„Miért is akartam volna egészséges felnőtt lenni, ha lehettem sikeres modell?”

Hiánypótló kutatást végeztetek: tudományos módszerekkel bizonyítottátok, hogy a divatszakma mennyire egészségtelen. Mi motivált erre?

Egyrészt a személyes szál, hogy megértsem a saját történetemet. 2013-ban adtam fel a modellkarriert, ami azzal indult, hogy 2008-ban, még gimnazistaként megnyertem a magyar Elite Model Look modellversenyt. Utána voltak kisebb munkáim, majd 2011-ben kezdtem el főállásban modellkedni. Repültem szerte a világban, ingáztam egyik városból a másikba, eltöltöttem például két hetet Párizsban, Milánóban, aztán néhány hónapot New Yorkban és Tokióban.

Közben dolgoztál együtt Yohji Yamamotóval, a Chanel és a Dior divatházzal, de vonultál Dolce&Gabbana- és Armani-divatbemutatón is.

Igen, szerencsére sikerült nagy neveket kipipálni. (nevet) Ennek ellenére abbahagytam, részben azért, mert már akkor anorexiás voltam, amikor elkezdtem modellkedni, illetve közben, de még bőven utána is. A divatszakmában töltött két intenzív év után tetőzött bennem az érzés, hogy a munkámmal és az életmódommal egyre betegebbé teszem magam. Másrészt az mindig is hatalmas motiváció volt, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzek, és az is közbeszólt, hogy már nem tudtam volna tovább halasztani az egyetemen anélkül, hogy újra ne kelljen felvételiznem.

Fotó: Storm Model Management

A Semmelweis Egyetem gyógyszerésztudományi karára jártál, ahol azóta le is diplomáztál. A kutatás annak is szólt, hogy kiderítsd, mit élhetett, élhet át a többi modell?

Igen, arra szintén kíváncsi voltam, hogy akik modellkednek, általánosságban milyen problémákkal küzdenek az evés és a testkép terén. Továbbá a szerzőtársammal, egyben volt professzorommal és terapeutámmal, Túry Ferenccel azt láttuk, hogy tudományos, szakirodalmi összefoglalók eddig különösebben nem születtek a témában, miközben egy meglehetősen népszerű, hétköznapi témáról van szó, évtizedek óta lehet hallani, hogy a modellvilág tönkreteszi a lányokat, mérgezi a társadalom testképét, különösen a kamaszokét, a fiatal felnőttekét stb. Ráadásul az evészavarok ma egyre változatosabbak és elterjedtebbek az átlag népesség körében is. Már nyolc-tíz éves anorexiásokat is találunk a kórházak pszichiátriai osztályain.

A kutatásotokkal és a belőle készült könyvvel az orvosi és a divatszakma szemét is szerettétek volna felnyitni?

Abszolút, főleg, miután a pszichiáterek és pszichológusok többnyire jól ismerik a különböző evészavarok hátterét és lefolyását, a divatvilágban viszont egyáltalán nem jártasak, miközben a divat és az általa közvetített testideál, illetve a valóságtól elrugaszkodott elvárások simán előidézhetik ezeket a betegségeket. A szakmai visszajelzések alapján sok orvos hálás nekünk, amiért most két egymással szorosan összefüggő terület mindkét oldaláról egyaránt beszélünk. A modellvilág már keményebb dió ebből a szempontból.

Számodra melyek voltak a kutatás főbb tanulságai?

Összeállítottam egy kérdőívet, és ezt elküldtem a volt kolléganőimnek, illetve személyesen is interjúztam. A válaszadók 72 százaléka például napi szinten alkalmaz valamilyen testalkat-módosító eszközt, hogy megfeleljen a divatipar követelményeinek. Diétáznak, túlsportolják magukat, hashajtókat, vízhajtókat és étvágycsökkentőket szednek, ahogy időszakos bulimiás tünetként az önhánytatás is megjelenik. Az is nagy tanulság volt, hogy a lányok kétharmadának ún. szubklinikai evészavar-tünetei vannak. Még nem diagnosztizálhatók sem anorexiával, sem bulimiával, sem orthorexiával (egészségesétel-függőség – a szerk.) vagy falászavarral, a betegségek tünetei viszont már megjelennek náluk. 53-ból mindössze négy lány volt, aki azt mondta, hogy ő gyakorlatilag bármit megehet, a modellvékony alakja akkor is megmarad.

Bogár Nikolett (Fotó: Czvitkovits Judit)

A könyvből az is világosan kiderül, hogy a modellek nagyon szeretnék, ha történnének változások a divatszakmában. Leginkább mire vágynak?

