Anthony Hopkins és a szinkronicitás

1972-ben az akkor 35 éves Anthony Hopkins nem futotta éppen élete legjobb formáját: éppen egy válás közepén járt, színészi karrierje megfenekleni látszott és alkoholfogyasztási szokásai is egyre aggasztóbb méreteket öltöttek. Úgy döntött tehát, hogy inkább a karrierjére koncentrál, és megpróbál minél változatosabb filmszerepeket megcsípni. Bár színpadi színészként már akkoriban is nagyra becsülték, a mozivel koránstem volt ilyen szerencséje: többnyire közepes kémfilmekben és thrillerekben alakított nem különösebben emlékezetes szerepeket.

Hamarosan egy vígjáték meghallgatására hívták, ami rendkívül felvillanyozta. A film címe a Lány a Petrovka utcából volt, és afféle könnyed, hidegháborús romkomnak volt szánva. Ahogy a szinopszis írja: Egy gyönyörű orosz balerina (Goldie Hawn) beleszeret egy amerikai tudósítóba (Hal Halbrook). A KGB nagyon nem örül ennek, és mindent megtesz, hogy szétválassza őket. Hopkinsnak pedig egy komikus, harsány figurát, a mindig vidám Kosztyát kellett alakítania, aki a két főszereplő szerelmes sorsát terelgeti a boldog végkifejlet felé

Bár már ennyiből is nyilvánvaló, hogy nem egy fajsúlyos Shakespeare-tragédiáról van szó, Hopkins igen komolyan vette a feladatot, és nagy nekibuzdulással vetette bele magát a felkészülésbe. Először is nekilátott, hogy megszerezze George Feifer amerikai újságíró azonos című regényét, amelyen a forgatókönyv alapult. A könyv az előző évben, 1971-ben jelent meg az Egyesült Államokban, a színész tehát felpattant a metróra, és elindult egy példányért a londoni Charing Cross Road egyik könyvesboltjába. Ám nem járt sikerrel: az eladótól ugyanis megtudta, hogy a könyv még nem kapható az Egyesült Királyságban.

Így aztán sarkon fordult, és miközben a Leicester Square állomás felé sétált, azon töprengett, hogy honnan is kéne megrendelnie a a regényt, ha azt akarja, hogy még a meghallgatás előtt megérkezzen. Mikor leült egy padra, és várta a metrót, észrevette, hogy a peronon, tőle nem messze egy elhagyatott, máskülönben viszont gondosan bekötött kézirat lapjai lobognak a szélben. Odasétált, a kezébe vette és döbbenten konstatálta,

hogy épp a Lány a Petrovka utcából egy példányát lapozgatja elmélyülten.

Nem is akármilyen példány volt ez, hanem egy szerkesztői megjegyzésekkel és extra információkkal bőséggel ellátott darab, amelyet a brit könyvpiacra szántak. Vagyis Hopkinsnak nem csupán sikerült egy példányt szereznie a könyvből, hanem lényegében egy személyre szabott példányt talált, ráadásul ő volt az első angol, aki ezt a a kiadást a kezébe vehette. Egy szuszra elolvasta az egészet, elment a meghallgatásra és természetesen megkapta a szerepet.

Egy évvel a kézirat megtalálása után Hopkins Bécsbe utazott, hogy megkezdje a filmforgatást. A helyszínen ott volt a könyv szerzője, George Feifer is, aki épp egy riportot írt arról, hogy milyen érzés látni, ahogy a regénye életre kel. A meglehetősen visszahúzódó Feifer kissé nyomasztónak találta a forgatási környezetet, ezért inkább a színfalak mögött mögött húzta meg magát, ahol összefutott Hopkinsszal, és a két férfi beszédbe elegyedett.

Anthony Hopkins 1993-ban (fotó: Wikipedia)

Feifer elmondta a színésznek, hogy ő írta a film alapjául szolgáló történetet, Hopkins pedig felidézte neki, hogy milyen nehézségekbe ütközött Angliában találni egy példányt a regényeből. Az író erre elnézést kért, és bevallotta, hogy részben az ő hibája volt, hogy a brit megjelenés ilyen sokat csúszott az amerikaihoz képest: ugyanis amikor Londonban volt a kézirat szerkesztésénél, kölcsönadta egy barátjának a jegyzetekkel ellátott példányát, ám az illető az autója hátsó ülésén hagyta a könyvet, majd leparkolt a Hyde Park téren.

