Megható történet egy ovis kisfiúról

Húsz éven át – leszámítva az egy-két Pécsen és Pesten töltött évet – én mindennap átmentem Anyuhoz az oviba. Ott kezdtem a napjaimat, reggel, iskola előtt is levizitáltam, és délután, suli után is lejelentkeztem Anyumnál. A húsz év alatt rengeteg gyereket megismertem, nagyon sok kisfiúval és kislánnyal barátkoztam össze. Húsz évre visszamenőleg szinte minden gyereknek emlékszem a nevére, meg tudom mondani, ki melyik csoportba járt, kit milyen autóval hordtak. Egyrészt találkoztam velük nap mint nap, másrészt itthon is sokat hallottam róluk Anyutól. Aztán három évvel ezelőtt egy “új” Kisfiúról kezdtek el szólni Anyukám élménybeszámolói.

Egy Kisfiúról, aki akkor valamivel több volt, mint három és fél éves. Akit nem sokkal korábban írattak be az oviba. És akinek nagyon keservesen ment a beszoktatása. Mindig elmesélte Anyu, hogy ez a Kisfiú mennyire bújik, ragaszkodik a Szüleihez, a Nagyszüleihez. Hogy képtelenség reggelente otthagynia Őt a Családnak, mert olyan vigasztalhatatlan-éktelen sírásban tör ki.

Anyukám, aki egyébként gazdasági területen dolgozott az oviban, nem óvónő volt, vette pártfogásába a Kisfiút. Megesett rajta a szíve. Nem bírta hallgatni a keserves sírást, és nem bírta megállni, hogy ne menjen be a Gyerekhez a csoportba.

Vigasztalta, bevitte magához az irodába, feltérdeltette az íróasztalára, ahonnét pont kilátott az ablakon, és ahonnét addig integethetett a Szüleinek, amíg csak látta Őket. Bekapcsolta Neki a nagy, csörgő-zörgő, kattogó és csilingelő elektromos, slejfnis számológépét, amit hatalmas élvezettel, nagy boldogan nyomkodott a Gyerek. Néha, amikor rosszabb napja volt, akkor kiadta az ukázt Anyumnak, hogy: “Majika néni, hívjad fel azs Apát, és mondd meg Neki, hogy nagyon sijessen éjtem!” Anyukám pedig felemelte a telefont, lenyomott rajta néhány találomra kiválasztott gombot, és hívást színlelve, korholón-sürgetőn továbbította az üzenetet az Apuka felé. Akkor a Kisfiú megnyugodott, tudta, hogy amennyire csak tud, sietni fog érte az Apukája, és megbékélve, egy hang nélkül visszament a csoportba.

Nagyon megszerette Anyukám ezt a Kisfiút, és a Kisfiú is Őt, így szinte mindennapos téma volt a Kisgyerek nálunk. Mindennap mesélt Róla valamit Anyukám. Minden áldott délután, hazaérve a munkából, Anyukám beállított a szobámba, és elmesélte, hogy aznap épp mi történt a Kisfiúval.

Annyira nem voltam boldog ezektől az élménybeszámolóktól, mert ki sem látszottam a tanulnivalóból. Vizsgaidőszakom volt, a határidők hurokként kígyóztak a nyakam körül, és fojtogattak, én pedig azt sem tudtam, mihez kapjak, hol áll a fejem. De Anyukám nem zavartatta magát. A napi minimum tíz perces kis élménybeszámolóját nem hagyta ki. Mindennap meghallgathattam, hogy mennyire helyes, mennyire aranyos, mennyire szép és mennyire illemtudó ez a Kisgyerek. Gondoltam magamban, hogy persze, persze, biztos az, pont ugyanúgy, mint a többi ötven gyerek. Aztán ahogy telt az idő, a végén – hála Anyukám rengeteg duruzsolásának – , csak belekerült az a kis bogár a fülembe, ami nem hagyott nyugodni. Kezdtem egyre kíváncsibbá válni, már én kezdeményeztem az élménybeszámolókat, és ott tartottam, hogy szerettem volna megnézni magamnak ezt a Kisfiút. Elhatároztam, hogy megismerkedek Vele.

