Szabadidő

„Soha nem lesz olyan könyvem, aminek happy end a vége”

Régen nem szeretett olvasni, ma már valódi függő. Interjú egy „másfélkönyves” szerzővel, aki túl van egy ország- és egy karrierváltáson is.

Az nlc olvasóinak ismerős lehet Zsingor Tünde neve, ugyanis bő egy évvel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy milyen tapasztalatokat szerzett, miután hátrahagyta PR-projektmenedzseri állását, hogy Norvégiában kezdjen új életet edzőként (lásd kapcsolódó írásunkat). Az akkori interjúba nem kerülhetett be, hogy Tünde épp egy könyvön dolgozik, mivel még nagyon korai stádiumban volt a projekt, idén szeptemberben azonban végre megjelent a Ne tudd meg! című kötet, így már semmi sem állt az újabb beszélgetés útjába.

Anélkül, hogy lelőnénk a poént, miről szól a könyved?

Egy negyvenhez közelítő nőről, aki sosem volt ura a saját életének. Többször próbálkozott az öngyilkossággal, de nem járt sikerrel, emiatt egy pszichológussal próbálja feldolgozni a problémáit, eközben viszont egy csomó mindent megtud a családjáról, a szüleihez fűződő viszonyáról. Eddig egy átlagos sztorinak tűnik, de az egész végén van egy hatalmas csattanó.

Tünde régen nem szeretett olvasni, ma már „függő” (Fotó: Aleksander Naes)

Elég különleges témaválasztás egy első regényhez, esetleg akadnak benne személyes vonatkozású szálak is?

Írás közben nagyon igyekeztem, hogy lehetőleg semmit se tegyek bele magamból és a saját életemből. Volt egy rész, amikor a főszereplő azon gondolkodik, hogy még sosem kóstolta meg a fahéjas fánkot, és azon dilemmázik, hogy egyen-e reggelire. Először azt írtam, hogy imádja a fahéjas fánkot, de aztán rájöttem, hogy az nem ő, hanem én vagyok. A főszereplőm viszont teljesen más ember, így ő nem szeretheti. Ilyen apróságokon rágódtam folyton, de persze még így sem sikerült magamat teljesen kizárni a könyvből. Ettől függetlenül a történet teljesen fiktív, semmi valós alapja nincs, nem ismertem ilyen vagy hasonló embert.

Akkor is elég súlyos témákat boncolgatsz a könyvben, ha csak az öngyilkossági kísérletre gondolok, de, anélkül, hogy elspoilerezném, a főszereplő családi viszonyai sem egyszerűek…

Ezt abszolút így terveztem, sőt több könyvön is dolgozom már azóta, egyik sem lesz egyszerű történet. Ugyanis amikor olvasok, akkor nem szeretek lineáris sztorikat követni, szeretem, ha egy könyv úgy van megírva, hogy már olvasás közben el kelljen gondolkodni rajta. Ettől mélyebb lesz az élmény, jó esetben pedig még a könyv befejezése után is foglalkoztatja az embert, amit olvasott.

Ez az első könyved, mennyi ideig tartott megírni?

Valójában a második, az elsőt még 14 éves koromban írtam, 20 voltam, amikor kiadták. De az még egy nagyon „gyerek” sztori, nem is nagyon szoktam emlegetni. Sokkal inkább tartom a Ne tudd meg!-et az első könyvemnek, a korábbi egyfajta szárnypróbálgatás volt.

A Ne tudd meg! első oldalát négy évvel ezelőtt írtam, de utána meg is álltam. Lefoglalt a munkám, ráadásul újságíróként is írnom kellett, a nap végére már sem ihletem, sem motivációm nem maradt írni. Egyébként ez is motivált a külföldre költözésben, és láss csodát: tavaly kiköltöztem Norvégiába, és négy hónap alatt sikerült is megírnom a könyvet.

