Régen még nem volt divat hetekkel karácsony előtt feldíszíteni a karácsonyfát, a lakást pedig egyáltalán nem cicomáztuk fel. Mindent december 24-re hagytunk, akkor jött az igazi őrület a fa befaragásától kezdve az égősor kigubancolásán át a sütés-főzésig. Kétségtelen, hogy idegtépő volt, mégis jóleső nosztalgiával gondolunk vissza ezekre az időkre. Gergő is így van ezzel, akit nem hatnak meg a karácsonyfa-díszítés divathullámai, helyette féltve őrzi a régi családi karácsonyfadíszeket, hogy aztán minden évben feltehesse őket a fára.
Retró karácsonyfadíszek mekkája (A szerző saját fotója)
Csámpás, de illatos karácsonyfa
Habár ma már egyre többen öltöztetjük ünnepi díszbe az otthonunkat már hetekkel karácsony előtt, 40-50 éve még senkinek nem jutott az eszébe, hogy az adventi koszorún kívül más dísz is legyen a lakásban. Az pedig végképp nem volt opció, hogy a karácsonyfát előre feldíszítsük, az a 24-i program volt minden családban – aki türelmetlenebb volt, maximum egy nappal előtte, 23-án csinosította ki a fenyőt. Tegyük hozzá, akkoriban még nem voltak műfenyők, „csak” igazi, ezáltal tökéletlen, nekünk mégis szép karácsonyfák, amik nem is bírták volna sokáig a lakás melegét.
Valójában nagy választék sem volt a fenyőfaárusnál, ami a fenyőfafajtákat illeti, az ezüstfenyő nagyon ritka volt, a nordmann még a kanyarban sem volt, helyette ott volt a klasszikus luc, aminek a méretét és a formáját néztük a válogatáskor. Nem egyszer a hátul lapos verzióra szavaztunk helytakarékossági okokból, ha épp ablak vagy fal elé került – ilyenkor a hátul senki sem látja elve érvényesült.
Karácsonyfavásár 1974-ben Dombóváron (Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor)
A régi fotókat visszanézve, inkább megmosolyogtatók voltak gyerekkorunk karácsonyfái, de mi szerettük esetlenül is, csorbán is, össze-vissza feldíszítve. Persze akkoriban abszolút nem az volt az érzésünk, hogy koncepció nélkül dobáljuk fel a fára a díszeket. Nagyon is komoly családi viták tudtak abból kikerekedni, hogy melyik dísz kerüljön előre, és melyik mehet hátra, meg abból is, hogy hova, melyik ágra kell csíptetni az égősort, hogy jó legyen. Na meg a kardinális kérdés: elsőnek kell-e feltenni a fára az égősort, vagy utoljára.
Gyerekkorunk szívmelengető karácsonyfadíszei
Sokunknak már csak az emlékünkben élnek a régi karácsonyfadíszek, de azért akadnak még, akik féltve őrzik egy dobozban a mostanra már ereklyének számító darabokat. Gergő is közéjük tartozik, aki a retró karácsonyfadíszek rajongója, és nagy becsben tartja őket. Igaz, mindig nagy óvatossággal veszi őket kézbe, de még így sem tudta kiküszöbölni az elkerülhetetlent: a díszek évről évre fogyatkoznak, ami lássuk be, nem meglepő, ha visszaemlékszünk, mennyire vékony üvegből készültek anno.
A gyertyás gömbdísz sokunknak ismerős lehet (A szerző saját fotója)
A régi karácsonyfaizzója magányosan pihen a szekrény mélyén, már kiszolgálta az idejét, de Gergő nem válik meg tőle, mert a gyerekkorára emlékezteti:
„Ez a soros kapcsolású izzósor végig kísérte a gyerekkorom karácsonyait – meg a hozzájuk tartozó karácsonyi vitákat is. Szinte soha nem volt egyetértés, hogy elsőre kell-e feltenni, vagy utoljára. Édesanyám szerint elsőre, apukám szerint utoljára, így minden évben kitört az izzósorháború december 24-én. Nekem gyerekként vicces volt, ahogy a szüleim azon küzdöttek, mi, hogyan jön sorban, de a legjobban azt szerettem, amikor kiégett az egyik égő, és meg kellett keresni, hogy melyik a ludas. Életem első sikerélményei közé tartozott a tönkrement izzó felkutatása.”
