Vénusz szépségszalon

Franciás könnyedséggel és szókimondással párosulva. Végre egy igazi női film! A Vénusz szépségszalon három év késéssel érkezett Magyarországra. Először 2003. április 24-én mutatták be a 7. Francia Filmnapok nyitóelőadása keretében. Pedig a film 2000-ben négy kategóriában (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv, legjobb fiatal színésznő) is elnyerte Franciaország legnagyobb filmes elismerését – a francia Oscar-díjnak számító – Cézár-díjat.





A film egy Párizs belvárosában található szépségipari komplexumban játszódik, amelynek rózsaszín és neonkék miliőjében, a boldogság, örök szépség illúziójának szigetében, a hölgyek nemcsak szépülhetnek, de lelki támaszra is lelhetnek. A főszereplő Angele (Nathalie Baye) életét teljesen lefoglalja hivatása, miközben önmagára alig marad ideje: remekül bánik a kuncsaftokkal, kényezteti őket, de saját élete a lehető legzavarosabb. Eljátssza a független, munkájának élő, tartós kapcsolatra képtelen nő szerepét, aki azt vallja, hogy:
„A szerelem is csak a rabszolgaság másik formája”, ugyanakkor minden férfiban az igazit keresi. Inkább egyéjszakás kalandokba menekül és cinikusnak mutatja magát, holott igazi romantikus alkat. Ehhez társul még



bűntudata, amiért pár évvel ezelőtt, egy veszekedés során, elcsúfította volt férjének arcát. Ekkor találkozik Antoine-al (Simon Le Bihan), a fiatal szobrásszal, aki első látásra, vilámcsapásszerűen beleszeret, és örök szerelmet ígér neki. De Angele már nem hisz a nagy találkozásokban: képtelen elhinni, hogy a nagy Ő valóban belépett az életébe. Megkezdődik a küzdelem kettőjük között.
A helyzetet bonyolítja, hogy Antoine-nak van egy fiatal jegyese, aki nem hajlandó lemondani a fiúról…





A film egyik nagy erénye, hogy pontosan és hitelesen ábrázolja azt a folyamatot, amelynek során Angele megküzd a boldogságért, és elfogadja a nála tizenöt évvel fiatalabb Antoine szerelmét. A film ugyanakkor nem ragad le a „középkorúak krízise” lélekboncolgatásánál, hanem felszabadult vidámsággal és szókimondással mutatja be egy negyvenes asszony mindennapjait.
A dramaturgiai feszültségkeltés néhol akadozik: igen nehéz megoldani azt, hogy a többnyire egyetlen helyszínen játszódó történet, folyamatosan fenntartsa a nézők érdeklődését. Helyenként kifejezetten széttartó, töredezett a cselekmény. Bizonyos részek – például a romlottan csábító Samantha (Angele barátnője) karácsonyi öngyilkossági kísérlete – következmény nélkül maradnak, számos jelenet légüres térben lebeg. Például csak futólag tudjuk meg, hogy a gyermekien ártatlan Marie (Audrey Tatou), aki bonyolult szerelmi kapcsolatba kerül egy gazdag, idősebb pilótával, már több éve férjezett. Mindezért a dramaturgiai hiányosságokért bőven kárpótol a színészek játéka. Nathalie Baye egyszerű, sallangmentes, önironikus felfogásban játssza el az élet örömeit kedvelő, de kissé kiábrándult asszonyt. És persze ott van Audrey Tatou, a Francia Lány, akit az Amelie csodálatos élete című filmből ismerhetünk: bájos arcocskájával



(amellett, hogy a fiatal Audrey Hepburn-re emlékeztet) tökéletesen játssza el a kislányt, aki hamarosan nővé válik. “Kicsit zavartnak tűnt és állandóan elpirult” – emlékezett vissza Tonie Marshall rendező első találkozására Audreyval. „Olyan kis pöttöm, mint a valamikori régi szép idők színésznői, ugyanakkor van benne valami nagyon modern.”, mondta a rendezőnő, akivel mi is csak egyetérteni tudunk.

A filmkritikákban szokásos végkövetkeztetéssel leszögezhetjük: ha a női film egyik kritériuma az, hogy benne a férfiakhoz való kapcsolatot (a „pasizást”) ironikus, de bölcs és szeretetteli módon tematizálják, akkor a Vénusz szépségszalon alighanem ilyen film. Érzékeny, fájdalmas alkotás, amely felkelti a szolidaritás érzését, de mégsem Bridget Jones-i alapon. Vagyis a filmben nincs fogyókúra és állandó küzdelem a kilókkal, van viszont egy érett, elvált nő, aki egyáltalán nem akar megfelelni a férfiak által támasztott hamis női ideálképnek. A főszereplő(nő) dilemmája így nem az, hogy a film végére vajon eljut-e az „így fogadj el engem, ahogy vagyok” szerelmi szentenciájáig, hiszen ez számára nem kérdés, hanem az, hogy „van-e jövője annak, hogy így fogadsz el engem, ahogyan vagyok”. Ez a dilemma pedig kissé eltér a hagyományos „női filmek” logikájától, mert eleve olyan élet- és önismeretet feltételez a főhősnő részéről, amely bizonyos férfiak (és nők) számára kínosnak és kellemetlennek bizonyulhat.





Persze tudjuk, hogy a franciák csakis a szerelemről képesek filmet csinálni. Szerencsénkre. Hiszen amíg Hollywoodban az erőszak kultuszára hagyatkoznak és a legújabb digitális effektek pótólják a valódi emberi történeteket, addig a francia filmesek az örök téma érdekesebbnél érdekesebb feldolgozásait viszik a vászonra – mégpedig megalkuvás nélkül. Ezúttal azt üzenték nekünk, hogy az öregedés és a magány elől még a szépségszalonokban sincs menekvés: csak a szerelem válthat meg minket. Ha hagyjuk.

Szeptember 4-től a mozikban!