Egy napig kényeztettük D. Tóth Krisztát

Tavaszi kabátot végül nem vettünk

– Hol érdemes vásárolni? – szegezem a praktikus kérdést D. Tóth Krisztának, mert egy butikban hogy is kezdjem a beszélgetést?! Ráadásul tudom, hogy van némi rálátása az európai vásárlási trendekre. Miért is ne lenne, hiszen évekig élt Brüsszelben, mint az M1 televízió uniós tudósítója, közben egy angol úriember személyében apát is választott később megszületendő gyermekük számára. A választás eredménye egy csodálatos kislány, akinek kalandjai, illetve a körülötte zajló hétköznapi események hétről hétre megjelennek lapunkban. A több mint két éve tartó cikksorozat népszerűségére jellemző, hogy olvasóink jelentős részének immár nem a nevezetes 6:3-as focimeccs, hanem Lola jut az eszébe, ha azt hallja: angol-magyar. Lolácska miatt gyakran töltenek nagyilátogató hétvégéket az esős éghajlatáról ismert szigetország fővárosának közelében, viszont immár tartósnak mondhatóan Budapesten élnek.

A világjáró anyuka elmondta, hogy gyerekruhát Angliában vesznek, sokkal olcsóbban, mint itthon. Magának pedig mostanában leginkább sehol sem vásárol. De még mielőtt szeretetcsomagok özöne árasztaná el a Híradó szerkesztőségét, le kell szögeznünk, hogy a helyzet távol van a reménytelentől.

– Amikor az embernek születik egy kisgyereke, nem jut ideje arra, hogy spontán vásárolgatva lepje meg magát ezzel-azzal – szögezi le D. Tóth Kriszta egy alapigazságot. – Ilyenkor – folytatja – felfedezi a szekrényében megbúvó ruhadarabokat, örömmel üdvözöl közöttük több, elveszettnek hitt kedvencet, majd a tartalékokat csatarendbe állítva, friss, divatos összeállításokkal lepi meg önmagát, és a körülötte lévő világot. Rengeteget tanultam a gyermekszülésből ilyen szempontból is. Rájöttem, hogy felesleges állandóan vásárolni – mondja elégedetten, miközben kedvtelve nézegeti a közös butiklátogatásunk közben elé sodródott jó kis bőrdzsekit. – Egy ilyen kéne lassan – állapítja meg. Gyors kérdéssel szakítom félbe merengését.

– Gyakran utaztok Angliába?

– Az egyik hónapban az anyósomék jönnek, a következőben pedig mi megyünk. Ezeket a hétvégéket azonban többnyire nem vásárlással töltjük.

– Milyen típusú boltban bóklásznál legszívesebben, ha lenne időd?

– Lakberendezési boltokba szívesen betérek. Egy éve költöztünk haza, de még jócskán akad fejleszthető terület a lakásunkban. Elférne még néhány könyvespolc.

– Akkor, feltételezem, könyvesboltokba is szívesen látogatsz.

– Igaz. Nagyon szeretem még az illatukat is. Ráadásul már nálunk is vannak olyan könyvüzletek, ahol leülhet az ember egy jó kávé mellé, és olvasgathat, böngészgethet, mielőtt kiválasztja, mi is legyen az aznapi zsákmány. Annak idején egész délelőttöket tudtam eltölteni így.

– Besegít a család a gyermeknevelésbe?

– Persze. Itthon sokkal könnyebb, mint Brüsszelben volt. Alexnek, Lola apukájának szülei Angliában, az én családom Magyarországon, mi meg félúton, valahol középen. Bár én vidéki lány vagyok, és édesapám ma is Kaposváron él, de itt a szomszéd házban lakik édesanyám nővére, aki tiszteletbeli nagymama lett, és a testvérem is sokat segít. Tegnap például ő és a szerelme hozták el Lolát a bölcsődéből. Alapvetően persze Alex és én végzünk mindent, amit csak lehet.

– Alex mivel foglalkozik?

– A reklámszakmában dolgozik, szerencsére nem kell nyolctól hatig irodában ülnie, maga osztja be az idejét. Így aztán előfordul, hogy Lolát letesszük aludni, majd mindketten munkához látunk. Ilyenek a mi kis romantikus estéink.

– Ki találta ki, hogy Budapesten éljetek?

– Amikor a brüsszeli konyhánkban ezen gondolkodtunk, először Alex mondta ki a „Budapest” szót.

– Ha ragaszkodott volna Angliához, odamentek?

– Ha neki fontos lett volna, természetesen. Azonban ő is úgy gondolta, hogy kreatív szakemberként Magyarországon izgalmasabb lehetőségeket talál, mint otthon, és ebben igaza is lett. De azért mindig van egy B-terv.

– Túl van a „kultúrsokkon”? Megszokta a magyar mentalitást, az itteni embereket, viszonyokat?

– Azt hiszem, a legnagyobbakon túl van. Inkább számomra érdekes az ő szemével is meglátni magunkat. Feltűnik, milyen szép város lenne Budapest, ha kitakarítanák, rendbe tennék. Észreveszem azt is, milyen vicces nép vagyunk. A szenvedélyünk, a sírva vigadásunk igazán figyelemreméltó. Alex el van ragadtatva attól, hogy mifelénk nem számít igazi házibulinak, ahol valaki nem bőgi el magát, vagy nem érzékenyül el. Én is ilyen szenvedélyes vagyok. Észrevetette velem, hogy mi magyarok krónikus önbizalomhiányban szenvedünk, talán ezért olyan gyakori az irigység is errefelé. Arra is rávilágított, hogy egy picit távolabbról nézve milyen különös az a vehemencia, amellyel rávetjük magunkat a pártpolitikára, és hagyjuk, hogy az egész életünket átitassa. Ezt például nem is igazán értik Lola brit nagyszülei. De nagyon érdekesnek, izgalmasnak tartják, hogy ilyesmi családi ebédeknél is téma lehet Magyarországon. Őszintén szólva rengeteget tanulok, igazi önismereti kurzus.

