Ibolyának mindig is nagyon szoros volt a kapcsolata az édesanyjával, aki tízéves koráig egyedül nevelte a kislányt. Talán túl szoros is. „Tudtam minden ügyes-bajos dolgáról, a szerelmi élete részleteiről, a munkahelyi problémáiról, az anyagi gondjainkról – meséli a 38 éves nő. – Kicsit minifelnőtt lettem mellette, egy igazi, felnőtt társ helyett. Sokat dolgozott, hogy eltartson kettőnket, mellékállást is vállalt, és talán ez volt az oka annak, hogy nem volt ideje barátnőzni, cseverészni. Ha voltak is korábban barátnői, szerintem elkoptak mellőle. Aztán lett egy-két kapcsolata, de olyan pasik voltak, akik nem akartak elköteleződni, csak szeretőnek kellett nekik anyám a családjuk mellett. Miközben a lelki társa voltam, nagyon szigorú is volt, sokszor testi fenyítéshez is folyamodott, ebből kamaszkoromra lett elegem – akkor emelt rám kezet utoljára. Vitatkoztunk, aztán fenyegetett, hogy pofon vág, mire én odaálltam elé, és mondtam, hogy meg fogom védeni magam, ha tovább csinálja. Majdnem egy fejjel magasabb voltam már akkor. Tudom, hogy feszült volt, és igyekezett fenntartani a tekintélyét, sokszor ki is kérte magának, hogy beszélek vele, az édesanyámmal. Közben meg olyan dolgokba szólt bele még nagyon sokáig, amelyekbe egyáltalán nem kellett volna.”
Az édesanya akkor ismerkedett meg Ibolya nevelőapjával, akivel azóta is együtt vannak, amikor a lány tizenkét éves volt. Közös gyerekük nem született. „Anyámnak mindig is én maradtam a kicsi lánya. És továbbra is a legbizalmasabb társai voltunk és vagyunk egymásnak, mindenbe beavatjuk a másikat.
Sőt, anyukám olyan dolgokat is velem oszt meg sokszor, amikre én igazából nem is vagyok kíváncsi. Szoktam is mondani neki, hogy talán nem kellene tudnom minden szexuális problémájukról.
Persze én is megosztottam vele mindig mindent, tudott minden fiúügyemről, minden örömömről, bánatomról, így aztán legtöbbször a véleményét sem tartotta magában. A nevelőapámmal sokáig nagyon durván beleszóltak a pasiügyeimbe. Volt, hogy anyám az utcán küldte el az aktuális pasimat melegebb éghajlatra.”
Anyunak agyi infarktusa lett, miután összevesztünk
A fiatal nőnek néhány éve volt egy nála tizenöt évvel idősebb barátja, akivel a szülei – különösen az életkora miatt – nem tudtak megbarátkozni. „Igazi hadjáratot folytattak Zoli ellen, minden alkalmat megragadtak, hogy ellene szítsanak, hogy elmondják a rossz véleményüket róla. Pedig nem tett semmi olyat, amivel ezt a mérhetetlen ellenszenvet kiérdemelte volna. Jól össze is vesztem anyuval, kinyomtam, amikor hívott, fél napig nem vettem fel a telefont. Aztán másnapra lenyugodtam kicsit, akkor hívott apám, hogy anyumat agyi infarktussal vitték kórházba. Ráadásul apám még hibáztatott is. Nem mondta, de kihallottam a hangjából. Én nem éreztem magam bűnösnek a dologban, de persze iszonyú volt megélni. Rohantam anyukámhoz, ki is békültünk azonnal. Mondjuk sosem voltunk haragtartók, még ha összevesztünk is, nem tudtunk sokáig haragudni a másikra.
Olyan dolgokat is velem oszt meg sokszor, amikre én igazából nem is vagyok kíváncsi (Képünk illusztráció. Jelenet a Szívek szállodája címe sorozatból)
Mára eljutottunk odáig, hogy a jelenlegi barátomat már nem szidják, sem neki, sem nekem nem tesznek megjegyzést a másik háta mögött. Azt hiszem, már rájöttek, hogy ők is hibásak abban, hogy harmincnyolc évesen még csak álmodozom arról, hogy saját családom legyen.
És anyu egy ideje pszichológushoz is jár, a terápiájának köszönhetően őszintén megbeszéltünk sok mindent, sok mindenért bocsánatot is kért. Sőt, már azt is mondta, hogy ne vele foglalkozzak, éljem a saját életemet.
