Néhány héttel ezelőtt egyik délután hív egy ismeretlen szám, majd beleszól a telefonba egy szimpatikus, kedves hang: „Dr Szücs Nikolette vagyok, a Semmelweis Egyetem Szentkirályi utcai Belgyógyászati Klinikájáról. Van egy nagyon kedves történetünk, amit szeretnék elmesélni, és ezzel egyben köszönetet mondani.” Mint kiderült, a járvány miatt az orvosi egyetem oktatói is igen nehéz helyzetbe kerültek. Például a harmadéves évfolyamra nagyon fontos belgyógyászati gyakorlat várt ebben a félévben, az úgynevezett propedeutika, amikor a medikusok életükben először találkoznak személyesen, klinikai helyzetben betegekkel, kérdezik ki, és vizsgálják őket. A kialakult veszélyhelyzet miatt a hallgatók viszont március közepétől már nem mehettek be a belgyógyászati klinikára.
„Valahogy meg kellett oldani a szituációt, ráadásul rendkívül gyorsan, mert az oktatás nem állhatott le. Feladták a leckét számunkra, hiszen ezt a tantárgyat tankönyvből vagy előadásokon keresztül igen nehezen lehet elsajátítani” – meséli Szücs Nikolette, aki belgyógyász kolléganőivel, Tőke Judittal és Keltai Katalinnal együtt végül egy hétvége alatt találta ki, hogy a gyakorlati tárgyat a körülményekhez képest hogyan lehet a legkreatívabban átadni. A dráma-illetve forgatókönyv írókhoz hasonlóan, a belgyógyász doktornők a leggyakrabban előforduló betegségek alapján felépítettek egy-egy fiktív karaktert, majd Nikolette felhívta a volt férjét, Tóth Sándor színészt, hogy segítsen neki, és toborozzon még néhány önként jelentkezőt a szakmából, akik a diákok online, zoom-os óráin eljátszanák ezeket a betegeket.
Keltai Katalin, Tőke Judit és Szücs Nikolette (Forrás: Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Hematológia Klinika)
Miután a doktornők által írt egy-másfél oldalas dokumentum alapján a színész magáévá tette, hogy melyek a korábbi betegségei és a mostani panaszai, az eredeti klinikai gyakorlat időpontjában ő is leült a számítógép elé. Majd a beteg bőrébe bújt színész az óra elején bemutatkozott a hallgatóknak és a gyakorlatvezetőknek, és a diákok kérdései alapján az előre megírt storyboard alapján válaszolt. A színészek nem beszéltek sokat, és akárcsak a valódi betegek a klinikán, ők is eljátszották, hogy bizonytalanok, nem is tudják, hogy mit válaszoljanak pontosan. Sőt, nem egyszer direkt félrevezették az orvostanhallgatókat.
Miután a medikusok alaposan kikérdezték a panaszokat, és felvették a részletes kórtörténetet, választhattak, hogy milyen vizsgálatokkal szeretnék megerősíteni, pontosítani a feltételezett diagnózist. Ha például EKG elvégzését javasolták, a gyakorlatvezetők az adott betegségnek megfelelő, kóros görbét mutattak nekik, amit aztán együtt elemeztek ki. A virtuális beteg kikérdezése és az “elvégzett” vizsgálatok után a hallgatók végül házi dolgozatként megírták a kórlapot, mintha az osztályon tették volna és az óra után e-mailben elküldték az oktatóknak, akik javítva, magyarázó szöveggel küldték vissza nekik.
„Azért is rendkívül szórakoztató és tanulságos volt a folyamat, mert a színészek igazi mély átéléssel játszották a szerepüket. Nem ritkán spontán rögtönözve színesítették a panaszokat, amit a medikusok és mi gyakorlatvezetők is nagyon élveztünk. Jaj, úgy fáj a mellkasom, ha mélyet sóhajtok! Jaj istenem, most is borzongok – mondta például a tüdőgyulladásban szereplő betegünk” – tudtuk meg Nikolette-től, hogyan zajlott a karanténba zárt klinikai gyakorlat. A doktornő hozzáteszi, a tüdőgyulladás mellett a szereposztásban helyet kapott a szívelégtelenségtől és a tüdőembóliától fulladó is, akárcsak a hasi fájdalmakra panaszkodó, bél-és epehólyag gyulladásos, vagy az anginás beteg is.