A munkahelyemen, ahol akkoriban dolgoztam, fél tizenkettőtől fél egyig tartott az ebédszünet. Ugyan fél órányi távolságra volt egymástól a munkahelyem és az otthonom, és vele együtt az óvoda is, ennek ellenére egyik nap felkerekedtem, hogy eljöjjek az oviba. Elindultam a munkahelyemről 11:30-kor, nyakamba vettem a várost, és sűrűn kapkodva a kis virgácsaim, délben befutottam az oviba. Egyenesen Anyukám irodájába siettem, és csak annyit mondtam Neki, hogy mutassa meg azt a Kisfiút, akiről annyit mesélt. El is indultunk a csoport felé, amikor az irodaajtóból Anyut visszafordította a megcsörrenő vezetékes telefon hangja. Ő visszalépett az irodájába, én pedig elindultam egyedül a csoport felé. Akkor jöttek vissza a mosdóból a gyerekek, ebéd előtt voltak. Az ajtó előtt sorakoztak, és hatalmas lármát csapva köszöntek-kiabáltak nekem. Óriási hangzavar kerekedett, nyúltak, integettek felém a kis kezek, húzgálták a ruhám alját, belecsimpaszkodtak a karomba, amikor is megpillantottam egy Kisfiút. Egy tündéri, tüneményes, pöttöm Kisgyereket, aki csak állt ott, a többiek gyűrűjében, nézett rám a nagy barna szemecskéivel, de nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Számomra ott, akkor megszűnt minden. Megszűnt a külvilág, elnémult a sok kis hangos száj, nem láttam a kapálózó kezeket, nem láttam, és nem hallottam semmit. Álltam ott, mint aki kővé dermedt, mozdulatlanul, megbabonázva. Csak Őt láttam, csak ezt a Kisfiút, és csak Őrá figyeltem.

Leguggoltam Hozzá, néztem a hatalmas barna szemeit, a szép kis arcát, és épp csak köszönni tudtam Neki, amikor megjelent Anyukám, csodálkozva nézve ránk:
Ti már össze is ismerkedtetek? Honnét tudtad, Eszter, hogy Ő az a Kisfiú, akiről meséltem?!
Nem tudtam. És mégis tudtam. Gondolkodás nélkül, ösztönösen Hozzá léptem oda, megéreztem, hogy Ő az. Tudtam, hogy csakis Ő lehet ez senki más.
Nézd csak, ő az én lányom – mondta Anyukám a Kisfiúnak  –, Eszternek hívják. Megmondod neki Te is a neved?
Pár pillanatnyi hezitálás következett, majd nagyon halkan, félszegen, a teljes nevét elárulva bemutatkozott – egy pillanatra sem véve le rólam a szemét.
Gyönyörű neved van! – mondtam Neki, majd miután láttam, hogy elindult a sor a csoport felé, megsimogattam a pocakját, és ennyit kérdeztem Tőle:
Hékás, az ebédet ki fogja megenni, ha Maga már most jóllakik ezzel a nyaklánccal?!
Ugyan a kis borostyán lánc rágicsálását nem hagyta abba, de egy kis mosolyt megeresztett felém. Közben pedig biztos azt gondolta magában, hogy a hülye néninek még annyi esze sincs, hogy tudja, a láncok nem ehetőek…
Nyomtam egy puszit a feje búbjára, aztán Ő eltűnt a csoportban, én pedig futóra fogtam a lépést, és az ebédszünetemet ebéd nélkül töltve, visszarohantam dolgozni.

Annyira elvarázsolt ez a röpke pár perces találkozás, hogy úgy döntöttem, ha korogni fog a gyomrom, ha nem, másnap újra hazajövök ebédszünetben, és megpróbálok újra találkozni Vele. Így is tettem….

Olvass tovább Eszti blogján