Interjú Horváth András Dezsővel, a Legjobban a nőktől féltem című regény szerzőjével

Fejezd be a mondatot, légyszi: írtál egy regényt egy csávóról, aki…

…akinek élete legfőbb vágya és legnagyobb félelme összefonódik egy trauma hatására.

Közben általában a szexről van szó, végletesen szókimondóan, azokkal a szavakkal, testnedvekkel.

Vékony jég ez, látod, az előző kérdésedre is azt mondtam, amit, és nem inkább azt, hogy ez egy csávó története, aki elveszti a szüzességet, másnap pedig összeverik az utcán, amitől kialakul benne a rettegés a szextől, amire egyébként nagyon vágyik. Csak remélni tudom, hogy jól egyensúlyoztam, és nem öncélúak a szexjelenetek, ezt minden olvasónak magának kell eldöntenie. A prózaírók, akiket szeretek, sokat foglalkoznak a szexualitással a saját világukban, stílusukban, szavaikkal: Kundera, Bukowski, Houellebecq. Utóbbi nagyon explicit, gyakran Bukowski is, Kundera inkább lírai, de mind nagyon jól művelik ezt a műfajt. Nem akarom azt mondani, hogy nincs magyar példa az ilyesmire, mert van, de azt talán kimondhatjuk, hogy magyarul nehezebb írni a szexről. A szókincsünkben valahogy nem jelenik meg a téma a hétköznapok szintjén: a nemi szerveket vagy gyerekszavakkal nevezzük el, vagy túl vulgárisan. Angolul, vagy akár olaszul valahogy könnyebben gurulnak ezek a szavak. Amiről én írok, önmagában nem is annyira extrém, de ahogy magyarul szembe jön, hathat sokként. Egy olyan kultúrában, civilizációban élünk, amelyben nagyon sok a tabu, a szex például a mai napig az, miközben mindenkit foglalkoztat, mindenkinek ekörül forog az élete, főleg a húszas-harmincasoké. Hazugságban élünk, ami a romantikát illeti, idefele jövet is pont láttam egy olyan filmnek a plakátját, amiről tudom, hogy úgy ér véget, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Ez sokszor az irodalomra is igaz. Én tovább akartam menni, ehhez pedig az kellett, hogy mélyre ássak, kíméletlenül őszinte legyek magammal is. Az irodalom sokszor arról szól, hogy jó színben tüntesd fel a főhőst, hogy megmutasd, mekkora legény a gáton – hát, az én főhősöm legtöbbször pont nem az. Tudod, mint a valóságban.

Foglalkoztatott, miközben írtad, hogy segíts másokon, hogy traumakalauzként is működjön a könyv?

Olyan regényt szerettem volna írni, amely választ adna a kérdéseimre, ha én lennék az a huszonéves srác, akivel ez megtörtént. Ezzel együtt is inkább flow volt a regényírás, igyekeztem kizárni mindent, a külvilágot, azt, hogy hogyan fogadják majd az olvasók, ki lesz a regény közönsége, kinek segít majd, ki lesz az, akit kiakaszt; nem akartam azon gondolkodni, hogy mely mondatot kellene inkább kihúzni. Ha a közönséget nézed írás közben, egy kicsit mindig hazudni kezdesz. Végül, miután megjelent, nagyon meglepett, hogy mennyi férfi írt – sokan névtelenül, vagy olyan profilról, amiken láttam, hogy csak azért készült, hogy írhasson –, hogy „figyelj, köszi!”. Nagyon sok női olvasótól pedig az jött vissza, hogy de jó, hogy végre tudják, mi történik a pasijuk fejében. Ez a visszajelzések 90 százaléka: „végre!”. Engem is megdöbbentett, hogy ezek szerint mennyire nem beszélnek magukról a férfiak.

Fotó: Neményi Márton

Mit köszöntek meg neked ilyenkor?

