Ha a börtön nem jó megoldás a szegénységre, akkor mi lehet a valódi segítség?

Elfogadni nehéz. Azt kellene hozzá bevallani magunknak, hogy rá vagyunk utalva mások jótékonyságára. Annak, aki egész életében megdolgozott a betevő falatért, ez olykor beismerhetetlen. Emiatt sokszor épp azokat nem éri el a segítség, akik leginkább rászorulnának. Adni is nehéz. Ha nem gondoljuk végig, hogyan érinti azt, akivel jót akarunk tenni, akár egy arcul ütéssel is felér.

A tejesnél állok sorban a piacon. Három narancssárga dzsekis férfire leszek figyelmes – egyikük nyakában kisgyerek ül –, akik oldalról közelítve a sort, láthatóan valamiben mesterkednek. Első gondolatom, hogy talán beelőznének, és már készülök megküzdeni a helyemért. Előttem a vézna kis öregasszony épp sorra kerül, húsz deka túrót kér, és ahogy a tárcájáért nyúl, az egyik narancssárga akcióba lendül.

„Hagyja csak, ezt most mi fizetjük!” – szól, egy szelíd mozdulattal nyomatékosítva, hogy nem kell az a tárca. Az idős nő zavartan kotor tovább, hol a férfire néz, hol a tejesasszonyra.

„Kérjen még valamit! Mi a városi kézilabdás csapat szurkolói közösségének tagjai vagyunk, és szeretnénk most mi fizetni a néni helyett” – magyaráz a nagylelkűség magabiztos tudatával a férfi, és a másik két narancssárga is jóindulatúan mosolyog. Mivel a nő továbbra is kotorász, és láthatóan nem érti, mi történik, a férfi odanyújt egy ezrest a tejesasszonynak, kedvesen megérinti az idős asszony könyökét, és a szurkolótáborral együtt odébb megy. A szemem sarkából látom, hogy a vásárlókat pásztázva a hentes felé tartanak.

Előttem a néni elteszi a túrót, és a szatyrával babrálva odébb megy, én pedig sorra kerülök. Látom a tejesasszony keskeny száján, hogy valami nem tetszik neki. Annyira nem, hogy még a tejet is kifolyatja a palackból, ahogy csapolás közben ingatja a fejét.

„Nem tudok nem gondolni arra, hogy esetleg mindeközben kirabolják a házát” – dörmögi, félig-meddig nekem. Gomolygó gondolatfoszlányaim egyszeriben szanaszét szaladnak meglepetésemben.

„Hű, hát…, hm…, mégis, ez hogy jutott eszébe?”

„Múltkor egy ismerősünknek meghalt az anyukája, és miközben ő a temetésre ment, kirabolták a házát. Aztán bedobtak egy cetlit, hogy részvétet kívánnak.”

Agyi fogaskerekeim nagy csikorgással összeakadnak, a gépezet leáll. Annyit tudok kinyögni, hogy nem hiszem, hogy ennek a két történetnek köze volna egymáshoz, és azt sem, hogy a kézilabdás szurkolók „cinkosai” kirabolnák a nénit. Elteszem a tejet, de túrót nincs kedvem kérni.

Volt már, hogy beszélgettem a tejesasszonnyal, és amikor láttam, ahogy pehelyként fölkapva cseréli a pulton a dög nehéz tejeskannát, megkérdeztem, hogy bírja ezt a dereka. Muszáj bírni, mondta, és hozzátette, hogy egyébként van segítsége, aztán hátramutatott a kamasz fiára, aki a kanapén aludt éppen, kidőlve a fáradtságtól. Őstermelők, a férje éppen egy másik piacon csinálja most ugyanezt, magyarázta. A gyerek sokat segít, tette hozzá, de hát neki túl korán van a hajnali kelés, amikor piacnap van. Panaszkodott kicsit az őstermelőket sújtó emerre meg amarra is. Arra gondoltam akkor, hogy szívós asszony lehet. Sötétben kel, megeteti az állatokat, fél lába a gazdaságban, a másik fél a háztartásban. Biztos kemény kézzel fogja a gyereket, hogy ember legyen belőle. Elképzelem, hogy este talán kicsit bekapcsolja a tévét. „Hallottad, hogy egy migráns megerőszakolt egy fiatal lányt?” – kérdezi a férjétől, aki nem felel, mert közben bealudt a kanapén. Felbökdösi, hogy támolyogjon át az ágyba, villanyt olt, mert korán kell kelni, és átadja magát az álom nélküli alvásnak.

Most arra gondolok, hogy talán a sok munka nemcsak a keskeny ajkát keményítette meg, hanem a szívét is. Meg hogy úgy látszik, nálunk mindent túlélt az az egykézős, sivár, zárt paraszti világ, amely a templomi persellyel elintézi az adakozást és a könyörületességet, nem bízik senkiben, de mindent elhisz. Biztos vagyok benne, ma már a kőleves sem főne meg a magyar falu szélén, rendőrt hívnának az éhes vándorra. Ennek is megvannak az okai, na, csitítom magam, és önkéntelenül a megajándékozott idős asszonyt kezdem követni.