Persze akkor, félig munkanélküliként több szabadidőm is akadt, plusz elég nyomorúságos helyzetbe kevertem magamat a költözéssel, a munkahelykereséssel, az érzelmi hullámvölgyekkel, az egyedülléttel, a létbizonytalansággal, amit remekül fel tudtam használni, hogy inspirációt találjak a folytatáshoz. Ha valahol megakadtam egy-egy fejezettel, csak lementem a három percre található sziklás tengerpartra üldögélni, nézelődni egy kicsit. Volt olyan, hogy leültem, és tíz másodperc alatt megvolt a megoldás egy olyan kérdésre, amin korábban akár egy napot is görcsöltem.

Fotó: Zsingor Tünde

Úgy érzem, mintha az inspiráció ott lebegne valahol a levegőben körülöttünk, csak a szemünk nem elég érzékeny ahhoz, hogy észrevegye, a fülünk nem elég kifinomult, hogy meghallja. De ha kiülök a tengerhez, mintha tapintani tudnám ezeket a mondatfoszlányokat; két ujjam közé csippentve megfogom, és ráteszem őket az üres papírra. Így már mindenki láthatja. Emiatt nem is érzem teljesen a sajátomnak a történetet, én csak az eszköz vagyok, amelyen keresztül a már létező szavak papírra kerülnek.

Emlékszem még az előző interjúra, akkor tényleg elég kemény helyzeteket kellett kibírnod. Hogyan maradt lelkierőd, energiád az íráshoz?

Azért még most sem tökéletes minden. Persze sokat változtak a dolgok, viszont még most sem tudom, hogy teljesen kint vagyok-e már a gödörből. A sok küszködés közben viszont a könyv hatalmas motivációt jelentett, ezért nem volt nehéz arra koncentrálnom. Igaz, hogy összevissza dolgoztam, és keveset aludtam, de voltak teljesen szabad napjaim is, azok minden percét a könyvre tudtam fordítani. Meg úgy voltam vele, hogy ha már mindent feladtam ezért, akkor haladjak is, és vigyem véghez, amit elhatároztam, ha fene fenét eszik is.

Nem is ütköztél semmilyen akadályba, amit le kellett küzdened?

Nézd, szerintem nem maga az írás a nagy kunszt, ha lendületben vagy. Az igazi munka, az utána jön. Kiadót találni például nem túl könnyű. Az összes létező céget megkerestem, amelyik ma Magyarországon könyvkiadással foglalkozik. Egy részük egyáltalán nem reagált, körülbelül a felük pedig annyit írt vissza kedvesen, hogy „nem”. Végül egy ajánlásnak köszönhetően találtam rá az Aposztróf kiadóra tavasszal, akik az őszi szezonra betervezték a könyvem kiadását.

Sokat kellett „reszelni” a kéziratot a kiadáshoz?

Ez volt az egyik legkeményebb része. Valójában nem is változtattunk túl sok mindenen, de vagy százszor olvastam újra, hogy minden a helyére került-e, rendben van-e a lektorálás, a szerkesztés. Kemény volt, de imádtam ezt a szakaszt.

Érzek a levegőben egy nagy „de”-t…

Igen, az utolsó úgynevezett proof ellenőrzése során már csak a legapróbb hibákat kerestük. Ekkor viszont teljesen kibuktam, a barátnőmet hívogattam, és tőle kérdeztem, hogy „miért engedted, hogy ezt a szöveget kiadassam, most mindenki, aki elolvassa, megtudja, hogy milyen béna író vagyok…”.

Mi volt a reakciója?

Csak fogta a fejét, és annyit mondott: „azt hittem, van még egy nyugodt hónapom, mielőtt eljutnál erre a pontra”. Megkérdezte, hogy milyen mottót írjunk a borítóra, amire az volt az első válaszom, hogy „csak a negyvenedik oldalig juss el, ígérem, onnantól már jó lesz”.

Erős kontraszt ahhoz képest, hogy négy hónap alatt végeztél vele, mert vitt magával az inspiráció.