Az égősor már nyugdíjazta magát (A szerző saját fotója)
A karácsonyfa abszolút fénypontjai az üvegdíszek voltak, amik az izzósorhoz hasonlóan könnyen az ünnepi konfliktus forrásai lehettek: elég volt egy óvatlan pillanat, és ripityára törtek. Így a legtöbbünknek már egyáltalán nem maradt a készletében a régi darabokból, Gergő azonban meg tudott menteni néhányat:
„40 éve még nem úgy vettük a karácsonyi díszeket, mint ma, amikor szinte bármelyik boltban tucatjával csomagolják. Voltak kirakodó árusok, és ott szereztük be a karácsonyfadíszeket. És mindegyiket rettentően féltették a szüleim, főleg édesanyám, akinek valóságos tragédia volt, ha összetört egy. Márpedig összetört a felrakásnál is, és a leszedésnél is.
Imádtam, hogy a fára mindenféle szín felkerült, és a formák különbözőségét is szerettem. Habár már nincs meg, de emlékszem, hogy volt hosszúkás, rugóra emlékeztető dísz is fémből, és diszkógömbszerű műanyag is, amire, ha rávilágított az izzósor, nagyon menőnek tűnt. Hosszú percekig el tudtam nézni a fánkat.”
Klasszikus retro gombdíszek (A szerző saját fotója)
Kopottan is szép, ősrégi karácsonyfadíszek
Az üvegdíszek a mai szemmel nézve nem a legpompásabb, legkidolgozottabb darabok, a fényük és a színük is megfakult már, de megválni semmiképp sem válna meg tőlük Gergő. Ahogy mondja, tökéletesen megférnek az újakkal vegyítve, de arra azért figyel, hogy mindig a karácsonyfa elejére kerüljenek, jól látható helyre, mert egyszerűen jó érzés rájuk nézni.
A gomba ritkaságnak számított (A szerző saját fotója)
Vannak a gyűjteményben olyanok, amik sokunk számára ismerősek lehetnek, mint például a toboz alakú, a klasszikus csúcsdísz és az üveggömb bemélyedéssel a közepén, de olyanok is akadnak, amik ritkább darabok. Ilyen a kis gomba és egy aranyszínű maci, ami egyben a legrégebbi darab is, ugyanis Gergő édesapjáé volt. Habár a maci már egy kicsit kopottas, de valójában ettől igazán kedves emlék, és kerül fel közel 70 éve minden évben a karácsonyfára.
A kis maci már majdnem 70 karácsonyt megélt (A szerző saját fotója)
Régen a karácsonyfadíszek közé szaloncukor is került a fára, de ma már inkább az asztalon, egy tálban tartjuk, ami tény, hogy kényelmesebb. De annak is volt egyfajta bája, amikor már 25-én elkezdtük kienni a csomagolásából – amit persze a karácsonyfán hagytunk. Gergő is a titkos szaloncukoreszegetők közé tartozott gyerekként:
„A mai napig emlékszem, hogy a szaloncukor kötözése olyan feladat volt, ami elől mindenki menekült – én is. Persze, minden évben én nyertem meg a kivitelezést, és bár nem a leglelkesebben, de megcsináltam. A sok munka azonban nem tartott attól vissza, hogy még aznap elkezdjem megbontani az első szemeket – természetesen először a fa hátuljáról, onnan, ahol senki sem látta. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre előrébb haladtam, és külön élveztem, hogy sokszor úgy vissza tudtam csomagolni a szaloncukor papírját, hogy a szüleim nem vették észre, hogy megcsappant a készlet.”
