Szabadidő

Magyarok ragadtak a perui vesztegzárban – mentesítő különgép az egyetlen esélyük hazajutni

Újságíró kollégánk, Mihalicz Csilla kilencedmagával túrázni indult Peruba március 10-én. Még jártak a repülőgépek, és halvány gondolatként sem volt jelen a dél-amerikai országban a vesztegzár. Egy hegyi faluban érte őket a hír, hogy beláthatatlan ideig nem tudnak kijutni Peruból, mert Lima április 14-ig teljes légtérzárat rendelt el. Innentől átadjuk Csillának a szót.

„Minek jöttetek ide? Mindenki maradjon a saját országában!” – ezt egy perui hegyi faluban vetette oda nekünk egy idős asszony egy héttel ezelőtt. Igaza van, de ez most nem segít rajtunk. Éjfél előtt, épp fél órával a perui vesztegzár életbe lépése előtt befutottunk egy városba, ahol reptér is van, jobban tolerálják a turistákat, és van reményünk hazajutni – legalábbis akkor még azt reméltük. Kettesével hagyhatjuk el a hostelt, naponta egyszer, élelemért.

Minek jöttünk ide? Hangzott a kérdés, a válasz pedig egyszerű: megnézni a világ legmélyebb kanyonját, a Szivárvány-hegyeket, a Machu Picchut és más inka romokat, a legelésző alpaka csordákat, és Peru legrégibb lakott települését, amelyet Pizzaro konkvisztádorai sem találtak meg, pedig a bor miatt nagyon keresték. Hosszasan sorolhatnám, mi mindent akar látni egy hátizsákos turista Peruban.

Az utazás hajnalán már éreztem, hogy nem szabadna elindulni, pedig nem vagyok az a látnok-fajta. Azt is tudtam, hogy nem a szokásos utazás előtti para uralkodik rajtam, sűrű volt a levegő már odahaza is. A csoportdinamika ilyenkor két irányt vesz: a dominóelv alapján vagy az aggodalom ragad át a többiekre is, vagy a megnyugvás a szorongóra, hogy úgyis minden rendben lesz. Mindig rendben szokott lenni minden.

Kivéve, amikor olyasmi történik, ami még soha

Március 10-én még minden repülőgép felszállt Amszterdamból, csak a súlyosan fertőzött országokban induló járatokat törölték – például valamennyi olaszországi járatot. Akkor még minden óvintézkedés túlzott reakciónak látszott, az is, hogy a tengerentúli járaton az utasok kábé harmada maszkot viselt. Ugyan már, mitől véd az meg, gondoltuk, hagyjuk már a pánikolást!

Limából Arequipába érkezve már csak az új kihívások izgattak. Hogyan fogom bírni másnap a 4700 méteres magasságot? Hamarosan kiderült, hogy nemcsak a magashegyi betegség fog minket nyomni. Már a pénzváltóban láttuk, hogy a turistákhoz szokott helyen sokan félnek tőlünk – amint beléptünk, előkerültek a maszkok. A klímaváltozás nehéz órákat okozott: míg mi a hegyekben jártunk, ebben az évszakban soha nem látott özönvíz zúdult Arequipára. Sűrű ködben, lezúduló sárfolyamokon átkelve, hajtűkanyarokkal teli úton ereszkedtünk le a hegyről. A városban már elállt az eső, a meredek utcákon azonban még mindig zúdult le a sárvíz.

Hirtelen olyan érzésem lett, mintha egy akciófilmbe csöppentünk volna: haladjunk mindig csak előre, mert a hátunk mögött robbannak a hidak.

Másnap indultunk a hegyekbe, kis falvakon utaztunk át, a helyiek közül sokan az orruk elé emelték a kezüket, a boltban egy nő nem vette el a kezünkből a pénzt. Sebaj, haladunk tovább! Örültünk, hogy kilenc fős csapatunk a Mirador Adventures vezetőjének, Nagy Endrének, némi rumnak és a kémiai vegyületek szerencsés találkozásának köszönhetően lassan összetartó, vidám csapattá kovácsolódik. Megnyugtatónak éreztük, hogy egyelőre a barátságos emberek vannak többségben a peruiak közt is.