Persze továbbra is mindennap beszélünk telefonon, van, hogy többször is, és hétvégenként mindig meglátogatjuk őket a pasimmal. Elszakadni nem akarok jobban én sem, pedig még mindig előfordul, hogy anyum vagy a nevelőapám okoskodik. Azt nem mondom, hogy nem dühít néha egy kicsit egy-egy beszólás, de már nem érint meg annyira, mint régen. Másrészt anyuék sokszor anyagilag is az én segítségemre szorulnak, és én viszem anyukámat orvoshoz is, amikor apukámmal épp nincsenek jóban. Most új orvost kerestem neki, mert már nem bírtam nézni a szenvedését, ő meg nem nagyon akar továbbmenni a problémájával, a háziorvosnál toporog.”
A borostyán szülő retteg a magánytól
L. Stipkovits Erika, szakpszichológus
„Tulajdonképpen az anya magányossága a legmélyebb motiváció annak hátterében, hogy a felnőtt gyerek nem tudja élni a saját életét. Eközben őt szintén nagyon mélyen az motiválja, hogy jó gyereke akar lenni az anyjának, hogy nem teheti meg, hogy nem törődik vele. Ez nem egészséges törődés, és ami talán meglepő: mindez nagyon jó alibi is lehet arra, hogy a felnőtt gyereknek ne kelljen kilépni a saját életébe – mondja L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia vezetője. – Az egymásra szövődés feloldásának kulcsa azonban elsősorban az anya magányosságának enyhítésében rejlik: programokat, elfoglaltságokat kellene találnia magának, el kellene kezdenie élni. Sok esetben azért nem történik semmi, mert amíg a szülő a gyerekkel kompenzál, addig a magányosságot sem éli meg, vagyis nem érzi igazán rosszul magát, nem szenved eléggé ahhoz, hogy változtasson.”
Az ilyen kapcsolatban ragadt felnőtt gyerekek általában vagy nem találnak párt maguknak, vagy olyan párjuk lesz, aki hasonlóan szoros kapcsolatban él az úgynevezett borostyán (túlságosan ragaszkodó) szülőjével. „Ez azért veszélyes a párkapcsolatra, mert nem alakul ki a Mi-tudat – magyarázza a szakember. – Sokkal inkább vagyunk elköteleződve a saját szülőnk, mint a párunk felé: akármilyen jól is érezzük magunkat egy közös hétvégén, fontos, hogy anyut fel kell hívni.
A változást sok esetben valamilyen testi tünet, például pánikbetegség indítja el. Ugyanakkor az is okozhat hasonló tüneteket, amikor a gyerek eldönti, hogy nem folytatja így tovább: bűntudata lesz, amitől szintén előtörhetnek a pánikrohamok.
Ilyenkor sokan megijednek, és inkább visszaállítják a korábbi szokásokat.”
Legtöbbször a szülővel szoros kapcsolatban élő gyerek párja kezd lázadni a helyzet ellen, sőt akár nála is előjöhet testi tünet, ami már elég komoly probléma ahhoz, hogy változtatásra kényszerítse a párt. „Többször tapasztaltam a hozzám fordulóknál, hogy a házaspárok férfi tagjának anyja rendszeresen bejárt a fiatalok lakásába anélkül, hogy előre szólt volna. És ha mindez nem lett volna elég, kéretlenül pakolászott, takarított. Mivel gyerekük is volt már, a feleség nem akart válni, inkább nyelt, borzasztó sok feszültséget magába gyűjtve, ami egy idő után pánikbetegséghez vezetett” – avat be L. Stipkovits Erika.
Fel kell vállalni a konfliktust a fejlődés érdekében
Sajnos a legtöbben félnek a beszélgetésektől, attól, hogy a kedves mama majd megsértődik, ha nemtetszésüket fejezik ki, pedig másképp nem lehet tisztázni a problémákat. „Mindkét fél tud tenni a megoldásért. Persze az ideális az lenne, ha a szülő tenne a saját magánya ellen, de ebben a legtöbben segítségre szorulnak. Fontos lenne az is, hogy a felnőtt gyerek lássa a szülő pozitív szándékait, hogy kifejezze a háláját, de közben az igényeit is közölje: hálás vagyok, hogy felneveltél, de nem szeretnék mindennap beszélgetni veled. Tudatosan el kell választanunk a saját igényünket a szülőétől, és miután tisztáztuk, kinek mennyi találkozásra, beszélgetésre van szüksége, kialakíthatunk egy megállapodást, amit utána következetesen be is tartunk. Ha például nekünk elég a heti egyszeri telefonhívás, anyánk viszont mindennap szeretné hallani a hangunkat, találjunk köztes megoldást heti két-három hívás formájában. Ha párkapcsolatban élünk, akkor természetesen a párunk igényeit is figyelembe kell venni, és a közös álláspontunkat képviselve érdemes a szülővel megállapodni. Persze nem olyankor, amikor dúlunk-fúlunk éppen, mert megint kérés nélkül állított be egy tepsi krémessel: meg kell várni, amíg mindenki lehiggad, különben nem jutunk előrébb egy centit se. Beszéljünk a saját szükségleteinkről, és emeljük ki a szülő pozitív tulajdonságait! Arra is érdemes odafigyelni, hogy ne mellékesen említsük meg két mondatban a dolgot, adjunk neki időt és keretet, hogy a szülő tényleg úgy érezze, számunkra fontos, hogy ő is elégedett legyen.”