Röviden és velősen annyit, hogy nagyon sokszor a saját életükre ismertek, illetve, hogy hasonló dolgokkal küzdöttek és küzdenek éppen.

Volt, aki megsértődött? A könyv egyik visszatérő kulcsmondata a „bocs, biztos a pia”, a névtelen hősödnek nagyon sokáig nem áll fel, az alkoholba menekül, sokaknak kényelmetlen lehet, ha magukra ismernek.

Nem sértődtek meg, de értem, mire gondolsz. Sok száz éven keresztül stabil képünk volt attól, mit jelent férfinak lenni, ettől persze szenvedtek a nők, de szenvedtek a férfiak is. De legalább volt egy igazodási alap. Most káosz uralkodik, él még a régi férfikép, Clint Eastwood még mindig példakép, csak közben megváltozott a világ: a régi módszerek, viselkedési normák a legtöbb nőnél már nem működnek, ettől pedig sok férfi összezavarodott.

Nyilván annak idején minden férfi szeretett volna ilyen lenni, benne volt ebben a bátorság, a határozottság, az erő, ezek meg komoly erények, de ilyen férfi akkor sem lehettél.

Azért az talán nem baj, ha a mai fiúk nem Clint Eastwoodtól tanulják a férfiasságot.

Benedek Ágota: „Most már tényleg adhatna nekem százalékot a terapeutám”

Nem csak vele van a baj, tágabb társadalmi problémákat is felvet a regény. Megjelenik benne az apa hiánya, eltűnése, a családok szétesése, ami még nehezebbé teszi, hogy felnőjenek a fiúk, akik így semmilyen példát nem látnak. Persze, hogy filmekhez, sorozatokhoz nyúlnak, csak ugye ezek között nagyon kevés akad, ahol valós, hihető karakterek jelennek meg. És nemcsak a szexualitáshoz, erőszakhoz, hanem a valódi, hétköznapi élethez való viszonyra is gondolok. Nincs tér a kendőzetlen őszinteségre, amiből lehet tanulni. Az, hogy ezt elvigyem a falig a regényben, tudatos döntés volt. A szexjelenetek pedig jó alkalmat adtak arra, hogy megmutassam, hogy működik egy férfi – nem az összes, hanem csak a főszereplőm. Egyébként nagyon örültem, hogy többen azt mondták, számukra ez sokkal inkább aparegény, mint szexsztori: a főhősnek sokáig nincs apja, haragszik rá, aztán egy ponton rájön, hogy szembe kell néznie azzal, hogy ki ez az ember. Amikor elszánja magát és felhívja, és elkezdi megérteni őt, átalakul a sok indulat, düh, amit addig érzett. Nem akarom a transzgenerációs traumákra kihegyezni a történetet, de tény, hogy nagyon fontos megérteni, milyen mintákat örököltünk. A főszereplő apának az egyik első élménye a második világháború, a legfontosabb kamaszkori esemény pedig a forradalom, amely adrenalin, felszabadultság ide vagy oda, elképesztő, véres eltiprással végződött, és akkor még hátravolt a börtön. Mindenkinek javaslom, hogy képzelje bele magát a helyzetbe, hogy igazságtalanul ülsz másfél-két évet. Milyen reflexek, viselkedések alakulnak ki?

Hívnak, hogy beszélj erről? Leszel országos férfilélektan-szakértő a műsorokban?

Meglep, de igen, úgy tűnik, a regény bejutott egy résbe, ahonnan hiányzott valami és betöltötte. Azért szajkózom ennyiszer az őszinteséget, mert én tényleg nem próbálom meg a főszereplőmet jó emberként feltüntetni. Esendő ember a maga hibáival, a maga aljasságaival, szégyeneivel, árulásaival, és egy nagyon erős vággyal a boldogságra. Ettől szimpatikussá, vagy legalább követhetővé válik.