A Cotahuasi kanyon bejáratánál az azonos nevű kis falu az első úti célunk. Pompás kis szállásunkat családi vállalkozásban argentin férjével üzemelteti egy helybeli asszony. Másnap megvan az első komolyabb magashegyi élményünk: a masszív rosszullétet legyőzve sikerül fölkapaszkodnom 4100-as magasságba a kőerdőhöz. Fejünk felett két kondorkeselyű köröz, lábunk alatt meredeken szakad a mélybe a hegy hátsó fala. Azt látom, azt érzem, amiért idejöttem.

Másnap a sivatagos kanyonban kígyózó folyót követve kaktuszerdők közt botorkálunk a forróságban, az utat itt-ott leomlott kövek torlaszolják, fejünk felett is peregnek lefelé. Úti célunk az eldugott ősi inka falu, ahol megtaláljuk, amit azok a bizonyos egykori hódítók nem: a bort (is) termelő helyieket. Háziasszonyunk sűrű levest és bélben főtt babot tálal föl rizzsel, amit a végén pisco (törkölypálinka) segít megemészteni. Utolér a nyugalom: ha csak ennyi jutott, akkor már megérte. És hát ennyi jutott.

Éjfélkor jött a hír, hogy már nemcsak elnöki ajánlás, hogy mindenki maradjon otthon, hanem szigorú vesztegzár készülődik. Döntenünk kell, hogy maradunk a faluban, hátha maguk sem gondolják ezt az egészet komolyan, és önfeledten túrázgathatunk tovább egy-két nap múlva, vagy megpróbálunk a hátralevő tizennyolc óra alatt eljutni egy nagyvárosba, ahol van repülőtér. Egyhangúlag az utóbbit szavazzuk meg. Cuzco elérhetetlen távolságban van, Arequipába vissza csak tíz óra az út. Még némi kedvezményt is adnak a jegyre, csak menjünk.

Szitkozódva csomagolok. Még arra gondolok, hogy talán nem igaz, hogy megőrült a világ, és csak egymást majmolják a politikusok, riogatva a népet, és hogy emiatt megy éppen füstbe az én egy éve dédelgetett szép tervem, vész kárba sok-sok pénzem, korlátoznak a mozgásszabadságomban. De feleszmélek, amikor a néni a hegyen egy kérdéssel helyre tesz: minek jöttem ide?! Miért nem maradtam otthon?

Eszembe jut, mit gondoltam az utolsó otthoni napokban a kisföldalattin, mikor olasz beszédet hallottam: tényleg ideutaztak? Miért nem maradtak ők is otthon?

A szerző fotója

A szerző fotója

Utolsó hegyi ebédünket békés helyiek közt költjük el lezárt redőny mögött. Nyilván a rendőr is tudja, hogy ott vagyunk, hisz egy ilyen pici faluban mindenki tud mindent. Szemben épp egy bankfiók, a biztonsági őr unalmában minket bámul. Csendben esznek körülöttünk, mindenki a hatalmas képernyőre mered, valami horrorfilm megy éppen – addig sem kell gondolni a valóságra, ami most sokkal rémesebb: tizennyolc óra múlva leáll itt az élet.

Délután kettőkor tényleg elindul a busz. A sofőr letolja az út első hat óráját megállás nélkül. Fölkúszunk ötezer méteres magasságba, a keskeny hajtűkanyarokban a ködben négyszer is majdnem csattanunk. A hólepte útszakaszon lassan haladunk, lámák és alpakák rebbennek szét előttünk. Az utasok egy része hány, más részük imádkozik, én nézem a tájat – többé úgysem látom.

Lejjebb ereszkedve ipari és bányatelepeken robogunk át minden sebességkorlátozást megszegve, tőlünk karnyújtásnyira nádból, sárból tapasztott kunyhókból emberi élet jele dereng. A bányákban vagy az útépítésen dolgoznak, ide hálni járnak haza. Mivel éjfélig Arequipába kell érnünk, csak egyszer állunk meg a tíz óra alatt: egy sötét, bűzös bódéban a dolgunkat végezni.

Mintha hazaérkeznénk, úgy borulunk éjfélkor ősz házigazdánk nyakába, akitől három napja örökre búcsúztunk. Hálásak vagyunk, hogy befogad – a házban csak mi vagyunk. Szerencsénk van vele: sok szálláshely az egekbe emelte az árakat, ha egyáltalán beenged turistákat. Március 16-a van. Elönt a rémület, hogy idegenként járunk egy másik földtekén, ahonnan csak repülővel juthatunk. Lima lezárta a repterét, a magyar követség pedig már reggel óta tudja, hogy ott vagyunk, és haza szeretnénk jutni, amint lehet. Egyelőre nem lehet, ez világos.