A sértődés veszélye persze még így is fennáll, és sokakat éppen a félelmük tart vissza, de a konfliktust vállalni kell, mindenki, különösen a párkapcsolatunk érdekében. „Egy borostyán szülőtől kérni kell, a lehető legtöbbször, azért, hogy megelőzzük azt a számunkra kellemetlen helyzetet, hogy kérés nélkül csináljon bármit. Már nem az ő dolga, hogy folyton terelgessen, istápoljon, de sokan ezt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem képesek kimondani: köszönöm a segítséget, anyu, de ezentúl szeretném magam megoldani a problémáimat. A változás nem két nap alatt megy végbe, hiszen általában maga a kellemetlen helyzet is évek óta fennáll. És lesz közben sértődés. De ha meghoztunk egy döntést, mindenképpen érdemes kitartani mellette. Az idősödő szülőnek pedig segíthetünk abban, hogy programokat találjon magának, vagy bevonhatunk valakit a tágabb családból, hasonló korú rokont, szomszédot, akivel szívesen tölt együtt időt” – folytatja a pszichoterapeuta.
Beszéljünk a saját szükségleteinkről, és emeljük ki a szülő pozitív tulajdonságait (Képünk illusztráció. Jelenet a Szívek szállodája című sorozatból)
Nem volt képes elköteleződni az anyja miatt
„Egy harmincéves fiú néhány hónapja azzal keresett meg, hogy egy hónappal a tervezett esküvő előtt elhagyta a barátnője. Nagyon szereti a lányt, azóta depressziós – mondja L. Stipkovits Erika. – Ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy a fő problémát a fiú és annak anyja közötti túl szoros kötelék okozta. És ami igazán feltette az i-re a pontot: a fiú úgy döntött, hogy a közös lakásra gyűjtögetett pénzből inkább az anyjának venne lakást a közelükben. A lány jogosan érezte azt, hogy nem ő az első és legfontosabb, hanem a kedves mama. Persze annak, hogy mindez így alakult, a múltban megtaláltuk az okát: a fiú tízéves volt, amikor az apja elhagyta őket, onnantól kezdve tulajdonképpen ő vette át a férj szerepét az anya életében. Mindent vele beszélt meg az anyja, és új kapcsolatot sem keresett, amit talán a fiú tudat alatt úgy élt meg, hogy a mama miatta maradt egyedül, érte hozott óriási áldozatot.
Amikor a menyasszonya megpróbálta kívülállóként felnyitni a szemét, a fiú elutasítóan elzárkózott, hallani sem akart róla, hogy segítséget kérjen, pedig nagyon sok jel mutatott arra, hogy érzelmileg nem tud elszakadni az anyjától.
Nem vette észre, hogy túlzásba vitte a gondoskodást, a támogatást, és persze mindig talált racionális magyarázatokat a magatartására: az anyja egyedül van, a lakóhelyén alig van munkalehetőség, nem tudja fizetni a nagy ház rezsijét, milyen jó lesz, ha a közelbe költözik, vigyáz majd az unokákra, és így tovább. Igazából nem merte egyedül hagyni az anyját, hiszen gyerekkorától kezdve ezt a gondoskodó szerepet osztotta rá a család.
Miközben mindenre lehet érvet találni, nem a gyerek dolga az, hogy az ötvenéves anyjáról gondoskodjon. Miután néhányszor beszélgettünk, kedvező fordulatot vettek az események: tisztázták például a lakásügyet is. Kiderült, hogy az anya nem is akart odaköltözni, de persze nem akarta megbántani a fiát. Azt is megbeszélték, hogy nem telefonálnak mindennap. Azzal, hogy a fiúban tudatossá vált a lelki működéseinek háttere, képes lett arra, hogy változtasson a magatartásán. Fokozatosan le tud válni érzelmileg, és biztos vagyok benne, hogy ezáltal egészséges mederben tudja majd tartani a kapcsolatát az anyjával.”
