Az ünnepek előtti nagy rohanásban nehezen szakítunk időt arra, hogy lelassítsunk, és akár elképzeljük, hogyan zajlott a karácsonyi készülődés egykor a fővárosban. Az Imagine Budapest karácsonyi tematika mentén összeállított szezonális sétája, a Téli mesék a belvárosban segít átérezni azt, milyen volt régen az ünnep, hogyan terjedtek el azok a szokások, amelyeket még ma is tartunk, és hogyan vásároztak, készülődtek az ünnepre a budapestiek az elmúlt 200 évben. Mert bár sokat járunk ezeken a helyeken nap, mint nap, nem biztos, hogy van időnk vagy egyáltalán eszünkbe jut belegondolni, hol voltak egykor a játékboltok, vagy hol zajlott a karácsonyfák árusítása.
Nemcsak koronázás volt egykor a Duna jegén
Ahogy most, úgy az 1800-as évek közepétől is a Fővám tér környéke, az egykori város széle volt az egyik kiemelt pontja a karácsonyfa-árusításnak, bár nem pontosan a csarnok előtt, hanem a Duna mentén, sőt gyakran a Duna jegén – avat be a séta vezetője, Csada Gergely, aki a Vasárnapi Újság egyik 1897-es újságcikkét felolvasva idézi meg az egykori vásárok hangulatát:
„A Vámház mellett Budapesten a villamos fény az év semmi időszakában így nem ragyog a boltok előtt, a roppant üvegtáblák mögött, bent a boltban. A közönség hullámzik a körutakon, a belvárosban. Kirakatokat csak este lehet nézni. A nappal bizonytalan a téli szürkeségben, a tükröződő és szivárványos üvegtáblákkal. Az üzletek belseje sötétnek tetszik kívülről nézve. De este megvilágosodik és felragyog minden. A fővárosnak érdekes karácsonyi jelenségeit látni az idén azokon a tereken, ahol eddig a vásárokat tartották. Ezek csöndessé és elhagyottá váltak, mióta a vásárcsarnokokba vonult be innen a nyüzsgés és tarkaság. Kopár, kietlen helyek lettek, s egyszerre csak zöld ligetté változtak egy-két nap alatt. A karácsonyfák lepik el azokat, ingerlőén mutatván, hogy itt csakugyan zöld berkeknek van helye, még pedig nyáron.”
Fotó: Juhász János
Ebben az időszakban, december 20-án már akár 40 ezer fenyőfát is árusítottak a város több pontján, de a fán kívül természetesen az ünnepi menühöz is ilyenkor vették meg az emberek a hozzávalókat. A karácsonyi vásárok kiemelt pontja az egykori Városház téren volt egészen az 1900-as évek legelejéig, amikor megépült az Erzsébet-híd, és ezzel párhuzamosan az akkori városvezetés kipucolta az elmaradott, régi városrészeket, piactereket is.
„Nem erről kéne szólnia a karácsonynak”
Még az 1800-as évek első felében is, amikor elkezd fejlődni a város, a Váci utca volt a fő bevásárló utca. A különböző ajándékboltok, játékboltok, és mindenféle egyéb dolgot árusító üzletek a Váci utcában nyitottak meg, vagy az akkor még Gizella térnek nevezett Vörösmarty téren. Az ajándékozás hagyománya valójában egy újabb kori hozadéka, velejárója az ünnepi körnek. A XVII. század legvégén válik szokássá, hogy karácsonykor ajándékokat adnak a gyerekeknek. Olyan kezdetleges dolgokra kell ekkor gondolni, mint különböző kis fabábukra, esetleg egy praktikusabb ruhadarabra. Az 1800-as évek második felében aztán, ahogy elkezd fejlődni Budapest, megjelennek a szép és patinás boltok, ezzel egy időben kezd kialakulni, szélesedni egy olyan társadalmi réteg, akinek van pénze, amiből jó minőségű ajándékokat tudnak vásárolni egymásnak az ünnep idején.
