Bagdi Bella: „Soha nincs rossz napom, csak olyan, amiből tanulhatok”

A boldogságórák eddig több mint 1300 oktatási intézménybe jutottak el. Nagy eséllyel az is hallhatott róluk, akinek nincs óvodás vagy iskoláskorú gyereke, de azt már lehet, hogy kevesebben tudják, kitől származik a nagy népszerűségnek örvendő program ötlete. 

Bagdi Bella olyan erővel hirdeti a boldogságot, ami kissé talán gyanút is kelt az emberben: hogyan lehet valaki állandóan ennyire boldog? Aki viszont leül vele beszélgetni, nagyjából két perc alatt megbizonyosodhat arról, hogy szó sincs felvett szerepről: ő tényleg ennyire pozitív, azzal együtt, hogy bevallja, félelmei nem múltak el, csak megtanulta kezelni és a maga javára fordítani őket.

A boldogságprogram és a boldogságórák miatt mára a neved végérvényesen egybefonódott a boldogság fogalmával, de ez nem volt mindig így. A honlapodon egyenesen azt írod, hogy 30 éves korodig kudarc volt az életed. Most 42 vagy, és a médiában sokszor egyenesen „boldogságnagykövetként” hivatkoznak rád. Honnan indultál, és hogyan jutottál el idáig?

Egy magyar iskola, ahol az órarendbe bekerült a boldogságóra

Amikor valaki ennyit beszél a boldogságról, sokan azt gondolják, hogy neki csak megszületni volt nehéz, pedig ez az én esetemben nagyon nem így van. Az életem jó példa arra is, hogy nem vagyunk örökre kiszolgáltatva a családi mintáknak, a genetikának, és hogy mindig fejlődhetünk. Ma már jóban vagyok a szüleimmel, de elég viharos volt a gyerekkorom, és nagyon örülök, hogy vége lett. Romániában, Nagyszalontán nőttem fel. Az apám alkoholproblémákkal küzdött, kicsapongó életet élt. Előfordult a családban verekedés, állandó volt a konfliktus, ordibálás. A sok veszekedéstől nagyon szorongó gyerek lettem, féltem az emberektől. Amikor befejeztem az iskolát, úgy határoztam, hogy nem maradok Szalontán, és egy másik város gimnáziumába jelentkeztem. Ott a nagy szabadság és a távolság hatására polgárpukkasztó, hippi kis csaj lett belőlem. Bekerültem egy bandába, ahol ment a bulizás, az ivás. Végül másodikos koromban elbocsátottak azzal, hogy rossz hatással vagyok a kortársaimra. Az nagyon nagy törés volt, mégis valahol megmentette az életemet. Az új iskolában találkoztam az első olyan pedagógussal, aki szeretettel bánt velem. Egyszer írtunk egy dolgozatot, amire persze nem tanultam semmit, és mégis tízest adott nekem – Romániában tízig osztályoznak. Amikor rákérdeztem, miért, azt válaszolta, hogy ő látja bennem a tízest. Akkor kezdtem el tanulni, és rövid idő alatt nagyon sokat fejlődtem.

Bagdi Bella (Fotó: Cselényi-Szabó András)

Mi lett volna veled, ha nincs ez a pedagógus?

Na, igen, pont ezért mondom azt, hogy sokszor a krízisek által formálódunk, és előjönnek olyan képességeink, amik lehet, hogy anélkül nem tudnának megmutatkozni. Ezek olyan mérföldkövek, amelyek nagyon meghatározzák a mostani életemet, de ez akkor nagyon nehéz volt. Miután leérettségiztem, színész akartam lenni. Háromszor felvételiztem a Színművészetire, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemre, de nem sikerült, amit hatalmas kudarcként éltem meg. Ez volt a második nagy krízis az életemben. Addigra már én szerveztem Szalontán a kulturális életet, és úgy éreztem, nem bírok az emberek szemébe nézni, biztosan ujjal fognak mutogatni rám, hogy nem vettek fel.

Más szakra nem is próbáltál bejutni?