Arra, ha például nem csak 90 centi alatti csípővel tudná valaki kvalifikálni magát egy Fashion Weekre, ahogy az sem két-három centin múlna, hogy valaki megkap egy modellmunkát, vagy sem. Egy 180 centi magas lánynál a 92 centis csípő is ugyanúgy férjen bele, hiszen még ezek a méretek is nagyon vékonyak és átlagon felüliek, cserébe jóval egészségesebbek. Vagyis a szakma legyen egy kicsivel emberségesebb, normálisabb, földközelibb. A balettet vagy néhány sportot leszámítva, mint a boksz, a vitorlázás vagy a műkorcsolya, nincs még egy szakma, ahol elvárás lenne az éhezés, hogy teljes „vitalitásodban” így dolgozz. Természetesen minden foglalkozás előállítja a maga követelményeit, amelyeknek meg kell felelni, de betegségbe akkor se hajszoljuk a munkavállalókat.

Az egy dolog, hogy te ennyire karakánul döntöd le a tabukat, beszélsz a saját betegségedről és a modellkarrier árnyoldalairól. De mekkora kihívás volt szóra bírni a modell-lányokat?

Valóban nem jellemző, hogy a modellek különösebben kitálalnának a szakmával járó nehézségekről, ezért is készült anonim módon a felmérés. Még így is nagy bátorság volt részükről, hogy megosztották velem a gondolataikat, ezért utólag is végtelenül hálás vagyok nekik. A lányok tisztában vannak vele, hogy könnyen elveszíthetik a munkájukat, ha elkezdenek panaszkodni. De az utóbbi időben, talán a #metoo-s ügyek kapcsán, a modelleknél is kezd megtörni a jég. Főleg miután most is hatalmas a verseny, a modellkedés máig hihetetlenül vonzó pálya a jó fizetés, a luxusmárkák exkluzív közelsége, a megszerezhető nyelvtudás és kapcsolati tőke, illetve az utazással járó világlátottság miatt. Én úgy tapasztaltam, hogy ez mind-mind befektetés a jövőbe és a későbbi karrierbe.

Fotó: Czvitkovits Judit

Miközben ma már rengeteg szempontból hangos az egyenjogúsági mozgalom, a divatszakmában – néhány látványosabb lépést leszámítva – mintha még 2019-ben sem lenne olyan erős a feminizmus, mint más terepeken. Miért lehetnek a modellek ennyire kiszolgáltatottak?

Máig nincs jelentősebb szakszervezet, vagy bármi, ami védené az érdekeiket. Ettől függetlenül persze vannak remek kezdeményezések, ilyen például a 2012-ben alapított The Model Alliance nevű szakmai szervezet. Ők rengeteget foglalkoznak a modelleket ért szexuális zaklatással, a személyiségi jogaikkal, a munkajogokkal stb. Az újhullámos feminista trendek egyelőre valószínűleg azért sem érték utol igazán a divatipart, mert többnyire nagyon fiatal, 15-16 éves kezdőkről és jellemzően kora húszas lányokról van szó. Ők többnyire még kevésbé öntudatosak, nem tudnak úgy kiállni magukért, mint egy érettebb, tapasztaltabb felnőtt nő.

Ahhoz mit szólsz, hogy a Victoria’s Secret idén már nem tartott divatbemutatót?

Miután sokáig ez volt a divatvilág legfelkapottabb eseménye, most biztos sokan meglepődtek. A márka tulajdonosai úgy ítélhették meg, hogy ez most üzletileg jobban megéri nekik. Tény, hogy a Victoria’s Secret megszokott arculata, benne a minden idők legtökéletesebb alakú modelljeit felvonultató divatbemutatókkal egyre kevésbé szimpatikus a vásárlók számára. Valószínűleg belátták, hogy változtatniuk kell, ha nem akarják végleg elveszíteni a közönségüket, amely egyre hangosabban követeli, hogy átlagosabb alkatú nőket is láthassunk a kifutókon.

Fotó: Czvitkovits Judit

Divattervezőkkel is készítettél interjúkat. Volt olyan, aki kijelentette, hogy a modell-lányok kevésbé fontosak, a kollekció az elsődleges.

Hozzá kell tenni, egyre több az olyan ügynök, kliens és divattervező, aki figyel arra, hogy megfelelő munkakörülményeket biztosítson a modellek számára. Ettől függetlenül tény, ahogy el is mondták nekem, hogy egy divattervezőnek a kollekció bemutatása az elsődleges cél, ebbe pedig különösebben nem fér bele, hogy egy modellnek egyénisége legyen. Az persze megint egy másik történet, és máshogy erősíti a márkát, amikor Adriana Lima vagy Candice vonul a kifutón. A többi esetben viszont a cél az, hogy az összkép minél egységesebb arculatot mutasson, a modellek haja és sminkje is egyfajta hangulatot próbál megidézni a kifutón. llletve arra is nagyon figyelnek, hogy a lányok testméretei is azonosak legyenek, mert a divatbemutatóra szánt ruhák eredetileg próbababára, sztenderd méretben készülnek, ebbe kell beleférnie a modellnek.