Fotó: Juhász János
1861-ben nyitotta meg üzletét Kertész Tódor „Ezermester bazár” néven a Gizella téren (ma Vörösmarty tér). Ez az első olyan üzlet volt, hogy fix árért árultak, nem lehetett alkudni. Egészen az 1860-as ugyanis teljesen normális dolognak számított az alkudozás, ezért nem is igen szerették az emberek az üzletet. Hamarosan azonban mindenki elkezdte fixálni az árait, de cserébe nagyon jó minőségű dolgokat árultak. Ilyen játékbolt volt a Konta testvéreké, akik a mai Kecskeméti utcában nyitották meg a Gyermekek álma – Konta bácsi játékboltját, vagy Bukács Kálmán Károlyi utcában lévő játékkereskedése, a Hófehérkéhez. Közös volt ezekben a boltokban, hogy mindegyik szép kirakattal, gázvilágítással büszkélkedett, ami akkoriban nem volt magától értetődő, hiszen a Váci utcai üzletek ablakait a nagy por miatt fa reteszek fedték.
A játékokkal a rosszalló, mai fülüknek is ismerős hangok is megjelentek, amelyek arról szóltak, hogy az új játékok csak butítják a gyerekeket, nem szabadna azokat megvásárolni.
A századfordulóról már egyre többet cikkeztek arról, hogy kicsit túlzásba visszük az ajándékozást, és jobb lenne inkább visszatalálni a régi időkhöz, amikor a karácsony egy meghitt vallásos ünnep volt, amit otthon, a szeretteink körében ünnepeltünk. Tényleg nincs új a nap alatt….
Fotó: Juhász János
Ahogy ma, úgy akkoriban is fontos része volt az ünnepeknek a jótékonykodás. Ahogy bővült az a réteg, akinek volt pénze, egyre inkább elvárás is lett feléjük, hogy karácsony idején adakozzanak. A századfordulós időkben nem volt ritka, hogy a kávéházakban, vendéglőkben a különféle asztali játékokból vagy szkanderversenyekből befolyt pénzt év végén a rászorulók megajándékozására fordították.
Szalonczukkedli és hideg disznófej
A Kecskeméti utcában állt egykor a dobostorta feltalálójának, Dobos C. Józsefnek a kereskedése, akinek a szaloncukorhoz kapcsolódóan is fontos szerepe volt. Ő volt ugyanis az első, aki leírta az eredeti szaloncukor receptet 1881-ben:
Szalon-czukorkák.
1/2 kiló czukrot egy csésze vizzel, vagyis valamely gyümölcsnedvvel fölolvasztunk, azután folytonos kavarás közt törésig főzzük. Akkor egy kanállal kiveszünk belőle és kőlapra teszünk megpróbálandó, ha jó e már? – mig megkeményedik, folyvást kavarva. – Ha még nem érte el a kellő fokot, tovább főzzük s kis idő multán a próbát ismételjük. Ha elég szilárd, kihuzzuk a tüztől, ha pedig nagyon is kemény lenne, kevés vizet öntünk hozzá. Ha a czukrot kanalankint a kőre öntöttük és kavartuk, ujjnyi vastagon papirra kenjük. Hűvös helyen hűlni hagyjuk és az első papirt róla leveszszük. Ha megszáradt, ujjnyi nagy koczkákat vágunk belőle és ha teljesen kihűlt, színes papirba göngyöljük.