Fotó: Neményi Márton

Attól, hogy egyes szám első személyben követjük a gondolatait, valóban közel kerül, szimpatikus lesz, de közben, ha az olvasó hátralép pár lépést, és megnézi, mi történik valójában, rájön, hogy nagyon nem oké, amit csinál. Enyhe spoiler, mert ez a regény első negyedében kiderül: több tucatnyi nővel összejön, aztán lepattintja őket, vagy eltűnik, néha pedig nagyon szerelmes lesz egy-egy nő tekintetébe, mellébe, fenekébe, de közben sem áll le a piával, és némi vonakodás után az is rendben van a részéről, hogy megveszi egy nő testét pénzért. Eközben persze nagyon szenved, de ettől joga van ehhez?

A főhősnek nem a nőkkel van baja, hanem önmagával, ettől válik talán szerethetővé, vagy legalábbis ezért nem vágtad a falhoz a könyvet. Amikor egy jó filmet, sorozatot nézel, amelynek hősét elítéli a külvilág, te tudod nézőként, mit miért tesz, megérted őt, és ez mindig nagyon izgalmas helyzet. Amikor valakinek van egy titka, amikor valakinek nem érthető a viselkedése. Manapság gyorsan ráütjük a másikra a „szexista” bélyeget, hála a közösségi médiának. El vagyunk zárva a valódi empátiától, látszatempátiában élünk, a közösség dönt, kik az áldozatok, így rengeteg áldozatról ki sem derül, hogy az. Az én főszereplőm nem is hős, hanem antihős, engem pedig mindig ők érdekeltek: olyan emberek, akikben súlyos belső ellentmondások feszülnek, vétenek a közösség szabályai ellen, és ezt a morális problémát próbálják feldolgozni. Közben tanulja a szerelmet is, mert szerintem azt is tanulni kell; a húszas éveinkben még nagyon le tud nyűgözni minket a másik ember, de az nem biztos, hogy szerelem, ez megjelenik a regényben is. És megjelenik az is, amikor végre talán az. Közben elvenni sem akartam a főszereplőtől a szerelmeit: a sóvárgó szerelmet, vagy azt, amikor nagyon szeretik egymást egy nővel, és mégsem működik. Azt akartam, hogy kiderüljön: nincs recept. Azért írtam a regényt, hogy megismerd a világát, megértsd őt – és így talán egy kicsit jobban megértsük egymást. Semmiképp nem akartam teleszórni erkölcsi példabeszédekkel arról, hogy ezt nagyon nem így kellett volna csinálnia. Olyat is írt sok nő, miután megjelent, hogy

Lehet, de a szexizmus mondjuk pont jól leírt és azonosítható viselkedésminta, könnyű eldönteni, jogos-e a bélyeg. És egy tökéletes világban képesek is lennénk odafigyelni, hogy ne viselkedjünk így.

Igen, ez mind nagyon jól hangzik, csak az emberek nem a tankönyvek szerint viselkednek egymással, és soha nem is viselkedtek úgy. Ez is mai jelenség: elvárjuk a regények, filmek szereplőitől, hogy ugyanazt szajkózzák, amiket mi gondolunk a világról, és lehetőleg mondják is ki ezeket a didaktikus erkölcsi tanulságokat, lehetőleg azon a politikai oldalon állva, amelyre mi nézőként vagy olvasóként szavazunk. Csak a világ nem ilyen: rengeteg oka lehet annak, hogy valaki miért viselkedik úgy, ahogy, és ha ezt feltárjuk, azzal nem mentjük fel a másikat, de megérthetővé tesszük. Az is elég lenne, ha egy kicsit lassabban ítélkeznénk, egy kicsit várnánk, hagynánk a másiknak, hogy legalább két mondatot mondjon arról, hogy mi történt vele. Ettől, ha jobb nem is, talán egy kicsit kevésbé lesz erőszakos hely a világ. Erőszakosság alatt most azt is értem, hogy elkezdünk olyan bélyegeket rásütni művészeti alkotásokra, hogy „nőgyűlölő”. Ez körülbelül olyan, mintha a Fleabagre vagy a Barbie-ra azt mondanánk, hogy „férfigyűlölő”, mert néhány fickó halálosan megsértődött arra, ahogy a férfiak megjelennek ezekben a művekben.