Nálad az anorexia nem a modellkedés hatására, hanem már jóval korábban kialakult. A modellkedés milyen hatással volt a betegségedre?

Mindenképpen fenntartó tényező volt, annyiban viszont határt szabott, hogy ne menjek egy bizonyos súly alá, különben már nem dolgozhattam volna. 13 éves korom környékén kezdett igazán aktívan foglalkoztatni a külsőm, főleg a kortársakkal való összehasonlításban. 2007-ben jött el a mélypont, amikor 7 hónap alatt 22 kilót fogytam. A 178 centim mellett 52 kilóról lementem 30 kilóra, a testtömegindexem gyakorlatilag a közvetlen életveszélynek felelt meg, majd a kórházi kezelés után nyolc hónappal jelentkeztem az Elite Model Look modellversenyre, egyértelműen nem gyógyult állapotban. Ez nagyban megnehezítette az orvosaim és a hozzám közel állók életét, akkor viszonylag nehéz volt eldönteni, hogy pontosan miben is támogassanak. A pszichoterápiám is abbamaradt a sikeres modellkarrierrel járó utazások miatt. De miért is akartam volna egészséges felnőtt lenni, ha lehettem sikeres modell?

Fotó: Czvitkovits Judit

Most teljesen egészségesnek tűnsz. A gyógyuláshoz elég volt annyi, hogy kiszállj a divatiparból?

Utána még legalább két-három évig nem voltam tökéletesen rendben. Ilyenkor folyamatosan fáj a fejed, szédülsz, fáradt vagy, nem tudsz koncentrálni, és semmi nem érdekel, csak annyi, hogy a saját beteges szokásaidat fenn tudd tartani. Nem mész el szórakozni a barátaiddal, nem találkozol senkivel, hogy véletlenül se keveredj olyan helyzetbe, amikor enni kell, és végig tudd csinálni a napi, saját magad által kitalált mozgásprogramod. De egy idő után besokalltam ettől a tökéletesen örömtelen lelki állapottól, és sziklaszilárdan elhatároztam, hogy nem erre akarom elvesztegetni a fiatalságomat. Akkor kerestem meg az egyetemen Túry Ferencet, és az ő támogatásával, illetve nagyon erős belső motivációval normalizálni tudtam az evési és a sportolási szokásaimat. A barátomat is akkoriban ismertem meg, aki szintén rengeteget segített abban, hogy egyszerűen csak jól érezzem magam a bőrömben.

Van hosszú távú célod, missziód a könyvvel?

A könyvvel részben szerettük volna kihangsúlyozni, hogy van kiút az anorexiából és az evészavarokból, igenis lehet jóval egészségesebb, kiegyensúlyozottabb életet élni. Jelenleg családterápiát tanulok, mert szeretnék anorexiás lányoknak és a családjaiknak segíteni. Azt látni kell, hogy az evészavarok úgynevezett multifaktoriális betegségek, több elem együttállása kell a kialakulásukhoz. A család szerepe igen fontos, például egy túlkontrolláló anya, az apa hiánya, a testvérharcok, a túl kevés figyelem, esetleg a szexuális abúzus, továbbá a felnőtté és a nővé válástól való félelem, akárcsak a perfekcionizmus, a teljesítménykényszer és az önbizalomhiány mind olyan tényezők, melyek összessége ki tudja váltani a betegséget.

Fotó: Czvitkovits Judit

A könyv végén eljuttok odáig, hogy különböző ajánlásokat fogalmaztok meg a modellszakma és a szélesebb társadalom felé. Melyek ezek?

Nagyon fontos a szülők figyelmének felhívása, hogy vegyék észre, a gyerekük mikor produkál evészavar-jellegű tüneteket, mert ezekkel mielőbb szakemberhez fordulunk, a terápia és a gyógyulás sikere annál esélyesebb. Szintén kiemelten fontosak lennének a prevenciós stratégiák, továbbá az, hogy minél többféle testalkatot lássunk a magazinokban és a kifutókon, és korosztályokból is jóval többféle megjelenjen a 15–25 évesek mellett. A plus size modellek ugyan jelen vannak egy ideje, de ez szintén egy újabb véglet, bőven lennének még itt árnyalatok. 38-as, 42-es méretű modelleket még mindig sehol sem látunk, miközben ők teszik ki a populáció jelentős hányadát. Ők sokat segíthetnének abban, hogy ne elérhetetlen ideálokkal akarjunk azonosulni, hanem egy jóval egészségesebb testképpel, így jóval kisebb nyomás helyeződhetne főleg a kamaszlányokra és a fiatal felnőttekre.