Még a közértben is jógázik

– Mindig sportoltam, tornászként néha még versenyeztem is – meséli Kriszta, a jógastúdió felé menet. – Még Brüsszel előtt kezdtem jógázni. Elvégeztem két tanfolyamot, kint viszont egyedül, könyvekből próbáltam szinten tartani magam, ami persze nem olyan, mint amikor tanárhoz jársz. Nem véletlen, hogy instruktor kell ahhoz, hogy fejlődj. Van persze olyan gyakorlat vagy szertartás is, amelynek egyedül is neki lehet állni. Ilyen a napüdvözlet, amelyet reggel hat és hét között kell elvégezni. Egész napra feltölt energiával. Ezt időnként megcsinálom, de jobban szeretek…

– Később kelni.

– Mostanában tényleg örülök, hogy Lola végre fél nyolcig alszik. Viszont azt akartam mondani, hogy jobban szeretek elmenni a jógaterembe, és ott gyakorolni.

– Az a jógastúdió, ahová elkísértünk, különösen meghitt számodra. Tudom, mert elmondtad, miközben azon nevettetek, ahogy nyögve és sikertelenül próbálok egyenes lábbal ülni.

– Nem is nevettünk ki. Nem nagyon. Ugye, milyen nehéz? De tényleg szeretem azt a helyet, hiszen miután Brüsszelből hazaköltöztünk, ez volt az első lakásunk. Nem saját, kölcsön kaptuk másfél hónapra, amíg a végleges elkészült, de nagyon szerettünk itt lakni. Orsi barátnőm, és egyben jógaoktatóm annyira beleszeretett, hogy miután kiköltöztünk, ő vette bérbe a tanfolyamok számára. Varázslatos hely, tökéletesen alkalmas arra, hogy ellazulj. Jó ide visszajárni.

– Milyen sűrűn jógázol?

– Hetente egyszer, jó esetben kétszer. De termen kívül is szoktam. A múltkor például azon kaptam magam, hogy miközben sorban álltam a közértben, automatikusan jógaállást vettem föl. Tehát figyeltem a lábtartásomra, kiegyenesítettem a gerincemet. Amikor nagyon fáradt vagyok, légzőgyakorlatokat végzek a szerkesztőségben. Kívülről senki sem veszi észre, de nagyon hasznos.

– Nem sok időd hever parlagon. Milyen az időbeosztásod?

– Amikor híradózom, kora délután kell a tévében lennem. Ha Panorámát vezetek, egész nap bent vagyok. Amikor forgatok, próbálom úgy intézni, hogy Lolával is tudjak időt tölteni.

– Üres nap? Amikor csak úgy vagy. Lustálkodsz, sétálsz, virágot szedsz a réten?

– Olyan nincs. Ha nem kell dolgoznom, akkor Lolával vagyok. Ezt sem nevezném henyélésnek, bár ennél jobb „munkám” nem volt és nem is lesz soha.

– Lolában, mint tudjuk, igen profik az olvasóink, hiszen hétről hétre élvezhetik kalandjaitokat.

– Ez a sorozat nagyon fontos nekem. Meglepett, és nagyon jólesik, hogy ennyire szeretik az emberek. De a sikerélményt leszámítva is rettenetesen fontos. Rengetegen olvassák a Nők Lapját, különböző korú, gondolkodásmódú emberek. Hétről hétre kapok leveleket olvasóktól, akik valamit megosztanának velem, aki a sorozatom révén kicsit ismerősükké váltam számukra. Ezekből a levelekből, történetekből, sorsokból rengeteget tanulok. Önmagamról is. Legfőképpen azt, hogy tilos azt hinnem: tudom, milyen a világ. Amikor elkezdtem a sorozatot, tudatosan vállaltam, hogy az írásokban megjelenik a tanácstalanságom, a tévedéseim, az esendő anyukaságom is. Ettől érdekes az olvasóknak és nekem is.

– Gyakorlati hasznát veheti ezeknek az írásoknak egy kezdő kismama?

– Egyetlenegy direkt tanácsot sem adtam. Viszont a cikkek alapján elkészült könyv írásakor újraolvastam a két és fél év alatt összegyűlt írásokat, és bizony találtam olyan tippeket, ötleteket, gondolatokat, amelyek kapóra jöttek volna nekem is annak idején.

– Meddig olvashatjuk Lola, Alex és Kriszta történeteit?

– Miért, unod?

– Dehogy. Sőt, kíváncsi vagyok, milyen lesz az első napja az iskolában, az első szerelem…

– Hol veszi az apukája a nagy husángot, hogy elriassza az udvarlókat?

– Arra is. Érdekes kísérlet lenne.

– Még nem esik nehezemre hétről hétre új történeteket írni. Arról nem is beszélve, hogy egy gyerek az ötletek kifogyhatatlan tárháza. Tudom, hogy minden anyuka azt gondolja, az ő gyereke a legérdekesebb, de az enyém tényleg a legérdekesebb. Na jó, ez vicc volt. Egy kicsit. A lényeg, hogy még van energiám.

Krisztát este színházba kísérte egy másik férfi kollégánk, Grecsó Krisztián. Vakrandi avagy egy pihenős nap vége címmel az interjú második felét a Nők Lapja április 16-án megjelenő, 16. számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Lola baba új alakot ölt » • Tanulj tanítani! » • Rendhagyóan rántott zöldségek » • Terhes kamaszok vallomása » • Jill segít! 1. rész » • Gazdálkodj okosan – az idővel!»