Jorge Bucay: „Ahogyan a taxiban utazva, a terápián sem mondják el az emberek a teljes igazságot”

Jorge Bucay neve a pszicho-témájú könyvek kedvelőinek ismerősen csenghet. A hetvenéves argentin író művei közel tízmillió példányban keltek el, és 17 nyelvre fordították le őket.

Bucay nem a tipikus orvosi életutat járta be, foglalkozott sok mindennel, mire végül 1973-ban doktorált mentális eredetű betegségekből, és ahogyan ő fogalmaz, pszichoterapeutának, majd „profi segítőnek” állt. Volt taxisofőr, bolti eladó, utcai könyvárus, raktáros és színész is.

Jorge Bucay (Fotó: Neményi Márton)

Ha úgy vesszük, a korábbi munkái jó előszobái lehettek az emberismeretnek, nem?

A legjobban pszichoterapeuta szeretek lenni, és utána író. Az összes többi munkát szükségből, főként anyagi szükségből végeztem. A családomnak nem volt pénze arra, hogy finanszírozzák az egyetemi tanulmányaimat, így elmentem dolgozni. Először eladó voltam egy ABC-ben, utána, amikor már nem akartam egy főnöknek dolgozni, beálltam taxisofőrnek. Azzal jól lehetett keresni, kényelmes is volt, a magam ura voltam, én osztottam be az időmet. A taxizást nevezném a pszichoterapeutaként töltött éveim előszobájának. A taxizás során akkoriban, jó negyven évvel ezelőtt, elég bensőséges kapcsolat alakulhatott ki az utassal. Már csak azért is, mert a taxis ügyelt arra, hogy jó viszonyt ápoljon vele, ha azt szerette volna, hogy legközelebb is őt válassza. Ugyanakkor már itt is tudtam, hogy az elmesélt történeteknek csak a fele igaz, a többi hazugság vagy ferdítés. Csakúgy, mint egy terapeutánál, ott sem mondjuk el a teljes igazságot.

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy az igazított igazságot tálaljuk annak függvényében, hogy milyen tanácsot akarunk kapni. A terapeuták ezt tudják, felismerik, de ugyanúgy belemennek, mert az a feladatunk, hogy elhiggyük: amit a páciens mond, az az igazság. Nem tisztünk firtatni. Ezért szeretem a terápiás könyveket is, mert ott könnyebb a szembenézés, más a helyzet. Én is példákat mutatok bennük, amikből tanulni lehet. Teljesen más helyzetet teremt egy történet olvasása, mint egy szemtől szemben zajló pszichoanalízis, amikor tulajdonképpen arra tud reflektálni a terapeuta, amit te mondasz.

Milyen akkor a jó pszichoterápia?

A pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud alapelmélete az, hogy az elfojtás révén tudattalanná váló emlékek és motivációk nagy hatással vannak a személy motivációira és viselkedésére. Ez egyike azoknak a módszereknek, amelyek segítenek mélyre lemenni az emberi pszichébe, és valóban megérteni az emberi viselkedést. Fantasztikus dolog, de szerintem kutatási alapnak jó, nem pedig pszichoterápiának. Ma már bevettebb módszerek azok, amelyek Freud után jöttek létre és fejlődtek ki, mert az utódai felismerték, hogy az ő metódusa önmagában még kevés volt – ilyen a jungi terápia, Carl Rogersé (a humanisztikus pszichológia egyik alapítója – a szerző) vagy a kognitív viselkedésterápia, ami sokkal mélyebb és jobban használható. Minden új modell az előzőn alapszik, de ad hozzá egy új elemet, ami integrálódik, ettől lesz jobb. Persze ahhoz, hogy ezt valaki jól használja, tehát jó terapeuta legyen, tudnia kell az alapokat is.

Fotó: Neményi Márton

Ön mikor jött rá, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

Kétéves koromban járványos gyermekbénulás terjedt Argentínában, nagyon sok gyereket érintett. Édesanyám azt mondta, hogy amikor megláttam egy járókerettel közlekedő gyereket, sírva fakadtam, és azt kérdeztem tőle, hogy miért nem segítenek rajta. A gyerek már rég elment, de én még mindig álltam az utcán, és sírtam. Amikor anyám elmondta ezt apámnak, ő rávágta, hogy a gyerek orvos lesz. És végül így is lett. Szerettem volna már akkor is segíteni. A középiskola után tanítani akartam, később aztán a kettő keveréke valósult meg, a tanításé és segítésé.