De, elkezdtem a magyar-néprajzot, de az nem igazán én voltam. Volt akkoriban egy barátnőm, aki református lelkésznek készült. Általa nagyon közel kerültem istenhez, az ő hatására kezdtem járni egy katolikus ifjúsági közösségbe. Otthon nagyon hiányzott, hogy nem volt kihez kötődnöm. Negyedik gyerek voltam, én nem tudom, milyen az, ha körülrajonganak, babusgatnak. Rólam egyetlen kép sem készült kisbabaként. Szóval az istenhez való odafordulásomban találtam békét. A magyar-néprajz szakot nem éreztem az enyémnek, arra gondoltam, hogy apáca leszek. Volt egy katolikus újság, benne egy rovattal, Gellért páter levelesládájával. Lehetett neki írni, ha valami problémád volt, ő pedig válaszolt. Úgyhogy én írtam neki, hogy dilemmában vagyok: nem tudom, mi legyek, apáca vagy színésznő. Utólag már mosolygok rajta, mert az ember kívülről azt gondolná, mekkora kontraszt, de nekem mindkettő nagyon fontos volt. Azt a választ kaptam, hogy istent nemcsak a zárdában lehet szolgálni, hanem a világban is, és nagyon nagy szükség van a világban való szolgálatra. Akkor én ezt megfogadtam, és ez a mai napig megmaradt.

Fotó: Cselényi-Szabó András

Ezután jöttél Magyarországra?

Igen, gyakorlatilag száműztem magam a saját szülővárosomból. Elhagytam Erdélyt, és egy hátizsákkal feljöttem Budapestre. Tanultam Gór Nagy Máriánál, Jeles Andrásnál, Halász Péter színésze voltam, amikor megépült a Nemzeti Színház, játszottam ott is egy darabban, de nagyon nem éreztem jól magam. Nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy megmutassam, ami bennem van.

Ezek szerint nem múlt el a gyerekkori szorongás.

Egyáltalán nem. Minden előadás előtt féltem, hogy mi van, ha elfelejtem a szöveget. Egy etno-jazz zenekarban is énekeltem, de folyton szorongtam attól, hogy nem vagyok tehetséges. Egyszer a Fonóban léptünk fel, és rögtön az első dalnál elment a hangom. Akkor úgy határoztam, hogy elég volt a kínlódásból, soha többet nem állok színpadra, se színészként, se előadóművészként. Semmi nem sikerült akkoriban, egy nagy szenvedés volt az egész életem. Elkezdtem keresni önmagam, dolgoztam Angliában, Indiában, de igazán sehol nem találtam a helyem. Akkor mondta egy pszichiáter barátom, hogy csinálnak egy böjtös tábort, menjek el, jót fog tenni, és tényleg így lett. A következő fordulópont az életemben egy 365 napos csoportos lelkigyakorlat volt, a csodakurzus, ami egy év alatt teljesen átformálta a gondolkodásmódomat. A lényege, hogy mindennap van egy tanítás, egy mondat, amire többször emlékeztetned kell magad, például, hogy »a békét látom meg mindenben«. Nekem általában sötét gondolataim voltak, de egyszercsak ezeknek a gyakorlatoknak a hatására azt kezdtem érezni, hogy könnyebb lélegezni, felkelni, jobb érzés magamban létezni. És elkezdtek jönni a jó lehetőségek, amiket akkor már észrevettem, és reagálni is tudtam rájuk.

Fotó: Cselényi-Szabó András

Hogyan kerültél újra a színpadra?

Ezekhez a mondatokhoz dallamokat írtam, mert úgy egész nap velem maradtak. Ez a csoporttársaimnak is megtetszett, ezért egy ismerősöm házi stúdiójában felvettük a dalokat. Aztán jött valaki, aki azt mondta, kiadja CD-n, ha tartok egy lemezbemutató koncertet. Először nem akartam, de egyre több jelet kaptam. A legfontosabb az volt, amikor megnéztem a Bab’Aziz című filmet, ami arról szól, hogy egy nagypapa az unokájával sétál a sivatagban, találkoznak mindenféle emberekkel, egyszer egy énekes vándorral is, és amikor elbúcsúznak, a nagyapa azt mondja neki: »Az a feladatod, hogy énekelj. Mindenki a legértékesebb képességeit használja az út megtalálásához. Énekelj, és az út megmutatkozik számodra.« Úgy éreztem, mintha megrázott volna az áram. Eldöntöttem, hogy ha megnézem másnap is, és ugyanezt érzem, akkor minden félelmemmel együtt megadom magam, és megtartom azt a koncertet. Így lett. Először nem voltam hajlandó a mikrofonba énekelni, az emberektől való félelmem miatt pedig azt találtam ki, hogy én fogadok mindenkit, mint egy hostess, bemutatkozom nekik, és akkor már nem lesznek idegen, arctalan tömeg. Ezt a szokást évekig megtartottam, 200-250 emberig ma is meg tudom csinálni.

