Nem tudok igazán komolyan venni semmit, csak ha nagyon szükséges, ha nagyon rákényszerít az élet. De nem is akarom komolyan venni a dolgokat, mert valahogy elementáris igényem van arra, hogy kényelmesen vegyem az akadályokat, és a humorosabb oldalukról szeretem a dolgokat látni, nézni, megközelíteni. Magamat is. Sokszor nevetek rajtam.
Ha van a bohém szónak tökéletesen pozitív értelme (már hogy ne lenne), és volt ennek a tökéletesen pozitív értelemnek tökéletes megtestesülése a 20. század Magyarországán, az Somló Tamás volt, a Locomotiv GT basszusgitáros-énekese. A véletlenül sem tökéletes figura, aki viszont olyan stílusosan és annyira szeretetreméltón bírt gyarló lenni, hogy csak kedvelni lehetett – ahogy zenésztársa, Presser Gábor mondta: „nem ismerek olyan embert, aki Tamásra haragudott volna” –, alkotóként és előadóként pedig közben olyan életművet hozott össze, amibe belekötni jóformán képtelenség. Éppen két éve, hogy elhunyt, de ahogy mondani szokás, sokkal méltóbb az életét ünnepelni, mint a halálát gyászolni.
Somló Tamás, bohócipari tanuló
Az 1947-es születésű Somló már egészen kicsi korában kapcsolatba került a zenével, ugyanis apja hegedült, bátyja harmonikázott, őt magát pedig hegedülni taníttatták a Práter utcai általános iskola zenetagozatán. A család három férfitagja még együtt is játszott a majdani LGT-sztár nagymamájának tiszteletére, Somló Tamást viszont legalább annyira érdekelte az utazás is, mint a zene: a nagymamánál folyton Vámbéry Ármin, Kittenberger Kálmán és a többiek útikönyveit olvasta, és arról álmodozott, hogy egyszer ő is eljut majd az azokból megismert helyekre, köztük is elsősorban Indiába és Indonéziába. Ahogy ő fogalmazott egyszer:
Meg akartam nézni, hogy Magyarország után van-e még világ.
Az LGT 1974-ben: Karácsony János, Somló Tamás, Laux József, Presser Gábor (Fotó: Fortepan)
A két szenvedélye végül szerencsés módon egybeérhetett, zenetanárai ugyanis – ahogyan ő mondogatta – sorban kihaltak mellőle, apja viszont azt akarta, hogy valaki komolyan foglalkozzon vele, és éppen azt a híres egykori dzsesszzenészt, Heinemann Sándort találta meg, aki akkor a Fővárosi Nagycirkusz zenekarának vezetése mellett az Állami Artistaképző Intézetben tanított. Mivel az intézményben lehetett zenét tanulni, a megszerezhető képzettség birtokában pedig rengeteg utazási lehetőség is nyílt az ember előtt, Somló Tamás az ötödik osztálytól itt folytatta a tanulmányait. Ő maga egyébként az iskolát csak úgy hívta, hogy
a bohócipari technikum.
Akinek az Omega is csak egy fejezet volt
Az már az artistaképzőben nyilvánvalóvá vált, hogy – ismét csak Presser Gábort idézve – „a Tomi nem nagyon szeret dolgozni, ő pihenni szeret elsősorban”, mert a számonkért zenedarabokat gyakran nem tanulta meg. Heinemann viszont szerencsére látta benne azt is, amit Presser úgy fogalmazott meg, hogy „egy zseniális fickóról van szó”, így aztán megkérdezte, mit hallgat a feladott lecke helyett, mi érdekli, amikor pedig Somló közölte, hogy mondjuk Ray Charles, bevitette a diákkal az előadó felvételeit, és onnantól arra improvizáltak.
Ebben az időszakban került be a zenész hangszerarzenáljába a klarinét és a szaxofon is, ami elvezetett a következő nagy lépéshez. Noha Somló már egészen korán megalapította gyerekkori barátaival az Atlas zenekart, ahol szétszedett szekrényből ácsolt gitáron és rádióból épített erősítőkön játszottak, első igazán komoly bandája a korai Omega lett, ahova úgy került be 1964-ben, hogy a bátyja együtt járt egyetemre az együttes akkori dobosával, Laux Józseffel, és amikor az szaxofonost keresett, beajánlotta neki őt. Végül három évet töltött a tanulás mellett az együttesben, de ahogy azt már a belépésekor ígérte, az iskola befejezése után távozott, hogy világot lásson – igaz, rá jellemző módon konkrétan sosem lépett ki, és egy-egy alkalomra rendszeresen vissza is tért hozzájuk. Nem véletlen, hogy a halála után Kóbor János is azt mondta: „innentől kezdve már mi is csak csonkán létezünk, ő az első, aki elment közülünk”.