A főszereplőd állandóan azzal jön, hogy „nem vagyok igazi férfi”, és próbálja titkolni, hogy „nem tud teljesíteni”. Nekem az volt az egyik legfontosabb pillanat, amikor egy első randin a lány elmondja, hogy épp menstruál, tehát biztos nem lesz semmi, erre ő megkönnyebbül, lekerül a teher: nem kell szexelni.

Állandóan arról van szó, hogy a férfiak és a nők miben különböznek, de az én tapasztalatom az, hogy a legtöbb dologban hasonlítunk, sokkal inkább, mint gondolnánk. Az egyik ilyen a teljesítménykényszer a szexualitásban, ami mindenkinek iszonyú bonyolult téma. Szinte mindegyik nő magát hibáztatja, ha nem jön össze a szex, azt hiszi, a testével van baj, a férfi pedig közben a saját testén, teljesítményén parázik – ez utóbbi pedig ugye elég könnyen mérhető. A férfiakban pont annyi szorongás van, mint a nőkben, csak a nők előrébb tartanak: sokkal explicitebben beszélnek a saját érzéseikről. A férfiaknál másképp nyilvánul meg a szorongás.

Dehogynem, lebuzizzák.

Többek között. De a lényeg az, hogy férfiként sokat tanulhatunk a nőktől, például ezt: az igazságot nem tudod örökké elnyomni, előbb-utóbb kijön.

Fotó: Neményi Márton

Te mit tanultál a saját regényedtől? Elolvastad egyben utólag?

Igen, már pár hete kint volt a könyv, amikor november közepén, a Margó után eljutottam oda, hogy elolvassam. Mondtam is magamban, hogy „azt a kurva, ez azért kemény”. Meglepődtem, hogy mennyire szókimondó lett, hogy nem söpörtem semmit a szőnyeg alá. Fél napig tartott a döbbenet, aztán úgy voltam vele, „ez van, ennek ki kellett jönnie”. Sokan azt hiszik, hogy ez valami dokumentumregény, nagyon fontos, hogy nem az: van neki egy főszereplője, aki nem én vagyok. Hazudni nem akarok, minden író a saját életéből dolgozik, én is, de nagyon sok benne a fikció. Hogy mit tanultam? Például azt, hogy mennyit tanulhatunk az idősektől: akár az apától, akár Márta néni karakteréből, akár Zoli bácsitól. Félretoltuk az idős embereket, az összes tudásuk, bölcsességük parlagon hever, a közép-európai társadalmak egyszerűen nem tudnak mit kezdeni velük. Pedig sokkal jobban értenénk önmagunkat, ha meghallgatnánk őket.

Egyeztettél a szereplőkkel? Volt, aki magára ismert?

Volt, és nem egyeztettem senkivel. Nincs olyan szereplő, akit egy az egyben átvettem volna az életből, mindenkit több emberből gyúrtam össze, talán ötvenszázalékos a legnagyobb egyezési arány. Szerintem minden író életében felmerül, hogy mit kezdjen az átvett történetekkel, azokkal, amiket hallott vagy átélt; úgy oldottam meg, hogy a környezetük ne ismerhessen rájuk, legfeljebb ők magukra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem, mit fognak szólni, de nagyon megható volt, ahogy reagáltak a regényre. Szerették.

A szüleid mit szóltak?

