gépeink mögül?

Még ezer példát tudnék hozni, még csak nem is kellene nagyon visszamennem az időben, hogy találjak számtalan esetet, amikor egy már fulladozó áldozat fejét még inkább lenyomták a kommentelők a víz alá. Mintha minden emberség kiveszett volna ebből a világból, néha olyan érzésem van. Persze tudom a választ, hogy miért csinálják. Ettől érzik a saját nyomorúságos kis életüket jobbnak. Ettől nagyobbak, gazdagabbak, szerethetőbbek, mert ők bezzeg nem innának együtt a molesztálókkal, nem tévesztenék szem elől a gyerekeiket az állatkertben, és soha nem támadhatna egy aligátor a csemetéjükre, mert magukra szíjazzák inkább, mint hogy szabadon mászkáljon egy vidámparkban. Azért mutogatnak ujjal és azért gyűlölködnek az áldozatokra, mert akkor nőnek három centit a saját szemükben, és

elégedetten fekszenek le este, hogy ők jobban teljesítettek, mint azok, akik tragikusan végezték aznap.

Mindenki azt gondol, amit csak akar. Ha ettől szebb az életük, hogy áldozatokat hibáztatnak, ám legyen, de tartsák magukban. Ha nagyon ki akarják mondani, mondják a feleségüknek/férjüknek/szomszédnak, de ne savazzák már a neten végtelenbe nyúlóan, nyilvánosan ezeket az embereket. Szívem szerint minden áldozatnak, akit szétcincáltak a kommentelők a neten, elmondanám, mennyire sajnálom, ami vele történt. Annak a 14 éves lánynak, akit molesztáltak, mondanám, hogy remélem, ép lélekkel átvészeli és lesz egészséges párkapcsolata később ettől még. Az aligátortámadásos gyermek szüleinek elmondanám, mennyire sajnálom, hogy elvesztették a gyermekünket, elképzelhetetlen fájdalmat élhetnek most át. Velük sírok a gyermekükért. A gorillához esett gyermek szüleinek azt mondanám, ne hibáztassák magukat és hogy őrült szerencsések, hogy épségben visszakapták a gyermeküket. 

Fotó: Liora K Photography

Ilyen egyszerű lenne ez. Nem ítélkezni, hanem együtt érezni. Nagyon fontos lenne ezt nekünk, felnőtteknek megtanulni és így viselkedni, mert a következő generáció tőlünk tanul, a mi példánkból építkezik. És ha azt látja, hogy apa és anya belerúg a földön fekvőkbe, akkor semmi jót nem visz magával útravalóul az életre.

Akkor milyen erkölcsi értékrenddel fog élni? Tényleg azt akarjuk? Ilyen áldozathibáztató, gonoszkodó és utálkozó gyerekeket? Remélem nem, remélem hamarosan abbamarad a gyűlölködés a neten, és remélem, hogy mindenki növeszt magában egy kis empátiát, mert hiszen: bánj másokkal úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Egyszerű szabály, remélem egyszer majd a többség felfogja és alkalmazza is a saját életében.

Olvass többet az áldozathibáztatásról:

• Ne hidd el, hogy tehetsz róla, az erőszak nem a te hibád!
• Nemi erőszak: mi kell ahhoz, hogy higgyen a világ az áldozatoknak?
• “A Várba költözni van? Áldozatvédelemre nincs?” – ezt szeretnék a Ribancséta résztvevői