„Ne sajnálj, mert szingli vagyok"

Szomorú vagyok miatta, de meg is békéltem azzal a ténnyel, hogy a szerelem olyan dolog, ami néhányunkat elkerül, olyan okokból, amelyeket nem ismerünk, és nem tudunk irányítani. Amikor azt mondom, hogy elkerül, nem arra célzok, hogy soha, de soha nem fog megtörténni; csupán arra gondolok, hogy míg mások valamilyen csoda folytán egyik kapcsolatból a másikba ugranak, addig néhányunk életében ez ritkán vagy egyáltalán nem történik meg.

Akárcsak a kapcsolatfüggőnek a szingliség, neked a párkapcsolat válik valami olyan fantasztikus elméletté, amire nem reagál a tested. Ez csak (bal)szerencse, ami – mint tudjuk – bármikor megfordulhat. De az is lehet, hogy ugyanúgy folytatódik minden, nevetségesen szarul, éveken vagy akár évtizedeken keresztül. Hiába betegedsz bele a reménykedésbe, hiába keresed mindenhol a nagy Ő-t vagy teszel úgy, mintha nem is érdekelne a dolog.

A szingliség okozta szorongás több milliárd dolláros iparágat hozott létre: könyvek/rendezvények/tanfolyamok/alkalmazások ezrei állítják, hogy van válaszuk. Megpróbálják a szingliséget a méltóság látszatával felruházni, miközben te továbbra is a szerelemre való éhezés rabja maradsz. Az alkalmazások és önsegítő guruk által kínált megoldások egyeseknél valóban működnek. A legtöbbünknél viszont nem; ez az út szomorú, nehéz, és megalázó.

A ‘kapcsolati státusz’ kifejezés sokatmondó. Legalább annyira szól az egóról, mint bármi másról, hiszen jelzés a világnak, hogy van egy olyan illető, aki szabadon döntött úgy, hogy időt, törődést és figyelmet szentel neked. A hiányzó közösségek és az elmagányosodás korában ez a biztonság utolsó bástyája.

A szerelem iránti vágytól függetlenül a hosszú távú szingliség társadalmilag is megalázónak tűnhet. Nehéz másokkal lenni, mert a beszélgetésben újra és újra feljönnek az exek és a jelenlegi partnerek, mint valamilyen egyetemes tapasztalat, ami nálad kimaradt.

Egyesek számára az egyedülállóság a lehetőségek valódi vagy vélt hiánya, mások nem akarnak megállapodni. Amikor betöltöttem a harmincat anélkül, hogy legalább egy tartós párkapcsolatom lett volna, állandóan a miértek jártak a fejemben és az őrületbe kergettem magamat. Végül mindig ugyanarra jutottam: ilyen az én (bal)szerencsém.

A magány néha üvegszilánkként fúródik beléd: egy-egy futó ölelésen vagy kézfogáson kívül hónapokig vagy akár évekig nem érint meg senki. Elfojtod a libidódat, így a szex visszaváltozik azzá a kissé ostoba és undorító aktussá, aminek akkor tűnt, amikor gyerekkorodban először hallottál róla. Persze még mindig jobb, ha enyhén undorodsz tőle, mint ha minden egyes nap vágynál az elérhetetlen intimitásra.

A kép illusztráció.
Forrás: Getty Images

Ugyanakkor minden szerettem él még, egészséges vagyok, remek barátaim, szép lakásom és álommunkám van. Kapzsiság lenne tőlem, ha mindezen felül még egy mindent elsöprő szerelmet is követelnék a sorstól. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek mindez egyszerre adatik meg. Amúgy sincsenek illúzióim a párkapcsolattal kapcsolatban, tudom, hogy lehet fárasztó, unalmas és akár bántalmazó is. És még ha van egy szép és szeretetteljes kapcsolatod is, az élet mindenkinek tartogat pofonokat.

Mindenkinek van az életében valami olyan, amiben sikertelen, azonban ahelyett, hogy hagyod, hogy ez a dolog lehúzzon, inkább alakítsd erőforrássá! Mindenkinek megvan a maga keresztje, amit méltósággal és humorral kell viselni.

Lehet, hogy örökre szingli maradok, de legalább elmondhatom magamról, hogy semmit sem tettem kényszerből; ahogy a munkámban, a hobbijaimban vagy a baráti kapcsolataimban, úgy a szerelemben is az örömöt és az élvezetet keresem, nem a menekülőutat.

Amikor a szingliségről beszélek, sokan igyekeznek megnyugtatni, hogy biztosan jönni fog valaki, mert szép, szerethető és kívánatos vagyok. Egyrészt ezek bődületes közhelyek, másrészt pontosan tudom, hogy az vagyok. Vannak hibáim, mint mindenkinek, de őszintén azt gondolom, hogy csodálatos vagyok.

Ez teljesen független attól, hogy szerencsétlen vagyok a szerelemben, vagy hogy milyenek az eddigi tapasztalataim a társkereséssel. Csupán jól esik őszintének lenni az érzéseimmel kapcsolatban, és kiadni magamból azokat. Régen sosem engedtem meg magamnak, hogy szomorkodjak a szingliségem miatt. Azt kívántam, hogy bárcsak egy szerv lenne a társ utáni vágyakozás, hogy kivághassam magamból. Azt hittem, hogy az ilyen alantas igények felett állok. Ma már tudom, hogy nem így van.

Ennek ellenére ma már nem próbálok a szerelemre hajtani. A társkereső appokat mérgezőnek tartom; elszívják a lelkemet és az adataimat. Megtanultam, hogy elfogadjam, amit érzek, és úgy éljek, ahogy akarok. Nem, nem az olyan népi bölcsességek miatt, mint a „a szerelem akkor talál rád, amikor a legkevésbé számítasz rá” – fúj. Hanem azért, mert az életet élni kell, akár párban, akár anélkül.

(via)