Mindketten olvasták. Dilemma ez, ha regény ír az ember, és akadnak fausti alkuk, Knausgård például vállaltan és kendőzetlenül leír mindenkiről mindent, névvel, tönkre is ment a családi élete. Én sok fikciót használok, de amit a szülőkről írok, pont önéletrajzi. Apám kemény ember, sok mindent átélt, nehéz meglepni. Annyit mondott, „tetszett, fiam, várom a következőt”. Az édesanyám látássérült, nagyon szerette volna, ha én olvasom fel, de rájöttem, hogy ez nem fog működni. Gondoltam, felmondom diktafonra és megkapja a felvételt, de ez sem ment, képtelen voltam felolvasni ezeket a jeleneteket úgy, hogy tudtam, hogy meghallgatja majd. Könyörgött, hogy legalább az elejét mégis vegyem fel.

Csak hogy azok is értsék, akik nem olvasták: a regény első mondata az, hogy „végül megfogadtam a pszichológusom tanácsát és felhívtam egy kurvát”.

Elhangzott ez a mondat a számból, az anyukám pedig csak annyit mondott, „jó, akkor már értem”. Ezután a kedves barátai jártak át hozzá és vetésforgóban olvasták fel. Egy vidéki kisvárosban él, a szomszédasszonyt, a postást ültette le tíz-tíz percekre, így ért a végére, szóval most már az egész város tisztában van azzal, hogy miket írt a fia. Végül csak annyit kérdezett:

Mi lesz a neved alatt a híradóban tíz év múlva?

Annak, hogy „író”, nagyon örülnék. Vannak terveim, ötleteim, sokat tanultam a regényírásról az első regényemtől. A forgatókönyvírásban már van rutinom, az olajozottabban működik, tudom, hogy lesz majd egy rendező, egy operatőr, aki hozzáteszi a magáét, és ott vannak a remek színészek, akik sokszor a világ leghétköznapibb mondatát úgy mondják el, hogy csak úgy csattan a mozivásznon. A regényírás ugrás az ismeretlenbe, tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok, ami teher és óriási szabadság is. Van egy fizikai oldala is, rengeteget számít, mennyit alszol, hány kávét iszol, mikor ülsz neki, mennyire mész mélyre önmagadban. Nem volt egyszerű újraélni a verést, amely egyébként velem megtörtént. Sok pontja volt az írásnak, amikor megértettem valamit a főszereplő életéből, és ennek kapcsán a sajátomból is, ebben pedig iszonyúan el lehet fáradni.

Forrás: Leányvállalat

A regényben rendszeresen előkerül A Balhés Francia író, aki nyilván Houellebecq. Szeretnél te lenni A Balhés Magyar Író?

Az biztos, hogy nem a kiadómon múlik majd, hogy az leszek-e, a Leányvállalatnak ugyanis nagyon hálás vagyok, konkrétan Benedek Ágotának, aki művészeti vezetőként felfedezett, illetve a magyar könyvkiadás legnagyobb punkjának, Molnár Geraldine-nak, aki bátran fejest ugrott a sötétségbe és bevállalta, hogy független kiadót alapít, nekem pedig lehetőséget ad. Kaptam egy csodás borítótervezőt, Bárdy Annát, és választhattam egy fantasztikus szerkesztőt, Ughy Szabinát, akinél jobbat nem is kívánhatna egy elsőkönyves szerző: megérteni akart, nem letiporni. Örömmunka volt. De hogy válaszoljak is: a példaképeimmel nem versenyezhetek, és rengeteget kell még tanulnom. Az író akkor is író, ha épp nem ír, sőt: a jó írónak nem az írás, hanem az olvasás a legfontosabb.

Minimálisan napi egy óra olvasás szigorúan magyar nyelven.

Nem is kell szépirodalmat olvasni, lehet csillagászat, természettudomány is, de nagyon fontos, hogy olvass. Enélkül nem lehetsz író. Jó történetei, jó dumái mindenkinek vannak; hogy el is meséld őket, ahhoz először is nem jó írónak, hanem jó olvasónak kell lenni.