Hogy állsz a lámpalázzal?

A mai napig van, még most is van, hogy félek attól, mi van, ha elmegy a hangom… Nem olyan képet akarok festeni magamról, hogy nekem nincsenek félelmeim, rossz érzéseim. Vannak, de kezdek velük valamit.

Újbóli színpadra állásod után nem sokkal, 2012-ben létrehoztad a Jobb Veled a Világ Alapítványt is. Mivel kezdtétek a tevékenységeteket?

Hirdettem egy önkéntes mozgalmat, eljártunk kórházakba, idősek otthonába, fogyatékkal élőkhöz. Volt, hogy egyszerű, zseníliadrótból készült szívecskéket osztogattunk. Soha nem felejtem el: amikor egy kerekesszékes bácsinak átnyújtottam egy ilyen szívecskét, zokogni kezdett, és azt kiabálta, hogy »Ezt tényleg nekem? Biztos, hogy az enyém?« Ez volt az első tapasztalatom arról, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy hatással legyünk másokra, nem az egész világot kell megváltanunk.

Fotó: Cselényi-Szabó András

Hogy csinálod azt, hogy az összes rólad készült felvételen, videón folyamatosan, fáradhatatlanul mosolyogsz? Ne mondd, hogy soha nincsenek rossz napjaid.

Magyar sikertörténet lett a boldogságóra

Erről szól az egész történetem: régebben csak rossz napjaim voltak, ma már viszont nincs rossz napom, csak olyan, amiből tanulhatok, és ami által fejlődhetek. Carol Dweck kutatópszichológus vizsgálta, miért van az, hogy bizonyos emberek sikeresek, míg mások alulteljesítenek magukhoz képest. Kétféle típust azonosított, a rögzült szemléletmódúakat, akik meg vannak róla győződve, hogy a tulajdonságaik és a képességeik nem változhatnak: »olyan vagyok, amilyen, ezt dobta a gép«. A fejlődési szemléletmódúak viszont mindenben a tanulás lehetőségét keresik még nehézségek idején is. Az egyik világban minden kudarc, ami nem sikerül, a másikban csak akkor ér kudarc, ha nem vagyok képes tanulni. Régebben rögzült szemléletmódú voltam, de ma már tudom látni azt, hogy nem kell mindenben tökéletesnek lennem, hanem egyszerűen csak van még hova fejlődnöm. Ez a különbség. Persze érzelmi állapot terén van, amikor alacsonyabb szinten vagyok, de már azt is látom, hogy eleve nem lehet mindig magas szinten lenni, mert kiégünk.

Szerinted ezt a szemléletmódot bárki képes magáévá tenni?

Persze, mindenki képes a fejlődésre és a növekedésre, egyszerűen csak használnunk kell a mentális izmainkat. A neuroplaszticitás azt jelenti, hogy az agyunknak életünk végéig folyamatosan változó, dinamikus struktúrája van. Agyi képalkotó eljárásokkal megfigyelték, hogy minden egyes tapasztalat hatására változik az agyunk működése, ezért nem mindegy, hogy milyen tapasztalatoknak engedjük meg, hogy hatással legyenek ránk. A pozitív pszichológia azt mondja, képesek vagyunk arra, hogy növeljük a boldogságszintünket, egyrészt boldogságfokozó technikákkal, másrészt pedig a megküzdési képességünk fejlesztésével.

Fotó: Cselényi-Szabó András

Hol találkoztál először a pozitív pszichológiával?

Olvastam Sonja Lyubomirsky Hogyan legyünk boldogok? című könyvét, ami annyira magával sodort, hogy megcsináltam a saját boldogságprogramomat, először csak magamnak, aztán megosztottam másokkal is. Beindítottam a felnőtt boldogságprogramot, amihez sok pedagógus is csatlakozott, és azt mondták, ez annyira jó, hogy csináljam meg gyerekek számára is. Bevontam fejlesztőpedagógusokat, iskolapszichológusokat, akikkel az adott korcsoportra feladatokat, játékokat dolgoztunk ki, így született meg a Boldogságóra program. Ki gondolta volna akkor, hogy ebből egy mozgalom lesz? Ma már 1328 olyan intézmény van, ami beépítette a programjába a boldogságórát, több mint 7000 pedagógus foglalkozik ezzel, és több mint 100 ezer gyerek vett részt rajta. Az ország legnevesebb szakemberei állnak a program mellett.