Másnap már nem is vagyunk biztosak abban, hogy csak a hazafelé vezető útra kell koncentrálnunk. Előttünk volna még az útitervünk háromnegyede. Hátha csoda történik, és megint lesz közlekedés, és nyájas perui emberek állnak mindenfelé, akik örülnek, ha a turisták itt hagyják a pénzüket. Valamiért úgy érezzük, nem eszik még olyan forrón ezt a kását, hiszen a vesztegzár első napján még tömve a piac. Nem is mindenki visel maszkot. Bevásárolunk egzotikus gyümölcsökből, és amikor lezárt redőnyök mögött megebédelünk a tilosban egy asszony tízszemélyes kifőzdéjében, megörülünk annak, hogy Peruban sem ismeretlen gyakorlat a hatalmi intézkedések kijátszása, a kiskapuzás. Délután Endrétől gyorstalpaló spanyol nyelvleckét veszünk, sokat nevetünk, hogy szuper csapat vagyunk: egyelőre kicsellóztunk a vesztegzárral!

Délután aztán utolér a pánik: szokatlan, ám biztos jeleit érzem a meg nem nevezhető kórokozónak, amely átvette az uralmat a civilizált világ felett. Oké, nincs lázam, de hátha nálam másként kezdődik… Mikor érzem lekúszni a gyomromba a pánikot, beveszem a kis nyugtatómat, szerencsére hoztam. Hajnalban ébredek, az éjjel jött a hír az otthoniaktól, hogy Marokkóból különgéppel vittek haza magyarokat. Írok én is a nagykövetségnek, hátha az is számít. Közben föltűnik, hogy hiszen kutya bajom. De még lehet! Itt most kezdődik a járvány.

Endre felhívja a követséget. Segítőkész, fiatal férfihang magyarázza el a helyzetet. Háromféle megoldás lenne: helyet foglalni egy olyan járatra, amelyet még kiengednek. Van is egy, két nap múlva indul Limából. Igen ám, de hogyan jutunk oda? Az egy dolog, hogy 16 óra busszal, de nincs busz, és kijárási tilalom van. Speciális engedélyt, amellyel közlekedhetnénk, nem ad ki a perui állam. Oké, akkor ez a gép nélkülünk fog fölszállni. (Nem szállt föl.) A magyar diplomácia azt próbálja elérni, hogy a limai légtér fogadja a különgépet, amelyet az itt ragadt magyarokért indítanának. Amit azonban a tárgyalásokon megígérnek, azt később lemondják. Ugyanez a sorsa egyelőre annak a tervnek, hogy európai uniós gyűjtőjáratokkal szedjék össze az európai állampolgárokat – 11 ezer emberről van szó. A nemzetközi nyomás fokozódik, de a perui állam kitart: nem léphet be senki, és nem is léphet ki senki. Tele vagyunk meg nem válaszolható kérdésekkel, de még mindig jobb helyzetben vagyunk, mint azok a magyarok, akik az esőerdőben vagy valami kis hegyi faluban rekedtek. Fölfogjuk, hogy csak a hazafelé út van, és az sem mostanában.

A szerző fotója

A szerző fotója

Ma már szigorúbb a vesztegzár: lépten-nyomon megállítanak minket, hogy ne mászkáljunk kint ennyien – ketten vásároljanak be a csapatból mindenkinek. A kifőzdés néni kiadja a redőny mögül a kilenc adag csirkét, de többé nem számíthatunk rá, mondja, mert keményen megbüntetik, ha megszegi a vesztegzár szabályait. Szűkülnek a lehetőségeink. Marad a szupermarket. Kihirdetik a teljes légtérzárat, ami április 14-ig tart.

Beszélek az otthoniakkal, jól elsiratom magam. Aztán megállapítom: lehetne rosszabb is. Várhatnék egy perui kórházban lélegeztetőgépre, vagy egy hegyi faluban valami mentesítő járműre. Még van pénzünk, van mit ennünk, fedél is a fejünk felett. Kiderül, hogy a hostelünk tetőteraszán egy mosókonyhában egész használható az öreg gáztűzhely. Edény ugyan nincs, de majd veszünk, és holnaptól főzünk. Délután tovább haladunk a spanyollal, este pedig játszunk. Eltelt a vesztegzár második napja.

