Joggal hihetnénk, hogy az emberiség már réges-rég feltérképezte, uralma alá hajtotta és varázstalanította a föld minden zegét és zugát, pedig ez azért nem teljesen igaz: ugyanis az óceánok mélyének világa – vagyis a bolygó felszínének úgy hetven százaléka – még ma is rejtély számunkra. Ahogy a vox.com írja: az óceán olyan, mintha egy földönkívüli világ lenne. A benne élő teremtmények nagy részéről – arról, hogy milyen fajokhoz tartoznak, vagy mennyien vannak – alig tudunk valamit. Viselkedésük, életmódjuk megfejtésre vár; ahogy az a kérdés is, hogy miként tudtak alkalmazkodni ilyen extrém körülményekhez. Ennek a különös tájéknak a földrajzáról is alig tudunk valami: a kb. 60 millió kilométerre található Mars felszínét alighanem jobban ismerjük, mint az óceán fenékét.
Szóval ennek fényében nem túl meglepő, hogy a legtöbb azonosítatlan vagy csak többé-kevésbé azonosított, tudományos műszerekkel rögzített hang is az óceánok mélyéről származik; misztikus morajlások, túlvilági sípolások, hátborzongató sistergések, bugyborékolások és egyéb megfejthetetlen, kísérteties zajok, zörejek, amelyek leginkább úgy hangzanak, mintha valami elfeledett, ősi tengeri istenség ébredne tízezer éves álmából, vagy esetleg az elsüllyedt Atlantisz lakói próbálnának meg üzenni nekünk, halandóknak, mondjuk valami olyasmit, hogy közeleg a végítélet. Némelyikük meg akár kortárs zenei kísérletnek is beillene. Meg is mutatunk pár izgalmasabbat
A leghíresebb azonosítatlan hang minden bizonnyal az ún. Upsweep (hisz a tudósok természetesen el is nevezték ezeket, igaz, nem túl szellemesen), amit először több mint 30 éve, 1991-ben észleltek, mikor a Pacific Marine Environmental Laboratory elkezdett víz alatti felvételeket készíteni az eredetileg az Egyesült Államok haditengerészete által kifejlesztett SOSUS-szonárrendszerrel.
A pokolbeli elkárhozott lelkek gyászos kórusára emlékeztető hang pontos forrását helyét nehéz meghatározni, de annyi bizonyos, hogy a Csendes-óceánban van, körülbelül félúton Ausztrália és Dél-Amerika között.
Az Upsweep az évszakokkal együtt változik, azaz tavasszal és ősszel a leghangosabb, bár nem világos, hogy miért. Egyes elméletek szerint valamiféle vulkanikus tevékenységgel függ össze, de ezt eddig nem sikerült bizonyítani.
A fenyegetően, ugyanakkor igen egyhangúan bugyborékoló-robajló The Whistle-t az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal egyik hidrofonja rögzítette 1997-ben; a hang helye itt is ismeretlen, csak annyit tudunk, hogy a Csendes-óceánból származik. Meglehet, ugyancsak vulkáni tevékenységhez köthető, de ez inkább csak spekuláció.
A fémesen recsegő-ropogó, egészen apokaliptikus hangzású Bloop az azonosítatlan óceáni zajok egyik nagyágyúja. 1997-ben egy rendkívül erős és rendkívül alacsony frekvenciájú hangot észleltek különböző, egymástól több ezer kilométerre található figyelőállomásokon, és a forrást pedig valahol Dél-Amerika déli csücskétől nyugatra azonosították. Maga a hang csupán egy percig tartott, és a nyár folyamán többször is hallották, de azóta nem bukkant fel újra.
A szakértők egy jelentős része úgy véli, hogy a Bloopot egy jókora jégrengés okozta, de annak se zárták ki teljesen a lehetőségét, hogy valamilyen élő, organikus szervezettől származik; ami már csak azért is figyelemre méltó, mert – ha tényleg így van –, akkor annak a bizonyos dolognak nagyobbnak kell lennie még a kék bálnánál is (amely ugyebár a Föld valaha élt legnagyobb teremtménye). Micsoda szédítő távlatok!
Az egyik legvadabb elmélet szerint (amit persze nem muszáj véresen komolyan venni) a Bloopot HP Lovecraft horroríró legismertebb teremtménye, a Cthulhu nevű kozmikus iszonyat adta ki magából; amit arra alapoznak, hogy a nagy vizek alatt, R’lyeh elsüllyedt városában, kómaszerű, tetszhalott állapotban szunnyadó gigászi polip-sárkány-démon-istenség (vagy valami ilyesmi) állítólagos nyughelye nagyjából arrafelé található, mint a Bloop forrása.
Mintha valami fájdalmas agóniában vergődő óriáscet gurgulázna a víz alatt: ez a Julia, amelyet 1999. március 1-jén rögzítették, nagyjából három percig tartott, és elég hangos volt ahhoz, hogy az egész egyenlítői csendes-óceáni hidrofonrendszer hallja, bár a forrás pontos helyét ezúttal sem sikerült beazonosítani. A kutatók arra gyanakszanak, hogy egy zátonyra futott antarktiszi jéghegy lehetett a ludas.
A Slow Down néven ismert méltóságteljes morajlást először 1997. május 19-én vették fel, és szintén egy zátonyra futott jéghegynek tulajdonítják, bár egyes vélemények szerint egy óriás tintahal produkálta. A körülbelül hét percig tartó hang fokozatosan csökkenő frekvenciájú, innen ered a slow down (lassítani) elnevezés. A hangot, akárcsak az Upsweepet, rendszeresen lehet hallani azóta is, szóval az a bizonyos jéghegy vagy tintahal (vagy akármi) hallhatóan nem nagyon bír magával.
The Train: ugyancsak 1997-es (úgy tűnik, ez volt az azonosítatlan óceáni zajok nagy éve), és a kutatók itt is egy bazi nagy jéghegyre gyanakszanak, de mi tudjuk, hogy ez a lidérces sivítás valójában egy irtózatos, ép ésszel felfoghatatlan szörnyűségeket rejtő párhuzamos dimenzióból árad a világunkba. Hogy az egyik YouTube-kommentelőt idézzük:
Hallgattam a jéghegyek hangjait. (…) Élőnek hangzanak. Azt hiszem, vannak odalent olyan dolgok, amikre soha nem lehetünk felkészülve. És ezeknek felderítetlenül kellene maradniuk.