Például Bagdy Emőke is. Vele hogyan ismerkedtél meg?

Még színésznő koromból ismerem. Amikor elindult a boldogságóra, írtam neki egy levelet, hogy lenne-e a fővédnöke, és azonnal igent mondott. Ő már akkor látta ennek a kezdeményezésnek a fontosságát. Nagyon sokat köszönhet neki a program, mert a neve adott hitelt a boldogságóráknak. Most prof. Oláh Attilával, az ELTE Pozitív Pszichológiai Kutatócsoport vezetőjével éppen azon dolgozunk, hogy szülők és cégek számára is kidolgozzuk a boldogságprogramot.

Kapsz kritikákat?

Nem fordul elő gyakran, de tavaly augusztusban például egy apáca feltett a netre egy több oldalas disszertációt, ami a boldogságórák ellen és ellenem irányult. Arra szólította fel a katolikus iskolákat, hogy lépjenek vissza, tulajdonképpen egy nagy ellenkampány volt. Azt mondta: »Mégis ki az a Bagdi Bella? Hiszen sem pszichológiai, sem pedagógus végzettsége nincs.« Először nagyon dühös lettem, féltem, hogy tönkreteszi a boldogságórát, amit komoly pszichológusok, pedagógusok részvételével dolgoztunk ki. Aztán felötlött bennem egy kérdés: mi van, ha tényleg igaza van abban, hogy ha nagyobb felelősséget szeretnék vállalni a boldogságórákért, akkor el kellene végeznem a pszichológia szakot? Amint ez a kérdés felébredt bennem, rákerestem, hogy hol lehet felvételizni. Magyarországon már nem lehetett, egyetlen helyet dobott ki a kereső: Kolozsvár, Babeş-Bolyai. Az egyetem, ahová nem vettek fel színész szakra. Három hetem volt felkészülni, de nem egyszerűen bejutni akartam, hanem a legjobbként felvételizni. És sikerült! Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést: amikor győzedelmeskedsz magad felett, meghaladsz egy mintát, ami addig korlátozott téged. Az első évemet évfolyamelsőként zártam. Hálás vagyok a nővérnek, aki valószínűleg nincs is tudatában, hogy mekkora katalizátora volt annak, hogy az én fejlődésemet új szintre emelje. Már tíz éve tanulmányoztam a pozitív pszichológiát, de hagyományos pszichológiát most, az egyetemen kezdtem el tanulni, és minden nagyon érdekel. Azt látom, hogy olyan fontos anyagokat sajátítok el, amikkel majd még jobban fogok tudni segíteni.

Fotó: Cselényi-Szabó András

Muszáj megkérdeznem tőled, mint olyantól, akinek a téma központi szerepet játszik az életében: számodra mit jelent a boldogság?

A boldogság sajnos egy nagyon elcsépelt szó, és egyáltalán nem azt jelenti, hogy állandóan vigyorgunk, mint a tejbetök. Én azt mondanám, számomra az a boldogság, ha meg tudok élni pozitív érzelmeket, a szeretetkapcsolataimból merítkezhetek, sikerélményeket élhetek át, olyan tevékenységeket űzhetek, amiket szeretek, és azt érzem, hogy hasznos vagyok, tudok valamilyen értéket adni a világnak. Egyébként nincs olyan, hogy valaki értéktelen. Én ezt Angliában tanultam meg, amikor takarítónőként dolgoztam. Eleinte nagyon lealacsonyítónak tartottam, ami akkor változott meg, amikor egy idős néni, miután kitakarítottam nála, elsírta magát, és azt mondta, hogy nagyon szégyelli, hogy rám van szorulva, és nem tud takarítani; ez kifejezte, hogy neki igenis sokat jelentek. Akkor megértettem azt, hogy ennek az embernek az életében én sokkal értékesebb vagyok, mint a miniszterelnök. Aztán amikor elkezdtem írni a dalaimat, én lepődtem meg rajta a legjobban, hogy másokat is gyógyítanak. Ekkor jöttem rá arra is, hogy bármilyen pozíciót töltsünk be, nem különbözünk egymástól: a fájdalommal, a szenvedéssel, az öregedéssel, az élet múlásával mindenkinek szembe kell néznie. Ezektől sem a pénz, sem a hatalom nem óv meg bennünket, csak egyetlen dolog: ha békét tudunk teremteni a szívünkben.