Reggelente általában jön valami reménysugár a követségtől, amiről estére kiderül, hogy köddé vált. Olvassuk a híreket, beosztjuk, aznap ki megy ki a városba, ki főz, ki mosogat. Várjuk reggelente a zenélő kukásautót. Tanulmányozzuk a szemközti apácazárda eseménytelen életét (épp rálátunk a tetőteraszunkról). Lassan kialakulnak az itteni szokásaink is: Robi rajzolgat, tornázik, Judit az origamit gyakorolja, és az európai követségek honlapjait tanulmányozza, Zsuzsival és Verával jógázunk, Jucival általában váltjuk egymást, hogy be tudjuk osztani a laptopja használatának rendjét. Vera angolul távoktat, olaszul fordít és már a hajamat is lenyírta körömvágó ollóval. Már el tudok mondani egy összetett mondatot spanyolul, és meg tudom kérdezni házigazdánktól, Nestortól, hogy van. Minden feltűnést kerülve elmegyünk mindennap a folyóhoz, és még az eső előtt hazaérünk. A húgom már tudja, mikor repül a teraszunkra menetrendszerűen a kolibri virágport gyűjteni. Rizsszemeket teszünk ki a gerléknek. Minden órában megnézzük, hogy éppen melyik havas hegycsúcsot süti meg a nap felettünk. Aki csügged, azt mindig van, aki megnevettesse – beosztjuk a csüggedést is. Esténként összegyűlünk és ha össze tudjuk magunkat szedni, játszunk.

Vasárnap kaptunk utoljára hírt a követségtől. Ebben az áll, hogy a kormány vizsgálja, hogyan kerülhet sor a hazautaztatásunkra – ezen állítólag a Peruban lévő magyarokról is prioritásként esett szó. „Egyelőre a vidékről Limába való eljutást a perui hatóságok egy már meglévő állami mentesítő repülőgép előre engedélyezett érkezéséhez kötik.” – áll a körlevélben. Addig tehát Arequipában maradunk, míg nincs úton olyan repülőgép, amely haza is vinne minket. Ez jó, mert Limában van a legtöbb beteg. Peru nem számított fertőzött országnak március elején, mikor jöttünk, és nem számít annak ma sem. A 373 betegből 278 azonban Limában van. Cuzcóban 50 körül, itt csak 7 – ami jó.

Az már nem jó, hogy amikor szombaton a francia nagykövetség megpróbált útnak indítani egy buszt Cuzcóból Limába, a korábban kiadott rendőrségi engedélyt a perui hatóságok indoklás nélkül visszavonták. A franciáknak a város határából kellett visszamenniük a szállásaikra. Más országok is próbálkoznak állami humanitárius mentesítő járatokkal előállni. Az EU limai képviselete és a tagállamok nagykövetei miniszteri szinten tárgyalnak erről. Tegnap végül sikeresen felszállt egy francia állami gép a saját állampolgáraival, egy mai brit gép pedig 15 helyet felajánlott más EU-tagállamoknak. Németország, Portugália, Lengyelország, Csehország és Írország is készül saját mentesítő járatot indítani – egyelőre ezekre a lepattanó labdákra várakozhatunk. Magyar különgép indításáról ma még, a vesztegzár hetedik napján nincs hírünk.

Várunk tehát tovább az ebédre, a délutáni spanyol nyelvleckére, az engedélyre, egy kósza hírre, egy erre tévedő repülőgépre. Beleragadtunk egy rosszul megírt akciófilmbe, amelyben lépéshátrányba kerültünk: előttünk robbannak sorra a hidak. Bond már kijutott volna – mi viszont várunk a sorsunkra.

UPDATE: Csilla jelezte, hogy közben még annyit történt, hogy a követség megkérte, hogy fotózzák le az útleveleiket, és küldjék el a képeket. Egyéb információt nem kaptak. 

Hírek a koronavírus témakörben:

nlc.hírlevél

Iratkozz fel az nlc hírlevelére, és olvasd elsőként a legizgalmasabb híreket!

FELIRATKOZOM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése