Higanyszennyezés Minamatában

Két évnyi halasztgatás után idén februárban végre bemutatták Amerikában Johnny Depp új filmjét, a Minamata című megtörtént eseményeken alapuló drámát, amelyben a szinte felismerhetetlenül idősre és fáradtra sminkelt színész egy kiégett fotóriportert alakít. Eugene Smith a világ egyik leghíresebb fotósa, és az egyetlen, aki úgy volt haditudósító, hogy nem emiatt lett nagyon ismert és nagyon fontos. Élete vége felé, amikor már úgy tűnt, minden mindegy és semmi sem számít (megesik az ilyesmi a háborút is megjárt fotósoknál), szembejött élete sztorija: a minamatai rettenetes higanymérgezés. Amelyről persze gyorsan kiderült, hogy nem csak egy sztori: Smith három évet töltött ott, ezalatt pedig feladta, hogy kívülálló marad. Nem csak beépült, hanem beilleszkedett a közösségbe, végül pedig aktivistaként is részt vett a küzdelemben a tengerparti városka öblét és folyóját megmérgező nagyvállalattal szemben, ha kellett, a saját életét kockáztatva.

(Mellékszál, de Johnny Deppet az elmúlt években botrányos magánéleti sztorijai miatt igyekeztek elsüllyeszteni, az idei Oscar-díjért sem versenyez a film, illetve nem versenyzett volna, ám úgy tűnik a nézők a Andrew Levitas Minamata című filmjét hozzák ki közönségdíjasnak. Nem csak tiltakozásképpen, hanem például azért is, mert Depp élete alakítását nyújtja, ha hihetünk a kritikáknak. Magyar forgalmazásról egyelőre nincs szó.)

Bár Hollywood szeret hőst csinálni a távoli vidékre érkező „civilizált” fehér emberből, aki megmenti a szerencsétlen bennszülötteket, Minamata valódi hősei a beteg gyermeküket ápoló és közben a Chisso vállalat ellen tiltakozó szülők, akik sokszor a saját bőrükön is érezték a higanymérgezés szörnyű tüneteit. Összeszedtük, amit tudni lehet arról, mi történt valójában, hogy lehet feldolgozni, hogy egy cég büntetlenül gyilkolja a szeretteinket, és főleg, hogy hogy történhetett meg mindez a becsület és a tisztesség őshazájában, Japánban.

Természetesen úgy, hogy hagyományok, erkölcsök és morál ide vagy oda, a kapitalizmus Japánban is csak kapitalizmus. A Chisso nevű vegyi üzem 1908-ban nyitott meg az apró tengerparti városban, Minamatában. A halászok már akkor is a folyamatosan romló halállományra panaszkodtak: kevesebbet fogtak, és azok sem voltak éppen egészségesek. Mivel a környék főleg halászatból élt, képesek voltak a kíméletlen lobbira; a Chisso 1926-ban, majd 1943-ban megegyezett velük, akkor úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben.

Ma már tudjuk, hogy a cég 1932 óta mérgezte a tengert a városban, amelynek lakosai akkor már javarészt a gyárban dolgoztak. A Chisso acetaldehidet gyártott; ebből az instabil, gyorsan párolgó vegyületből készül az ecetsav és más ételadalékok. A baj csak az, hogy egyebek mellett a felesleges metilhiganyt is egyszerűen a vízbe engedték, azt gondolva, hogy az az emberre ebben a formában úgysem ártalmas. Volt benne logika, de a természet mégsem hagyta ezt szó nélkül. A nehézfémeket ugyanis magukba szívták a víz alatti növények, amelyeket megettek a halak, amelyeket aztán megették a macskák és a madarak. Mellesleg az emberek is.

Az állatoknál jelentkeztek először a tünetek: a kisváros macskái először megkergültek, majd egymás után, szörnyű kínok és rángógörcsök közt pusztultak el. Ekkor még a népi hiedelmeké volt a terep, a jelenséget „táncolómacska-lázként” emlegették. 

Hamarosan sorra kerültek az emberek. Először a gyerekek: 1956 áprilisában épp a Chisso üzemi rendelőjében láttak el egy ötéves, izomrángásoktól szenvedő kislányt, akinek már a járás és a beszéd is nehezére esett. Húga két nappal később produkálta ugyanezeket a tüneteket. Majd a szomszéd lánya. Az orvosok ekkor kezdtek házról házra járni, és nagyon gyorsan találtak is nyolc esetet. Az egyikük 1956 május 1-jén jelentette be, hogy „több betegnél tapasztalnak ismeretlen eredetű, a központi idegrendszert megtámadó kórt”;  nem tudta, de leírta a Minamata-betegséget.

Shinobu Sakamoto, az egyik beteg egy 2017-es csúcstalálkozón (fotó: Kyodo News Stills via Getty Images)

A tünetek rettenetesek voltak: a már említett izomrángáson és akaratlan mozgáson kívül érzéketlenné vált a száj és az ujjak, hallás- és látászavar lépett fel, a betegek kiszámíthatatlanná, ingerlékennyé váltak, sérültek a mentális funkciójuk, többségük pedig a vége felé rendszeresen elájult, idegeik és veséik felmondták a szolgálatot. Aki idáig eljutott, általában bele is halt a mérgezésbe.

A Chisso vezetése persze tudott mindenről: nem dugták homokba a fejüket, de nem is tettek semmit. Saját tesztjeikből azonnal kiderült, hogy a környező vizekben olyan töménységű a higany és az egyéb nehézfémek, hogy csoda, hogy csak 1956-ban következett be a tragédia. A víz annyira szennyezett volt, hogy a tudósok hirtelen azt sem tudták, melyik (vagy melyek kombinációja) okozza a betegséget, amelyet pár év múlva már Minamata-kórként emlegettek.

„Megoldásként” a lehető legcinikusabb lépésre szánták el magukat: ahelyett, hogy vállalták volna a felelősséget, egyszerűen átirányították a szennyvizet az öbölből, ahova addig ömlött, a gyár másik oldalán található folyóba. A cél valami olyasmi lehetett, hogy az öböl kitisztuljon és szépen elhallgassanak a kritikus hangok, miközben a folyó úgyis a tengerbe mossa a nehézfémes vizet. A hatás persze ellentétes volt: a viszonylag zárt, öbölmenti szakaszon túl így egy másik, sokkal nagyobb területet is megmérgeztek, a folyó pedig ahelyett, hogy diszkréten eltüntette volna a higanyt és a többi mérget, akadály nélkül szállította szerteszét. A deltánál hamarosan szabályosan gátat alkottak a döglött halak, és hamarosan újabb betegek bukkantak fel más tengerparti városokból.

Ünneplés a bíróság előtt 2011-ben, miután a Chisso peren kívüli megállapodást ajánlott az érintettek egy csoportjának (fotó: Kyodo News Stills via Getty Images)

A Chissónak nem sok választása maradt: vagy nyilvánosságra hoz mindent és vállalja a bezáratást és a brutális pereket (vagy, ahogy egy japán céghez illene, saját maga zár be), vagy titkol és hárít. Ez utóbbi mellett döntött: sem a betegekkel, sem a független kutatókkal nem működött együtt, visszatartott minden adatot, főleg azokat, amelyekről tudták, hogy a bűnösségüket bizonyítanák. Tetézte a bajt, hogy az egész japán gazdaság megroggyant volna, ha elveszítik az egyik legnagyobb vegyianyag-gyárukat, így a kormány sem törte magát, hogy megoldja a helyzetet. Úgy, hogy közben az ügyön dolgozó tudósok a környéken élők hajmintáiból kimutatták, hogy azoknak a testében, akiket nem érintett a betegség (vagy érintett, csak tünetmentesek voltak), nagyjából 150-200 ppm-es (parts per million, azaz az egész milliomod része) a higany koncentrációja, a betegeknél 400, de találtak 710-es értéket is.

Az ember azt várná, hogy ezek után kitör valamiféle lázadás, de erről szó sem volt. A Chissonak a környék fő munkaadójaként fenyegetőznie és lobbiznia sem nagyon kellett, az áldozatok többsége hallgatott magától is. Főleg azért, mert a város nagy részének a megélhetése függött a cég lététől, így a tüntetők és a „Chisso-pártiak” fizikailag is összecsaptak, miközben emberek százai haltak bele a betegségbe. 2007-ig összesen 2668 pácienst azonosítottak (a látencia miatt a számuk többszöröse lehet), többségük gyerek volt, amikor jelentkeztek a tünetek, és nagyon sokan eleve születési rendellenességgel (vagy halva) jöttek világra a hatvanas években, a higany ugyanis könnyen felhalmozódik a placentában és a magzat szervezetébe kerül, azaz a csecsemők – bármilyen szörnyen is hangzik ez – megmentették az anyjuk életét. Róluk végképp nem tudni, mennyien voltak. Az biztos, hogy az azonosított áldozatok közül ma alig több mint 600-an vannak még életben.

Eugene Smith (fotó: Philip Gould/Corbis via Getty Images)

A Magnum ügynökség fotósa, Eugene Smith szerepét kissé túlhangsúlyozza a film, vagy legalábbis a bemutatója: bár úgy tűnhet, hogy az ősrégi és elavult hollywoodi klisé szerint az egzotikus, magatehetetlen, szenvedő közösségben hirtelen megjelenik A Fehér Megmentő, és megmutatja nekik, merre van az előre, erről szó sem volt. A háborús fotózásban kiégett, a családjától elhidegült Smith 1971-ben érkezett Minamatába, és úgy tervezte, három hónapig marad. A Chisso ekkor már három éve nem engedett szennyező anyagokat a vízbe, igaz, a betegség még bőven jelen volt, és maradt is évtizedekig, az áldozatok pedig semmilyen kompenzációt nem kaptak, a téma tehát a levegőben volt.

A három hónapból végül három év lett, ebből lett a legendás fotós legkomolyabb, legmélyebb esszéje, és az utolsó is: 1978-ban elhunyt. Smith még azután is Minamatában maradt, hogy a Chisso emberei brutálisan megverték, az egyik szeme súlyosan megsérült, egy ideig úgy tűnt, a látását is elveszíti – nem kell ragoznunk, mit jelent ez egy fotós számára.

Eugene Smith érdeme, hogy ráirányította a nemzetközi közvélemény figyelmét Minamatára; ekkor az ilyesmi még nagyon-nagyon sokat nyomott a latba. (Fotókönyvéből a Mai Manó Blog közölt válogatást.) A leghíresebb képe egy kislányát fürösztő anyáról szól; ez a fotó önmagában elég volt ahhoz, hogy csúcstalálkozók és konferenciák témája legyen a japán kisváros, amely mára a környezettudatos gazdálkodás állatorvosi lova lett. A jóvátételt azért így sem kapkodták el: a Chisso csak az ezredforduló környékén kezdett fizetni az áldozatok családjának; 2004-ig 86 millió dollárt osztottak szét. A közösségnek azonban 2010-ig kellett várna, hogy bármely magasrangú politikus felbukkanjon az éves megemlékezésen. Ekkor maga a miniszterelnök érkezett meg és kért bocsánatot nyilvánosan.

Forrás: Wikipedia

A Chissót két évvel később átszervezték, ma már JNC (Japan New Chisso) néven működik. A Minamata-betegség felfedezése óta egy percre sem kellett bezárniuk.