Fanyar humorral tért vissza a Harry Potter írója – kritika

Egy regény szerintem akkor jó, ha amikor elfogynak a lapok, az ember úgy érzi, még nagyon sokat tudna olvasni ezekről az emberekről. J. K. Rowling új könyve az én szememben ilyen. A szerző írt egy korszakalkotó világsikert a varázsvilágról, most pedig, úgy tűnik, a mai muglitársadalom sokkolóan őszinte tükre született meg a tollából.

Dióhéjban a történetről: Egy csóró, de magát decensnek gondoló angol városkában, Pagfordban váratlanul meghal a városi tanácstestület egyik oszlopos tagja, Barry. Az, hogy elmegy, nagy hatással van a helybéliek életére: szép számmal akadnak olyanok, akik anyagi hasznot vagy társadalmi előbbre jutást remélnek a változástól, de olyanok is, akik képtelenek feldolgozni a veszteséget, amelyet a különleges ember elvesztése okozott. A változás szele mindenkit megérint, elkerülhetetlenül – Pagford Barry halála után többé nem ugyanaz a hely. Távozása egyaránt lázba hozza a kiérdemesült, Mr. Dursley-kinézetű helyi csemegeboltost, az unatkozó, szexéhes melltartóárus középosztálybeli feleséget, a magát és családját felsőbbrendűnek gondoló, „szalvétával fogom meg az uram legékesebb szervét is” stílusú főállású családanyát is. Ugyanígy a szociális munkást, a helyi tiniket, de még a pagfordi gettó, az úgynevezett Parlag családjait is, ahol a drog, a pia és az erőszak az úr.

„A mai kor szülői mennyire nem ismerik a saját gyerekeiket”

Rowling művében az egyik fő konfliktust jelenti, hogy a városi elit el akarja érni, hogy a Parlag leváljon végre a településről, és még a szél is vegyen más irányt, hogy ne rontsa a levegőt a pöcegödörszag, ami onnan árad. Ennek köszönhetően a város lakói két ellenséges táborra oszlanak, és egymás ellen indított hadjárataik során csak azt nem veszik észre, hogy a saját gyerekeik azok, akik dühtől vezérelt, lázadó tinikként leginkább akadályozzák őket a céljaik elérésében. A szerző nem huny szemet a szívrepesztő tény fölött, hogy a mai kor szülői mennyire nem ismerik a saját gyerekeiket, azok problémáit, gondolatvilágát, ahogyan az is hátborzongató őszinteséggel kerül terítékre, hogy az emberek nem kíváncsiak más nyomorára, nem segítenek a bajba jutottaknak, sőt elfordítják a fejüket. A tiniről, aki súlyos önutálatában önmagát vagdossa, a fiatal lányról, aki fűvel-fával lefekszik a bokrokban azzal a céllal, hogy csak foganjon már egy gyereke valakitől, aki aztán kitépi a pusztító nyomorból, amiben él. Imádom Rowling művében, hogy a szereplői nem tökéletesek, hanem valódi karakterek, gyarlók, életszagúak, hibáznak, és legtöbbször nem bánják meg a bűneiket. Ennek egyenes hozadéka az, hogy minden szereplőben ráismerhetünk valakire a saját életünkről: legyen az a volt anyósunk, egy kellemetlenkedő szomszéd vagy épp a legjobb barátunk – ettől jó, ettől igaz, ettől hiteles az egész. Maga a történet nem túl bonyolult, ám a karakterek megtöltik élettel. A könyv eleje becsapós! Száraznak, érdektelennek tűnik, de ha az ember túlolvassa magát az első ötven oldalon, beszippantja, és nem ereszti, amíg csak el nem ér a VÉGE feliratig.

Elmarad a happy end

Az utolsó oldallal pedig elmarad a happy end. Az olvasó ahelyett, hogy elégedetten becsukná a könyvet, csak bámul maga elé, megrendülve, értetlenül, és továbbgondolja a történetet, hogy aztán levonja magában a következtetést: jobbá kellene tenni a világot, fel kellene rázni úgy, ahogyan arra csak a Barry-féle emberek képesek. A baj azonban az, hogy belőlük kevés van – tucatnyi Shirley, Howard, Gavin, Mócsing és Samantha tesz arról, hogy az igazi, mindenre kiterjedő happy end mindannyiunk életében csak álom maradhasson. Az Átmeneti üresedés világszerte megosztotta az olvasókat. Szerintem amellett, hogy szórakoztató, fontos mű, korrajz mély mondanivalóval, mindenféle hatásvadászat és öncélú trágárság nélkül tálalva. Felnőtteknek ajánlom, mert a lélekben átmeneti üresedést hagy maga után…

Továbbra is azt gondolom, hogy J. K. Rowling egy zseni.

Akció! Rendeld meg a könyvet, most akciós áron a polc.hu oldalról!