Szakadék (Profimedia)

Végigsimít átabotában feltűzött ősz haján, és zavartan a kijárat felé bandukol. Mi járhat a fejében… „Szegénynek néztek” – gondolja talán. „Lehet, hogy tényleg ki kellett volna már cserélni ezt a kopott tárcát…? Emiatt gondolhatták.” A cipője sarka is erősen kifelé dől, állapítja meg, körbenézve magán, de hát ez az egy van, amelyik nem nyomja a bütykét. Látom, ahogy előveszi a telefonját. Nagy nyomógombos butakészülék, a lánya biztos megszidja, ha nincs nála: „Anyu, bármi történhet veled, tudjak róla!” – mindig ezt mondja. (Ezt mondom én is anyámnak, de hiába, nem visz a kertbe telefont.) „Szegénynek néztek” – mondja a telefonba a lányának. „Anyu, az ég szerelmére, miről beszélsz?!” Valami ilyesmit mondhatott valaki a vonal túlsó végén, mire az asszony elmeséli, hogyan járt a tejesnél. Aztán hosszan hallgat. „És elfogadtad?! Te nem is vagy szegény! Micsoda szégyen! – gondolom, ilyesmi záporozhatott a fejére. – Már megint a százéves otthonkád volt rajtad, anya!? Hajléktalannak néztek! Majd legközelebb a rendőr fog elvinni. Legalább nálad volt a személyid meg a lakcímkártyád? Különben is, minek jársz a piacra? Én is meg tudom venni neked azt a túrót.”

Kissé egyoldalú a beszélgetés: az asszony valamit dünnyög, aztán elteszi az otthonkája zsebébe a telefont. Leszegett fejjel bandukol a tömegben, szatyrában himbálózik a húsz deka ingyen túró.

Segíteni nehéz. Elképzelem a szurkolói közösséget, amikor kitalálták ezt az akciót, és megbeszélték, hogy majd miért lesz jó. „Srácok, kimegyünk, keresünk szegény embereket, és álljuk helyettük a cechet. Legalább biztosak lehetünk abban, hogy jó helyre kerül a pénzünk, senki nem lopja el, és a mi kis városunk szegényeit segítjük vele, akik hálásak lesznek érte. Valamit tenni kell ebben a világban, nem csak eljárni a meccsekre. Jót tenni, adakozni, segíteni…! Ez ránk is visszahat: erősíti a csapatszellemet, a közösséget.” Ilyesmit gondolhattak. Nem az izgatta őket, hogy majd leírhassák az adományt az adóból, nem akartak TAO-zni, CSR-ozni, nem hozták a helyi médiát, hogy belemondhassák a kamerába, mi mindent tesz a városért a kézilabdacsapat szurkolótábora. Tényleg, csak valami jót próbáltak tenni. Klassz! Mélyen megértem, és magam is megélem ezt a belső késztetést.

Rendszerszerűen adni, jót tenni nehéz. Nem véletlenül választják sokan ennek a legközvetlenebbül átélhető formáját: az élelmezést. Akár személytelenül (ételosztó dobozok), akár magukba szívva a vele járó örömöt is: személyesen sütve-főzve és osztva az ételt, lopott sóvár pillantásokkal lesve az arcokon a jóllakott örömöt. Nagy különbség azonban, hogy akit megsegítenek, az önként – mondjuk így – lehetővé teszi, hogy megtalálják, vagy bármekkora jó szándékkal is, de „kipécézik” a piacon. Szerencsére a magyar civil társadalomnak van egy erős – talán nem elég erős – önkéntességre épülő vonala: sokan, sokféle módon próbálnak hozzájárulni a hátrányos helyzetű emberek életének a megkönnyítéséhez, általában erre szakosodott civil szervezetek közvetítésével. Eljárnak ápolni, tanodát működtetnek gyerekeknek, iskolát, óvodát újítanak fel, csinosítanak, állatmenhelyen kennelt takarítanak, kutyát sétáltatnak, vagy egyszerűen csak adományokat gyűjtenek és juttatnak célba. Sokan pénzt adnak kiválasztott civil szervezeteknek, sajtótermékek fennmaradására, vagy a szakmájukban önkénteskednek: nem kérnek pénzt kvalifikált, és a piacon drágán megvásárolható munkáért. (Én magam például ez utóbbi formákat választottam.)

Mindegy mit, csak tegyünk a közjóért – ez természetes állampolgári ethosz kellene hogy legyen, de sajnos nem az. Helyette a gyanakvás, az eszement összeesküvés-elméletek, álhírek terjesztése, az ostoba beszólogatás, a hárítás és a hibáztatás megy, értelmetlennek, sőt károsnak bélyegezve minden jó cselekedetet: „ha dolgozna, nem jutott volna az utcára”, „miért, nekem talán könnyű?!”, „úgyis elissza” satöbbi, satöbbi, elég csak beleolvasni a közösségi oldalakon megosztott posztok alatti kommentekbe.

Ettől aztán elfogadni is egyre nehezebb. Nem mindegy, milyen teret adunk ahhoz, hogy a rászorulás beismerése megtörténhessen. Csendben, feltűnés nélkül könnyebb. „Jót, s jól!”, klasszikussal szólván. Nem véletlenül sikeresek az ételosztó kezdeményezések. Biztos sokan élnek vele, akik esetleg ezek nélkül sem éheznének, de alkalmuk van észrevétlen csatlakozni azoknak is, akiknek valóban nem jutna másképp meleg étel.

Különösképpen értékelem azokat az ételosztókat és egyéb jótékonykodókat, akik nem akarnak cserébe marketinghasznot jóváírni, nem hagyják, hogy politikusok, tótumfaktumok arassák le a „kommunikációs” hasznot, nem akarnak cserébe téríteni, meggyőzni. Egyszerűen adnak – úgy, hogy azt könnyű legyen elfogadni.