Kóbor János és Somló Tamás (Fotó: Story–Best Archívum)
Az Omegából való távozását követően Somló Tamás mindenesetre valóban bejárta a világot, a rajta kívül három lányból és egy másik fiúból álló Öt Luxor nevű artistatársulattal megfordultak különböző európai országokban, a Közel-Keleten és Dél-Amerikában is. Egy idő után azonban a lányok – az ő szavaival élve – „szerelmesek akartak lenni”, és a világ különböző pontjain férjhez is mentek, így a csapatnak befellegzett:
Maradtunk a kollégámmal ketten, és mondtam, hogy hát én most téged nem veszlek el feleségül, inkább abbahagyom.
Két hét alatt megtanulni egy hangszeren? Smafu
Somló ekkor visszatért a zenéhez: előbb a rövid életű, de annál nagyobb legendává érett Kex tagja lett, ahol elmondása szerint ők voltak a zenésztársaival az excentrikus frontember, Baksa-Soós János legjobb közönsége, majd a Non-Stop nevű „foci- és zenekar, focizenekar” következett, amelynek ezt a titulusát szó szerint kell venni, ugyanis minden koncertjükre két órával hamarabb érkeztek, hogy legyen idejük futballozni.
Nagyon komoly, vérre, sörre és virslire menő lábtengópartikat folytattunk, meg aztán ahol volt hely, fociztunk
– foglalta össze egyszer a lényeget maga Somló, hozzátéve, hogy a bulikról hazafelé a buszban még kártyáztak is egy kicsit, majd Budapestre érve az egyetlen nyitva tartó helyen, az Egyetem presszóban a vesztes kontójára fogyasztottak, míg hajnalban „nyugovóra nem tértek”.
Innen már egyenes út vezetett az LGT-be: a Non-Stop többször fellépett a csapat előtt, így amikor Frenreisz Károly basszusgitáros úgy döntött, hogy elhagyja Presseréket, Barta Tamás gitárosnak egyből Somló jutott eszébe lehetséges utódként. Még az sem zavarta, hogy a delikvens nem tud basszusgitározni, mondván, „játszik az mindenen”, majd ő két hét alatt megtanítja erre is. Somló pedig igent mondott a felkérésre, úgyhogy nem volt más hátra, mint
- kilépnie a Non-Stopból – ezt úgy oldotta meg, hogy a Kárpátia étteremben leitatta a tagokat egy-egy korsó sörrel és benne két cseresznyével, majd megkérdezte tőlük: „Mit szólnátok ahhoz, ha én kicsit arrébb mennék?”,
- szereznie egy basszusgitárt – ehhez eladta a Zsiguliját, majd „vett egy ilyen Fendert”,
- megtanulni játszani rajta – ezt pedig Barta támogatásával tényleg sikerült két hét alatt abszolválnia.
Volt egyszer egy zenekar
A többi magyar zenetörténelem: jött a Bummm! album, a kapcsolatfelvétel a Rolling Stonest menedzselő Jimmy Millerrel, a brit lemezfelvétel és az amerikai turné, egyszóval a világsiker kapuja, ahonnan aztán szó szerint vissza lettek penderítve, amikor Barta Tamás eldöntötte, hogy a szerződésüket érvénytelenné téve inkább kilép a zenekarból, és örökre az Egyesült Államokban marad. Erre az epizódra még Somló Tamás is némi értetlenséggel emlékezett vissza, hiszen Barta mindezt megtehette volna az után is, hogy legalább megpróbáltak élni a nagy lehetőséggel, de tüske így sem maradt a basszusgitárosban. A lelécelt társról például így nyilatkozott:
A legszebb magyar beatzenész volt, azóta sem találok egy ilyen figurát, egy ilyen fazont. Bárhol játszottunk, a csajok megálltak a színpad előtt, és szaxofonozhattam ott, mint a kígyó, le se szartak, érted, nézték a Tomit. Szóval mindig odaálltam mellé, hogy akkor már engem is lássanak.
Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról: Barta Tamás, Laux József, Somló Tamás, Presser Gábor (Fotó: Fortepan)
Magáról az amerikai turnéról pedig így:
A Lou Reeddel már előre köszöntünk egymásnak a repülőtereken, állandóan összefutottunk. A végén aztán oda is mentünk hozzá bemutatkozni, hogy »Hungarian rock and roll«.
Az életszemléletéről a legtöbbet viszont mégis az árulja el, hogyan reagált arra, hogy nem sokkal később Laux József dobos is otthagyta az LGT-t, és disszidált az USA-ba:
Mondtam, hogy nem baj, legalább vannak amerikai rokonaim, akik küldenek csomagot.