Az eredeti, a csokit teljesen nélkülöző szaloncukor, ahogy a neve is utal rá, a jobb módú családok eledele és dísze is volt. A századforduló Budapestjén és a gazdagabb nagyvárosokban minden, magára valamit is adó cukrászdában, kisebb üzemben szaloncukorrecepteket találtak ki, sőt a maguk sztaniolpapirkáját is elkészítették hozzá; az inasok dolga volt kézzel rojtolni és vagdosni a papírokat egészen a rojtoló feltalálásáig. A körülményesen, nagy gonddal elkészíthető szaloncukrot eleinte tehát csak kevesen engedhették meg maguknak, akiknek nem volt pénzük, azok pedig nem ették meg a megvásárolt cukrokat, hanem eltették a következő karácsonyra is, és újra felrakták a fára, vagy megpróbálták otthon recept útján elkészíteni. Az első világháború után kezdett nagyüzemben megjelenni a még jó minőségű szaloncukor. És bár a szaloncukrok eredetileg a francia szalonokból erednek,
abszolút hungarikumnak számít, hogy ennyiféle ízben és csomagolásban gyártjuk, hogy a fára is rakjuk dísznek, de meg is esszük.
Ami az ünnepi lakomát illeti, a Sissi idejéből fennmaradt menük tanulsága szerint 24-én halászlét, rántott halat fogyasztottak és Wellington bélszín a jómódú, arisztokrata családok, desszertnek mákos metéltet ettek. 25-én a menüsor a hideg vaddisznó fejjel kezdődött, és bár ez elsőre meglepően hangzik, a disznóevés vidéken a halevésnél is gyakoribb dolog volt, a karácsonyi ételek mögött tehát nemcsak vallási szimbólumrendszer, hanem a praktikum is állt.
Fotó: Juhász János
Nemcsak a menüben, de a karácsonyfa állításának szokásában is nagy eltérés volt gazdag és szegény családok között. Az igazán gazdag családokban például családtagonként állítottak karácsonyfát, vagyis mindenkinek megvolt a saját fája a nappaliban. Brunszvik Teréz, magyar grófnő, az első magyarországi óvodák megalapítója volt a feljegyzések szerint az első, aki karácsonyfát állított az 1820-as években, ami azért is számított úttörő dolognak, mert a karácsonyfa-állítás protestáns, német eredetű szokás volt, mely a túlnyomórészt katolikus Magyarországon a Bécsi Udvar közvetítésével először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében terjedt el. Utóbbi társadalmi rétegnél, főleg az Alföldön még az 1880-as években is különcségnek, sőt eretnekségnek számított a faállítás. Móricz Zsigmond így írt erről:
a Nagyalföldön nem volt fenyőfa: mikor a feleségem Budapesten karácsonyfát állított a legelső karácsonyon, édesanyám [egy református lelkész lánya] azt hitte, meg kell halnia. Elszédült; rohamot kapott, és ecetes vízzel kellett a szívét s a homlokát mosogatni. Hogy az ő fia behódolt a bálványimádó pogányoknak.
A „hadifogoly bejgli”
A mesés történetekben és finom ízekben is gazdag sétáról nem maradhatott el a bejgli és a forralt bor kóstolása sem az Auguszt család legújabb cukrászdájában, a Geraldine-ban. Csada Gergely elmesélte, hogy a második világháború idején Auguszt Elemér, akinek most unokái viszik tovább az üzletet, hadifogolytáborba került három évre az Urál vidékén. A sanyarú körülmények ellenére megfogadta, hogy a következő karácsonykor bejglit fog sütni a táborban, és visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy titokban elkezdte félretenni és elrejteni az oroszok elől a lisztet, a száraz kenyeret és a cukrot, majd december 24-én nekifogott a sütésnek.
Megpörköltem a cukrot egy kis faggyúval, az volt a töltelék. Külsőre olyan lett mint a bejgli! Mindenki kapott két vékonyka szeletet. Úgy láttam örültek neki!
Később, már a hetvenes években, egy hadifogoly társa betért hozzá a cukrászdába, hogy bejglit vegyen. „Ez a bejgli is nagyon finom, Elemér! – mondta – de azt, amit a fogságban készítettél, sohasem fogom elfelejteni!”
Ez a kedves történet emlékeztethet minket arra a máig érvényes tanulságra, hogy a meglepetés öröme nem a külsőségekből, hanem sokkal inkább abból fakad, milyen belső minőségekkel töltjük meg azt, amit a szeretteinknek adunk.
