Látogatás Gáspár Lacinál

Negyedórával korábban érkezem a Megasztárosok tágas, pesti belvárosi lakásába. A biztonsági őr kedvesen beljebb tessékel. “Egyenesen, aztán balra. Laci mindjárt jön, csak telefonál.” – mondja suttogva, mint egy színházi ügyelő. Az előszobában összefutok Tóth Veronikával, aki éppen a mellékhelyiségből lép ki. Fején fülhallgató, kezében mini lemezjátszó. Hosszú pólót, kék rövidnadrágot visel. Zavartan köszönünk egymásnak, majd bekukkantok a hatalmas konyhába, ahol festői rendetlenség fogad. Üres ásványvizes üvegek, pizzamaradékok, papírpoharak szanaszét, akárcsak egy nagy házibuli után. Még hallom, amint Veronika – némi csalódottsággal a hangjában – kérdi a biztonsági őrt: “Lacihoz, ugye?”, célozva a munkáját végző újságíróra, azaz rám. Már éppen visszafordulnék, hogy megnyugtassam Veronikát, vele is fogok interjút készíteni a jövő héten, amikor végszóra megérkezik Gáspár Laci. Bemegyünk Laci szobájába, ahol sokkal nagyobb a rend, mint a konyhában. Az ágyon egy basszusgitár és a Biblia. Ahogy ő mondja, a két legfontosabb dolog a családján kívül.

– Valahol azt olvastam rólad, hogy nem nagyon szeretsz mosogatni.

– Ez nem igaz. Csak dühített, hogy amikor még sokan voltunk itt, a lányok elvárták, hogy utánuk is mosogassak. Egyébként, ha valahol vagyok, akkor magam után mindig elmosogatok.
 




– És otthon?

– Otthon a feleségem szokott mosogatni, de a házimunkából én is kiveszem a részem. Például szeretek porszívózni, törölgetni. Nem is érzem jól magam, ha a dolgok nincsenek rendben körülöttem, mert úgy gondolom, hogy ha az ember körül nincs rend, akkor belül sem lehet rend. Másrészt nem is lehet úgy készülni, ha az ember nem tudja, hogy hol van a feje.

– Hogyan jellemeznéd magad három szóval?

– Hát, őszinte, az biztos. A második: maximalista. A harmadik megbízható.

– Kitől örökölted a zenei hajlamot?

– Hát, anyámtól biztosan nem. Talán az édesapámtól. Ő nem volt zenész, de volt némi tehetsége a zenéhez, hobbi szinten gitározgatott is.

– Mikor kezdtél el zenével foglalkozni?

– Kicsi korom óta foglalkozom a zenével, de csak 15-16 évesen kezdtem komolyan venni. Addig azt hittem, hogy mindenki ugyanúgy érzi a zenét, mindenki ugyanúgy tudja ezeket a dolgokat zeneileg, mint én, de amikor 17 évesen először kezembe vettem a basszusgitárt, akkor jöttem rá, hogy ez nem úgy van. Magam is meglepődtem, hogy pár nap múlva már hallás után le tudtam játszani a zenéket, amiket a rádióban hallottam.





– És az éneklés?

– Mindig is vágytam arra, hogy énekes lehessek, de nem igazán hittem abban, hogy valaha is énekelni fogok. Sajnos sokan mondták a környezetemben, hogy nem jó, amit csinálok, és nem tetszik nekik, ahogy énekelek.

– De azért most már Balassagyarmaton is büszkék rád, ugye?

– Igen, persze. Most már elismerik, hogy tudok énekelni és gitározni is.

– Mit tennél, ha te nyernéd a vetélkedőt? Nagyon letörne, hogyha nem te nyernéd?

– Nem törne le, mert nem vágyom rá annyira, hogy én nyerjem meg a vetélkedőt. Csak ha már van egy döntő, akkor ebben szeretnék részt venni. Kicsit egyébként sajnálom, hogy nem hármas döntő van, hanem kettes, mert akkor már döntős lennék.

– Hogyan jöttök ki egymással most, hogy hárman maradtatok?





– Közelebb kerültünk egymáshoz. Nagyokat beszélgetünk, együtt ebédelünk, néha együtt is próbálunk. Amikor még tizenketten voltunk, kisebb csoportok alakultak ki, de most családiasabb a hangulat.

– Hogyan sikerült lefogynod 11 kilót?

– Tulajdonképpen soha nem voltam kövér. Csak nem törődtem magammal. Egyszer csak meghíztam, és úgy maradtam. Ez persze nem csoda, hiszen naponta 4-5 liter üdítőt ittam, négyszer ebédeltem, és rengeteg édességet ettem. A lefogyásban tulajdonképpen a műsor segített, mert a környezetváltozás és az állandó stressz miatt nem jutott eszembe, hogy annyi édességet egyek. Másrészt mivel korán lefekszem, nem eszem semmit este hat óra után.

– Sokan támadnak téged és Ibolyát, amiért romaként ilyen messzire jutottatok. Mi erről a véleményed?

– Nem foglalkoztat a kérdés. Szerintem a többségnek nem a származás a fontos, hanem a tehetség. Például nekem sokan írták az interneten, hogy mióta megismertem Gáspár Lászlót, azóta máshogy viszonyulok a romákhoz.

– Hogyan képzeled el magad öt év múlva, harmincévesen?

– Szeretnék több lábon állni a zenélésben: énekelni, lemezeket készíteni, basszusgitáron játszani. És szeretnék továbbra is ugyanolyan egyszerű ember maradni, mint amilyen most vagyok. És azt is szeretném, hogy az emberek továbbra is ugyanúgy szeressenek, mint most.





– Feleséged nem félt attól, hogy nem válnak valóra a vágyaid, vagy esetleg éppen attól, hogy nagyon is valóra válnak?

– Nem félt, mert bízik bennem. A feleségem tudja, hogy nem fogok elszállni, mert ahonnan én jöttem, attól lejjebb már nem lehet kerülni. Én semmiféleképpen nem fogom a családomat elhagyni, mert nekem ők a legfontosabbak.

– Van kedvenc könyved?

– Megmondom őszintén, nem sok könyvet olvastam. Olvastam persze párat, de amelyik a legjobban tetszett, az a Biblia.

– Valamiért gondoltam, hogy ezt mondod.

– Lehet, hogy sokan mondják ezt divatból, de nekem tényleg ez a kedvenc olvasmányom. Olyan történetek vannak benne, hogy az ember elgondolkodik, hogyan lehet emberi ésszel ilyet írni. Másrészt meg hiszek a sorsban, amit Isten irányít.

– Vallásos vagy?

– Én úgy gondolom, hogy nem a vallási szokások által leszek Isten szeme előtt kedves, hanem ha próbálok úgy élni, hogy hasonlítsak arra, amilyennek Isten Gáspár Lacit akarja. Szerintem nem az számít, hogy az ember milyen templomba jár, hanem az, hogy mit gondol a szívében, és hogy hogyan cselekszik.

Névjegy:





Gáspár Laci

Balassagyarmaton született 1979. június 19-én, az Ikrek jegyében. Öt testvére van, négy fiú és egy lány. Hat éve nősült, felesége gyesen van. Kislánya tizenöt hónapos. Eredeti szakmája: bútorasztalos. Soha nem járt énektanárhoz. Ahogy Bakács Tibor mondta, Laci igazi őstehetség: senki nem érti, hogyan tanult meg énekelni. Kedvenc zenei stílusa a jazz és a soul. Lemezajánlatot egyelőre még nem kapott.