Keseregni persze nem is nagyon volt oka, hiszen az LGT legjobb évei épp ekkor jöttek el, és a sikerek közt több Somló-szerzemény is volt az Álomarcú lánytól az Annyi mindent nem szerettem mégig.
Közben pedig a magánéletben is mindig volt oka örülni, hiszen megszületett első gyermeke, Somló Dávid, akit aztán még három követett: a Somló ikrek, Dániel és Pál, majd a fiúk kishúga, Lili. Igaz, ez a magánélet azért így is meglehetősen turbulens volt – ő erre azt mondta, „úgy látszik, hülye vagyok egy kicsit, vagy beteg, de nálam olyan hét-nyolc-kilenc éves viszonylatban mindig leülepednek ezek a dolgok” –, és végül azért a zenekar is megfáradt. Neki azonban szokása szerint sikerült végül mindenből derűsen kijönni. Ami két feleségét és két élettársát illeti, az előbb idézett gondolatához azt is hozzátette, hogy
„nem véletlenül ragadtam én le valaki mellett, mindegyikőjükben volt valami csoda, valami kedvesség, valami szeretetre méltó, szerelemre méltó”,
és azt is mindig elmondta, hogy mindegyikükkel jóban van. Az LGT története pedig ugyan lezárult a rendszerváltás környékén, de végül a banda is feltámadt, Somló pedig önállóan is lubickolt a zenei életben, meg úgy általában az életben is.
Somló Tamás és lánya, Lili (Fotó: Nagy Zoltán)
Nem voltak nyugdíjas évei
Amikor a zenekar 1987-ben felfüggesztette a működését, Somló először megint külföldre ment, Dániában zenélt, de aztán ismét hazatért, és szólópályát kezdett, ami egyáltalán nem csak egy lábjegyzet a karrierjében – ekkor született például a Patika című sorozathoz az Olyan szépek voltunk is, ami az egyik legnagyobb slágere.
Közben az LGT megtartotta öt búcsúkoncertjét a Nyugati pályaudvaron, aztán visszatért – jellemző módon Somló váltig állította: ő nem is tudott róla, hogy ezek búcsúbulik, sőt Presser elmondása szerint emiatt egyszer este negyed kilenctől éjjel negyed háromig vitatkoztak a Vígszínház előtt az egyik padon –, a basszusgitáros pedig elment zsűritagnak a Voice-ba, és mintegy mellesleg 57 évesen elvégezte a jogi kart is.
Régi mániám. Hetvenhatban meg hetvenkilencben is jelentkeztem, kirúgtak, nem sikerült. Most a húgom vett rá, aki orvos. Hihetetlen, de emlékeztek rám a dékáni hivatalban!
– kommentálta a dolgot a maga utánozhatatlan stílusában 2010-ben.
Somló Tamás Weisz Viktor mentoraként a 2013-as Voice-ban (Fotó: TV2)
Akkor már küzdött a rákkal, ezt azonban csak a halála után árulták el a fiai, a külvilág semmit sem tudott a dologról. Budapesti koncerteken rendszeresen lehetett vele találkozni, metálzenekarokat ugyanúgy megnézett, mint fiatal magyar alternatív bandákat, és a stílusát sosem hagyta otthon – a Blahalouisiana egyik koncertjére például virággal készült az énekesnőnek. Élete utolsó fellépésére pedig annak ellenére ment el, hogy akkor ez már nagyon nehezére esett, ugyanis beteg gyerekeknek adott elő, és az ilyesmit sosem mondta volna le.
Hogy miért nem tette? Nyilvánvalóan valami belső kényszer volt az elsődleges oka, de talán az sem túlzás, hogy nem is tehette volna. Egyfelől ugyanis tökéletes utólagos ars poetica az, amit egy késői interjújában mondott magáról: „Kicsit ilyen rock and roll életet éltem, hagytam magam sodródni, igazán én nem befolyásoltam a döntéseimmel az életem folyását. Lehet, hogy ha egy kicsit határozottabb lettem volna, akkor nem egészen így alakul a világ velem, de nem bánom, mert nekem ez így érdekes volt.” Másfelől viszont akkor is fején találta a szöget, de nagyon, amikor jóval korábban így mélázott:
„Itt élek 48 éve, és azt hiszem, itt is fogok élni, ameddig még bírom. Nekem itt vannak az ismeretségeim, a barátaim, a szüleim, a gyerekeim. Azonkívül valahogy úgy érzem, hogy a pályafutásunk révén ilyen kis családtag lettem ebben az országban.”
A cikk a Privát Rocktörténet LGT-epizódja, a Volt 1×1 zenekar című dokumentumfilm, az Egy kávé Szily Nórával Somló-adása, valamint a Klubrádión futott Kincsesláda, a Népszabadság, az RTL Klub és a Nullahategy interjúi, riportjai felhasználásával készült.