Baromi nehéz meghatározni, hogy mit érzek most. Itt a saját példányom a kezemben, és nem merek belenézni. Nem szégyellem, vagy ilyesmi, nem erről van szó, nem is tudom, hogyan tudnám ezt körülírni. Amikor írsz egy könyvet, óhatatlanul is beleteszel ezt-azt a legféltettebb belső dolgaidból. Szerintem ez az, ami engem kiakasztott, hogy most mindenkinek megnyílok kicsit.

A másik furcsa élményem szeptemberben volt, amikor hazautaztam a megjelenés idejére. Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy a saját könyvemet boltban megvehessem. Be is mentem egy könyvesboltba, az újdonságok felirat alatt meg is találtam a könyvet, ráadásul kiemelt helyen. Én meg csak álltam ott, vagy tíz percen keresztül, és arra gondoltam:

Basszus, Tünde, érezzél már valamit! Ezért szenvedtél, ez volt az álmod!

Hiába, nem éreztem semmit, csak annyit, hogy elterveztem, kitaláltam, véghez vittem – mi ebben a nagy kunszt?!

„Csak álltam, és nem éreztem semmit” (Fotó: Zsingor Tünde)

Ennek ellenére máris a következő könyveden dolgozol, ha jól tudom.

Abszolút, tartom magamat a tervekhez: ha az volt az álmom, hogy író leszek, akkor az leszek! Már az egyharmadával el is készültem, az első könyvem kiadása utáni sokk meg majdcsak elmúlik. Egyszer.

Akkor valóban nem tétlenkedsz. A harmadik könyved miről fog szólni?

Volt egyszer egy furcsa álmom, amiben két kisgyerek szerepelt, akiket kiközösítettek az osztálytársaik. Viszont ők is szerettek volna játszani, ezért építettek egy hintát, amit kilógattak az ablakon. Tragikus a sztori vége, nem mondom el, hogy mi történik, de azt elárulom, hogy nem a hinta szakad le. A középpontban viszont nem is annyira a kirekesztés vagy az iskolai bullying áll, hanem inkább a szülő–gyerek kapcsolat. Hogy egy gyereknek nem elég ételt tenni az asztalra, tiszta ruhát adni és iskolába járatni, a lelkével is épp annyit kellene törődni.

Úgy érzed, a mai szülők nem törődnek eleget a gyerekekkel?

Dehogyis, de az már biztos, hogy nem értik őket – teszem azt, én sem! Szerintem a társadalami berendezkedésünk miatt kevesebb idő és energia jut erre, vagy csak nem tartjuk még elég fontosnak, hogy ne csak a külsőségekkel, de a bensőnkkel is törődjünk. Nem tudom, nem vagyok szociológus, de ígérem, könyvben majd jó lesz.

Ez is elég súlyos téma, ha jól sejtem, ez sem lesz egy kifejezetten vidám regény.

Már most tudom, hogy soha nem lesz olyan könyvem, aminek happy end a vége.

Miért?

A reneszánsz korban például bevett szokás volt, hogy a színházi darabokat úgy írták meg, hogy a nagy tragédia után a végén volt valamiféle feloldozás is, hogy a néző ne letargiába süppedve hagyja el a színházat – és vissza is jöjjön. Én pont ezt a feszültséget nem szeretném feloldani azért, hogy te mint olvasó mélyebben is belegondolj, sőt hosszabb időn át rágódj azon, amit olvastál.

Csak regényekben gondolkodsz, vagy más műfajokat is kipróbálnál?

Egyelőre maradok a klasszikus regénynél. Versekkel kezdtem, amikkel elég szép eredményeket értem el már fiatalkoromban, de úgy érzem, nem vagyok több egy középszerű költőnél. Abból meg nem kell még egy a piacra. Ha nem fogok legalább olyan jó verseket írni, mint József Attila, akkor lehet, hogy sosem lesz verseskötetem kiadva. Imádok dalszövegeket írni, a dallamot, a ritmust, mindent hallok a fejemben – de sajnos sem kottázni, sem énekelni nem tudok, szóval így egy kicsit nehéz. Amit viszont nagyon szeretnék, mondjuk a következő tíz évben, hogy az egyik színművemet viszontláthassam a színházban. Legalább egyszer, amíg élek.