A színészi oldal, avagy A képzelt beteg
„Én alakítottam Pitvar Ferencet, ami már önmagában utal arra, hogy milyen panaszaim lehettek. A betegséget szimulálva, amikor elmondtuk a tüneteket, az egész leginkább arra szolgált, hogy az orvostanhallgatók megtanuljanak bánni a beteggel, és jól kérdezzenek, hogy a sok lényegtelen információ közül kiszűrjék a lényegeset” – ezt már az egyik színésztől, a már említett Tóth Sándortól tudtuk meg. A projektben részt vevő szabadúszó színész, miután a volt felesége megkereste, közzétett egy felhívást a Facebook oldalán, hogy a kollégák közül kinek lenne kedve csatlakozni hozzá, ha a vírushelyzet miatt most amúgy sincs munka és különösebb feladat: leálltak a forgatások és a színházak.
Tóth Sándor színész (Fotó: Magyar Színház)
„Bámulatos gyorsasággal jelentkezett legalább száz ember, ami egész egyszerűen azért is megható, mert itt nem pénzről vagy presztízsről van szó, hanem puszta segítségről. Maga az ügy olyan, ami mögé odaállni szép, izgalmas és újszerű, én legalábbis korábban még csak hasonló kezdeményezésben sem vettem részt” – meséli a szabadúszó művész. Tóth Sándor hozzáteszi, arról már ő is hallott korábban, hogy például Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban a betegjogok védelme és az élményszerű, színes, interaktív, gyakorlatias oktatás jegyében következetesen színészek játsszák el az orvosi egyetemek előadásain a betegeket. Ez pedig szerinte azért is követendő út, mert mindez jóval nagyobb nyomot hagy, a bevésődés így mindig erősebb.
A jelentkezés és az aktuális elérhetőség sorrendjében döntötték el, hogy kik legyenek a projekt résztvevői. „Soltész Erzsébet ‘Bözse’ a Magyar Színházban volt kolléganőm, Dániel Gábor opera-és operetténekes, aki egy ideig maga is járt az orvosi egyetemre, és Kerekes Gömbi András hangmérnök voltak, akik aztán belevágtak velem” – árulta el Tóth Sándor, végül kik lettek a sajátos karanténtársulat tagjai. A színészi feladat pedig itt is bőven adott volt: az alaposan felépített anamnézis alapján most is, mint mindig, hitelesen kellett játszani. Sándor szerint akárcsak egy filmnél, a kamera közelsége miatt itt sem volt szabad semmit túljátszani, minél természetesebben kellett előtte létezni, amikor például rákérdeztek a felmenők betegségeire vagy a rizikófaktorokra.
Hivatásos betegjátszók a vizsgálóasztalon
Ugyan azóta vizsgaidőszak van a Semmelweis Egyetemen, és a hallgatók jelenleg is beszámolnak a rendhagyóan megszerzett tudásról, mindkét szakma képviselői erősen gondolkodnak a folytatásban. Még akkor is, amikor már a medikusok is találkozhatnak a klinikára betérő, „valódi” betegekkel. Főleg azok után, hogy nem csupán a résztvevők, hanem mind a klinika, mind az egyetem vezetősége lelkesen fogadta, szellemesen kreatívnak, hasznosnak tartja a projektet. A rendkívüli vészhelyzet idején összeolvadt II-es és III-as számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, Dr. Masszi Tamás professzor azt külön fontosnak tartja, hogy a Covid-19 járványhelyzet ellenére, egészségügyi dolgozóként és oktatóként is ennyire pozitívak tudtunk maradni.
„Többek között felmerült, hogy a módszer állandó része legyen az oktatásnak. Színészek működhetnének közre a tantermi előadásokon, gyakorlatokon, ha olyan betegséget kell demonstrálni a hallgatóknak, ami épp nincs helyben” – veti fel az ötletet Szücs Nikolette. A doktornő persze hozzáteszi, az ötletük bármekkora sikert is aratott, mindez nem pótolja a személyes jelenlétet, a projektben résztvevő hallgatóknak a későbbiekben ugyanúgy meg kell tanulniuk a hagyományos betegvizsgálat menetét, akárcsak a kommunikációt a páciensekkel, ami mindennél fontosabb.