Sajnos a kocsiját azonban ellopták, és vele együtt a kézirat is eltűnt. Miközben Feifer ezt magyarázta, Hopkins szó nélkül megfordult, az öltözője felé rohant, és azzal a kézirattal tért vissza, amelyet néhány hónappal ezelőtt azon a bizonyos padon talált. Ez volt az? – kérdezte a színész, miközben egy ismerősnek tűnő papírköteget nyomott a meghökkent író kezébe. Természetesen ugyanaz a példány volt.

Vagyis az autótolvajok, miután ellopták Feifer barátjának kocsiját, több kilométert vezettek Londonon át, majd valamikor a vonatállomáson eldobták az inkriminált könyvet; néhány pillanattal azelőtt, hogy Hopkins értesült volna arról, hogy a regény nem kapható az Egyesült Királyságban, és ezzel szertefoszlottak a hollywoodi karrierről szövögetett ábrándjai.

Bár a Lány a Petrovka utcából nem lett egetrengető siker (ma pedig már alig emlékszik rá bárki is), arra azért bőven elegendő volt, hogy Hopkins karizmáját és színészi tehetségét megcsillantsa végre a nagynevű amerikai producerek előtt. A walesi születésű színész így ezt követően végre maga mögött hagyhatta Londont, és Los Angelesbe helyezte át a székhelyét, ahol jobbnál jobb szerepek közül válogathatott.

Néhány hónappal később, amikor a The Sunday Times arra kérte olvasóit, hogy írjanak az életükben megesett rendkívüli véletlenekről, Feifer beküldte ezt a történetet, ami aztán felkeltette a magyar származású, világszerte ismert író-társadalomfilozófus, a Sötétség délben szerzője, Arthur Koestler figyelmét is, és alaposan megmozgatta az elméjét. Az író ennek hatására töprengett el azon alaposan, hogy a világegyetemet valóban a káosz uralja-e, elméleteit pedig a Vak véletlen gyökerei című könyvében foglalta össze.

Arthur Koestler, avagy Kösztler Artúr a negyvenes években (fotó: Wikipedia)

Ebben az írásában Koestler a szinkronicitás fogalmát tárgyalja, egy Carl Jung által megalkotott fogalmat, amely olyan körülmények leírására szolgál, amelyek mögött valamiféle értelmes összefüggést vélhetünk felfedezni, de mégsem áll fenn ok-okozati kapcsolat. Vagy ahogy a mű magyar ajánlója írja: A vak véletlen gyökereiben Koestler az ESP (extra-sensory perception – érzékek fölötti vagy azokon túli észlelés) jelenségeivel, illetve a parapszichológiával foglalkozik; a nyilvánvaló, a kézenfekvő, a hihető, a gyanús, a különös, az elképesztő és a lehetetlen alkotta skálán próbálja elhelyezni azt a valóságot, amelyben talán nem is kellene olyan magabiztosan mozognunk.

Koestler könyve elég nagy feltűnést keltett ahhoz, hogy maga is szinkronicitást indítson be: először is a The Saturday Review úgy döntött, hogy készít a szerzőről róla egy portrécikket, az újságíró, akit felkértek erre a feladatra, pedig nem volt más, mint maga George Feifer, a Lány a Petrovka utcából írója. Aztán: a könyv ihlette meg Stinget a Police-ból, hogy a Synchronicity (Szinkronicitás) címet adja a zenekar utolsó lemezének. Ezt követően, amikor az énekes rövid időre színészként is kipróbálta magát, és inspirációt keresett, ki máshoz fordulhatott volna, mint Hopkinshoz (legalábbis közvetve). Ahogy a People magazinnak a Groteszk című filmre (amelyben egy komornyikot játszott) való felkészülésével kapcsolatban elmondta: Először arra gondoltam, hogy egyszerűen megnézek egy Anthony Hopkins-filmet, mert olyan jól alakítja a komornyikot. Aztán támadt egy még jobb ötletem egy jobbat: felbéreltem azt a fickót, aki megtanította Anthonynak, hogyan viselkedik egy komornyik.

És még egy utolsó fordulat a végére: 1986-ban egy brit castingügynök egy olyan filmhez keresett sztárt, amely egy írónőt követ a 84 Charing Cross Road című könyvének promóciós körútján: és igen, ez volt annak a könyvesboltnak a címe, ahonnan Hopkinst vagy egy jó másfél évtizeddel korábban dolgavégezetlenül elküldték. Így amikor felajánlották neki a könyvesbolt tulajdonosának szerepét, természetesen nem utasíthatta vissza.