Szituációkat mutatok meg, és velük kapcsolatban adok tanácsot. Máshogy nem lehet tanulni, mert az már nem tanulás, hanem tapasztalás lenne. A történetek tele vannak üzenetekkel.

Valóban, a könyvnek is az a címe, hogy Mesék, melyek megtanítottak élni, nem pedig az, hogy Boldognak lenni.

Igen, mert élni meg lehet tanulni, de boldognak lenni, az más. Az inkább tapasztalás, ezért nehezebb is sokszor.

Pedig ugye a Facebookon és a közösségi oldalakon azt látjuk, hogy szinte mindenki az… És közben hasonlítgatjuk magunkat a másikhoz.

Ha van egy kirakatod, minek raksz bele tárgyakat? Azért, hogy eladd őket, hogy másnak is kelljenek. Én a közösségi oldalakat is kirakatoknak tartom, oda is olyasmiket raknak ki az emberek, amiket el akarnak adni valamiért cserébe. Ha nem pénzért, akkor szeretetért, elismerésért.

Nekem nem fura, hogy az internet csak az igazság felét mutatja. Ha valaki nem tudja, hogy ez így van, mármint hogy nem a teljes igazat kapja, az már az ő baja. Nyilván nem tudsz megszökni előle még akkor sem, ha nem vagy fenn Facebookon. Én nem vagyok fenn, nincs weboldalam, Instagramom, és így is kiad rám ugye találatokat a Google, a Facebookon is vannak velem kapcsolatos oldalak. Én nem tartozom ehhez a világhoz, nincs beleszólásom, hogy mi van fent rólam, de nem is érdekel. Amikor valaki azt mondja nekem: ha nem vagy fenn a Facebookon, nem létezel, azt mondom, hogy nézz rám, itt vagyok.

Fotó: Neményi Márton

Nyilvánvaló, hogy ez egy jóféle menekülési útvonal, de vannak, akik nem tudják kikerülni. A WHO adatai pedig arra engednek következtetni, hogy egyre több a mentális beteg… Rosszabb lett a technika fejlődésével a mai társadalom mentális egészsége mondjuk a harminc évvel ezelőtti állapothoz képest?

Én ezt nem hiszem, sőt van egy sebész barátom, aki a technológiának köszönhetően pár nap alatt eljutott egy nagyon távoli országba megműteni egy súlyos beteg kisfiút, aki ennek hála felépült. Régen ez science fiction volt.

Én főként a mentális problémákra gondoltam. Ha megnézzük az adatokat, akkor megint emelkedőben van az öngyilkosságok és a mentális betegek száma.

Vegyük a prosztatarákot. Az utóbbi száz évben ezerszeresére nőtt a betegek száma. Az orvosok ezért vizsgálták is, hogy mi történik, és az egyetlen helyes válaszuk az volt, hogy azért van ez a növekedés, mert tovább élünk. Nem annyira meglepő, hogy a hetven-nyolcvan éves korosztályban sok prosztatarákos van. Régen, amikor nem éltek eddig, nem is alakulhatott ki ennyi embernél.

Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a tinédzserek körében már a második vezető halálok az öngyilkosság. Az ő esetükre ezt nem lehet ráhúzni.

Igen, ez esetben a világ felgyorsulását mondanám, és azon kívül a bizonytalanságot. Utóbbi mindenben és mindenhol megjelenik. Száz évvel ezelőtt, ha volt egy szakmád, tudtad, hogy abban fogsz dolgozni. Tudtad, hogy ha jön a szárazság, akkor nem lesz mit tenni. Elfogadtad. Ma szinte semmit nem tudsz, nem tudjuk, mit hoz a holnap, felkészülni sem lehet.

Mi lehetne erre a megoldás?

Három dolog nyújt megoldást a bizonytalanságra, az oktatás, az oktatás és a még több oktatás. Az, hogy az adott kormány és a világ is felfogja, hogy az oktatás hiányával egy állam a vesztébe rohan. Jó lenne, ha az iskolában nemcsak a matekot vagy a pénzcsinálás mikéntjét tanítanák, hanem azt is, hogyan kell bánni a pénzzel. Vagy azt, hogyan bánjunk egymással mi, emberek. Elvileg mindenki tudja, hogyan kell sikeresnek lenni, de senki sem gyakorolja, hogyan legyen boldog.

Fotó: Neményi Márton