Az írás mellett a mai napig dolgozol edzőként?

Igen, ez egy nagyon jó lehetőség volt, hogy kipróbáljam magamat más területen is, és új dolgokat tapasztaljak. De amilyen gyorsan sikerült kiköltöznöm és váltanom, olyan gyorsan változhatnak tovább a dolgok, ezért nem tartom kizártnak, hogy az edzőséget elhagyom, ha találok valami mást, ami érdekel. Az írást viszont szeretném folytatni.

Akár főállásban?

Nem tudom elképzelni, hogy az írásból megéljek, a sztorijaim ugyanis nem könnyed populáris témákból válogatnak. Lehet, hogy saját magam teremtem meg a szűk olvasói közönségemet. Persze nagyon szeretném, ha egyszer ebből élhetnék, de meglátjuk, mit hoz az élet. Tervben van, hogy a következő könyvemet lefordíttatom majd angolra, és megpróbálom itt is kiadatni.

Írni viszont csak magyarul vagyok hajlandó, mert egyetlen más nyelvet sem szeretek annyira, mint a sajátomat.

Eddig az írásról beszéltünk, mi a helyzet az olvasással? Mennyit szoktál olvasni?

Ha korábban kérdezed, egészen mást mondtam volna, régen ugyanis nagyon nem szerettem olvasni. Ezúton kérek elnézést Gárdonyi Gézától, de bizony én az Egri csillagokat az utolsó szó után a falhoz vágtam. A két Lottinak sem tudom meg a végét sosem, de például a Lassie hazatért is utáltam. Gimibe kerülve kezdett ez megváltozni, ahol a magyar tagozaton minden héten el kellett valamit olvasni, és szerencsére a tanárom csupa jó könyvet választott. Így kezdtem megszeretni az olvasást, olyannyira, hogy már az egyetemen is drámakurzusokat végeztem pluszban.

Az egyetem elvégzése után aztán sokáig megint nem olvastam, mert valahogy nem volt benne a mindennapi rutinomban, de volt egy kolléganőm, aki minden héten új kötettel a hóna alatt jelent meg, és az ő hatására találtam egy könyvet, ami érdekesnek tűnt. Megvettem, elolvastam. Onnantól elindult a lavina. Viccből kipróbáltam, hogy van-e házhoz szállítás Norvégiába, de végül a bolt nevetett, mert két nap alatt ideért a csomag Pestről. Azóta havi rendszerességgel rendelek.

Sajnos nem mindig sikerül eltalálni, hogy jó könyveket vegyek. Imádom, hogy sokan fáradoznak ma otthon azon, hogy mindenki tudja meg: olvasni menő, de sajnos ennek a lelkesedésnek a hatására elkezdtünk mindent fogyasztani, kritika nélkül. Sok olyan könyvet olvastam el, amit különböző fórumokon agyondicsértek, én meg felháborodva püföltem vele a földet. A barátnőm szerint könyvet kidobni bűn, szerintem viszont van, amit jobb visszaadni a természetnek. Persze mindenkinek más az ízlése, lehet, hogy mások majd az én könyvemmel püfölik a földet, ki tudja, de ha már elvégeztük a dolgunkat, és az olvasást menővé tettük, akkor itt az ideje a következő lépésnek: kritikusi szemet növeszteni.

Mit tanácsolsz azoknak, akik már gondolkodtak rajta, hogy szeretnének könyvet írni?

Nehéz kérdés, nekem soha senki nem tanácsolta, magától jött. A kiadásban sem volt sem tapasztalatom, sem segítségem. Úgyhogy azoknak, akik az írással kacérkodnak, azt mondanám, 

tegyék bele a szívüket-lelküket, aztán reménykedjenek a kiadók jóindulatában.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése